Lehet, hogy az egyházi kárpótlás ügyében ránk virrad az ellenreformációs hadakozások évada? Akkoriból való a cím és a színezet.
Gyerekkoromban, félidőtájt a két világháború között, a felnőtt társadalom sűrűn jellemezte a később „dicsőséges 133 nap” jelzővel illetett bolsevik diktatúra elvi megalapozását egy szlogennel: „Ami a tiéd, az az enyém. De ami az enyém, az nem a tiéd!”
Nem lehet hát mondani, hogy eleink nem ismerték fel első pillanatban a rút igazságot, amellyel még ma is hadakoznunk kell.
El-eltűnődöm a nehéz problémán, mikortól és mely esetekben is kellene tisztelnem a tulajdon szilárd sérthetetlenségét? Ha a Fidesz jogot vindikál az egyetemisták nevében a vörös éra idején nekik juttatott kolostorhoz, vagyis a szent tulajdon jogi alapja éppen az elkonfiskálás, akkor éppen úgy visszajár a vadonatúj munkásőrlaktanya eredeti tulajdonosainak, hiszen tudvalevő, hogy verejtékes uzsonnapénzükből spórolták össze. Aztán ne csodálkozzunk, ha más égtájakon továbbra sem érzékelik vörösre tüzesedett ifjú honatyáink érvelésében az elfogultságmentes tiszteletet a magántulajdon iránt, amely tudvalevőleg a beruházási kedv szilárd alapja leend.
E hasábokon néhány hete már bátorkodtam kifejteni, hogy értelmetlennek tartom, és társadalmunk sem győzi majd cérnával azt a műfelháborodást, amely a nyolcezer helyett visszaadásra szánt nyolcszáz volt egyházi ingatlan mindegyike után felharsanhat. Próféciám hamar valóra vált, a Bibó Kollégium körüli csetepaté semmivel sem szordínósabb az Egyetemi Színpad körül még mindig fel-felcsapó zokszónál.
Ezúttal már csak három érvvel szeretnék élni.
1. Negyvenöt év alatt számtalan züllött közintézményben fordultam meg a lajtahansági főcsatornától keletre. És megfordultam eredeti állapotokban leledző kastélyokban és kolostorokban az említett választóvonaltól nyugatra. Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy egy grófi kastély vagy egy kolostor semmi másra nem alkalmas, mint hogy egy grófi család, illetve egy szerzetesi közösség éljen benne. El lehet persze venni, az aztán olyan is!
2. Nem árt tudni – valamikor az alapműveltséghez tartozott –, hogy szerzetesség nincs kolostor nélkül. Nincs bejáró, avagy napközis szerzetes, aki munka után hazamegy apukához-anyukához a puha, meleg fészekbe. A szerzetesi élet 0 órától 24 óráig tart, közösségben, a világtól elzártan, belőle a kívülálló számára csak igen kevés fogható fel. Aki a szerzetesektől elvitatja a kolostorukhoz való jogot, az hiába handabandázik napestig lelkiismereti avagy egyéb szabadságról, az közös platformra került Rákosival, aki János apánkkal együtt nagyon jól tudta, miért kell kilakoltatni és világgá kergetni a szerzeteseket.
3. A szerzetesek soha nem „kaptak az államtól” semmit. Gyengébbek kedvéért: a szerzetesnek nincs vagyona és nincs munkabére. Még a ruhája sem az övé, a kiűzetéskor nagyon sok szerzetesnek nem is volt mit magára vennie: miután közhasznú tevékenységet láttak el, tanítottak, ápoltak, térítettek, ellenszolgáltatásként érdemelték ki, hogy a mindenkori „állam” gondoskodott lakásukról, eltartásukról, gyakran nem is a rend tulajdonában. Nem ingyenélők voltak, hanem a legolcsóbb értelmiségi és egészségügyi munkaerő, s ha a munkájuk után a rendjüknek juttatott térítésből még takarékoskodniuk sikerült, abból építettek maguknak rendházat, iskolát, kórházat. És persze a hívek adományaiból.
Csak egy példa a szerzetessorsra: mikor még egy szál magam voltam a későbbi Máltai Szeretetszolgálat, egy idős, volt nővér kért, hogy szerezzek meg neki egy külföldi szemcseppet. Már szinte teljesen megvakult, de még írnokként dolgozott egy rendelőben, éhbérért, talán irgalomból, mert nem volt nyugdíja, pedig akkor nemrégen hagyta abba a tanítást az egyetlen működő rend tagjaként, mint középiskolai tanárnő. De mert mint szerzetesnek, nem volt fizetése, ergo „nem dolgozott”, nyugdíj sem járt neki.
És ez nem a Rákosi-korban volt, hanem a nyolcvanas évek közepe táján. Lehet, hogy még ma is kegyelemkenyéren él?
Az idős nővér nyugdíjtalanságának rabulisztikus indoklása nagyon emlékeztet azokra az érvekre, amelyekkel most néhány egyházi épület visszaadása ellen hadakoznak. S úgy látszik, ezt még hétszázkilencvennyolcszor hallgatjuk végig keresztényi türelemmel. Mert nekünk még volt módunk hol és kitől keresztényi türelmet tanulni. De a jövőben kiktől és hol fognak türelmet tanulni, márpedig ez szükségeltetik a mások jogainak elismeréséhez és tiszteletben tartásához, a törvényes úton valamikor megszerzett tulajdon jogának tiszteletéhez is.
- Visszabeszélő [5]