Az SZDSZ-tanács, magáévá téve az előterjesztő Bauer Tamás lapunk előző két számában is publikált érvelését, „elfogadhatatlanul nagynak tartja a világkiállítás melletti állami kötelezettségvállalás kockázatát”. A fővárosi SZDSZ-frakció pedig a karácsony előtti közgyűlési határozatot vette elő, mely szerint a budapesti önkormányzat legfeljebb a rendezés ’96-ra halasztását javasolja, ezt is csak akkor, ha április végére a megfelelő hét feltétéi mindegyike teljesül. De nem teljesült (nem hozták meg a szükséges törvényeket, nem tisztázták a fővárost terhelő anyagi kötelezettségeket, sem környezetvédelmi hatástanulmány nem készült, sem terv a világkiállítási létesítmények utóhasznosítására, nem világos, milyen keretek között érvényesíthetik érdekeiket a főváros és a kerületek), tehát a frakció immár egyáltalán nem kívánja, hogy Expót rendezzünk. Demszky Gábor természetesen ilyen értelemben szólalt fel a tanácsülésen is.
Piszkos párt – tiszta nemzet
„Semmi meglepő nincs abban, hogy a szabad demokraták nemet mondtak – ironizál Kereszty András a Népszabadság keddi kis glosszájában. – A meglepő inkább az, hogy nem szereztek meglepetést.” A napilap felelős szerkesztője úgy véli, a „Budapestet irányító koalíciónak” (szocialista szemszögből találó ez a kifejezés az SZDSZ-re és a Fideszre, kár, hogy nem fedi a valóságot), szóval a liberális pártoknak már el kellett volna jutniuk a nemtől a hogyanig. Mégse tették, mivel közéletünkben elharapódzott egy „félreértés”, mely szerint az ellenzéknek „minden kérdésben” szembe kell kerülnie a kormánypárttal. „Az Expóból, sajnos, pártügy lett” – vonja le a konklúziót, rímelve egy másik tárcaíró, Bokor Pál soraira, amelyek a Magyar Hírlap április 22-i számában, az előző heti kormánydöntés ihletésére születtek: „Az eddigi huzavona rengeteg időt elrabolt… A politikai pártoknak… meg kellene állapodniuk abban, hogy nemzeti ügyről és országos gazdasági érdekről lévén szó, a világkiállítás ügyében egyszer és mindenkorra elássák a csatabárdot.”
Valójában a pártcsatározás nem „félreértés”, hanem arra jó, hogy megkönnyítse a tájékozódást olyan bonyolult kérdésekben, mint hogy kell-e nekünk világkiállítás. Adva van két tábor. Az egyik tábor – már kormánypozíciójánál fogva is – bízik a művi optimizmusban, abban, hogy a hit valóságot teremt; a másik a racionális belátást kívánja értékké emelni, bár e belátás fényében nem tűnik fel oly rózsás színben a közeljövő. Az egyik a központosított programokat, a másik az önkormányzati és egyéni vállalkozói kezdeményezéseket részesíti előnyben, az egyik kiváltságosak javára akar adókedvezményeket, s kockáztatni a kiváltságnélküliek kontójára, a másik – már ellenzéki pozíciójánál fogva is – a köz által (tehát a közpénzekből finanszírozott programban nem érdekelt rétegek és régiók által) viselt terhekre hívná föl a figyelmet. De az ilyen és hasonló különbségek nem kristályosodhattak ki, mert rövid idő alatt szégyellnivalóvá vált, hogy pártrendszerben élünk, és mert sokan a pártok képviselői közül is engedtek a pártellenes hangulatkeltésnek. De hát egyes pártoknak kifejezetten érdekükben áll pártok feletti ügynek feltüntetni a világkiállítást. Ha – kormánypárt gyanánt – igazolni akarjuk döntésünket, ha a hatalom szilárdságát a már meglévő tervezőapparátusokra és a már most hangadó elitekre kívánjuk alapozni, vegyük elő a varázsszót: „nemzeti”. A „nemzeti megújhodás” pártjai készek folytatni a szocialisták művét, a szocialisták is hűek egykori önmagukhoz és vélhetően a volt prominens párthívekhez is, akik időközben vállalkozók lettek.
Cérnajáték
Az SZDSZ az utolsó pillanatban foglalt határozottan állást világkiállítás-ügyben; a fővárosi frakció például a múlt év végén még fele-fele arányban megosztott volt. A kormánydöntést előkészítő gátlástalan sajtókampány idején csöndben maradtak vagy kitérőleg nyilatkoztak a szabad demokraták; a legkiemelkedőbb fellépés Demszky Gábor április 12-i nyilatkozata volt, amikor a főpolgármester elősorolta a fővárosra háruló kockázatokat Expo-ügyben, és megismételte decemberi álláspontját az egyéves halasztásról és egy szerényebb költségigényű világkiállítás („mini-világkiállítás”) rendezéséről. Ám, ahogy az idézett glosszák is mutatják, az óvatosság távolról sem nyújtott védernyőt a pártpolitikusság vádja ellen. Ezzel az erővel jobb lett volna nem hallgatni. Idő előtt ellenkezni sok szabad demokrata szerint népszerűtlen lett volna; kérdés persze – és ez élesen fölvetődött a szombati tanácsülésen is – mi fontosabb, mi pártpolitikusabb: az elvi megfontolások-e vagy a szavazótábor bővítésébe vetett remény. („A rémálmom az – fejtette ki tanácstag szerkesztőtársnőnk –, hogy tízmillióan szavaznak ránk, és mind a tízmillióan mást várnak tőlünk! Ilyesmi történt az önkormányzati választásokon is: megnyertük, anélkül hogy tudtuk volna: mit nyertünk meg.”)
Igaz, bizonyítani sokáig nem lehetett, hogy megalomán presztízsberuházás van a láthatáron, ezért a parlamenti frakcióból mind ez idáig ha típusú állásfoglalások szüremlettek ki: támogatjuk, ha egy fillér közpénzbe nem kerül. Demszkyt is ezzel a gondolatmenettel indította kortesútjára az önkormányzati választási kampánystáb. A főváros helyzete amúgy is zűrös párt-politikailag: az önkormányzati érdek és a pártérdek ugyanis állítólag kizárja egymást. A városházán Demszkyt aggódva óvó vigyázók veszik körül: hogy Demszky „tiszta” legyen. Kard Aladár SZDSZ-es közgyűlési képviselő, a városházi világkiállítási ad hoc bizottság vezetője elsietettnek tartja a tanács döntését, hétfőn a tévé kamerája előtt kitért az egyéni állásfoglalás elől, miután az öttagú bizottságban természetesen a frakcióálláspont szerint szavazott (Ungár Klárával együtt kisebbségben maradt a három másik pártbélivel szemben). De hát talán Demszky az egyetlen, aki csakugyan kockáztat: nem tervezheti deficitesre költségvetését, nem vehet föl hitelt (ebből adódik az aktuális fogas kérdés: emeljék-e a strandbelépők árát, vagy inkább bezárjanak néhány fürdőt). Mármost ha óvatlanul igent mond Expo-ügyben, az mondhatni automatikusan olyan beruházási kötelezvényeket vonna maga után, amelyeknek költségeit egy óvatos nem esetén a kormány állná. Ezért követelt a főváros – hiába – kormánygaranciát, de ez magyarázza a játékot is a főváros és a kormány között: ki bírja tovább cérnával.
A kormány vallott előbb színt: április 18-án lényegében azt nyilvánította ki, hogy, ha tetszik, ha nem, ő a maga részéről megrendezi a világkiállítást. Budapest legfeljebb vállalkozóilag vehet részt. Ez jogszabályilag úgy festene – ahogy az időközben készülő, bár még a parlamentnek be nem nyújtott világkiállítási törvénytervezetből kiviláglik –, hogy a nagy eseménnyel egyidejűleg „kulturális és sportrendezvényeket Budapesten és az ország arra alkalmas tájegységein és településein is szervezni kell”, meg hogy a világkiállítási területet annak „tulajdonosa” – az önkormányzat – a világkiállítási társaságba viheti, de ha nem akarja, akkor „az ingatlan tulajdonjogát az állam kisajátítás útján szerzi meg”, a kezelői jog a Világkiállítási Programirodára száll át, ámbátor az önkormányzat esetleg az említett társaságban való részesedés formájában is igényt tarthat a kártalanításra. Egy másik tervbe vett jogi megoldás (az önkormányzati tulajdonba adásról szóló törvényjavaslat) szerint a világkiállítási övezet beépítetlen telkei egyenesen a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet kezelésébe kerülnek majd. Ez esetben tehát az önkormányzatok még kártérítésre sem tarthatnak igényt.
A kész tények birtokában
A kormány lépett, és lépése a korábbi várakozás állapotában tanúsított együttműködési készség és a fővárosi autonómia iránti tisztelet fölmondásának tetszett. Diktatórikus döntést hozott. Ez merőben új helyzetet teremtett a szabad demokraták számára. Jellemzően az az álláspont alakult ki, amit a máskülönben igen óvatos Salamon Ferenc ügyvéd, fővárosi SZDSZ-frakcióvezető fogalmazott meg a tanácsülésen: „Megerőszakolni csak úgy lehet valakit, ha az illető tiltakozik is!” Egy csapásra szava lett Bauer Tamásnak, aki már a ’89-es programalkotó közgyűlésen is fennhangon világkiállítás-ellenes volt, és aki következetesen elvi megfontolásokat ért pártpolitikán. Radikális szövegjavaslata nagy fölénnyel aratott győzelmet a Juhász Pál–Marián Béla-féle megfogalmazás felett, amely a világkiállítás „árára és kockázatos voltára” hívta fel csupán „a közvélemény és a döntéshozó testületek figyelmét”.
Közkézen forgott még egy harmadik koncepció is, egy dolgozat „Az élő Expo” címmel, amely a következő mondattal zárul: „A megvalósítás kritikus mértéke a lendület maga.” Szerzői, Koppány Zoltán és Mihályi Gábor kerületi polgármesterek szerint az Expo kérdése úgyis el van döntve, népszerűtlen, tehát apolitikus dolog ellenszegülni. A dolgozat „nem kívánja bírálni a Programiroda által képviselt hagyományos Világkiállítás gondolatát”, elannyira nem, hogy Baráth Etelével egyezően kívánja feltámasztani a Fővárosi Közmunkák Tanácsát, osztva a kormánybiztos abbéli reményét is, hogy a kerületek, amelyek a régi szép időkben elöljáróság névre hallgattak és engedelmeskedni tartoztak, most a fővárosival egyenrangú Expo-szervezőkké léphetnek elő. A koncepció elnevezését abból meríti – tudhatjuk meg a keddi Magyar Hírlap első oldaláról –, hogy a budapesti események élő módon követik, amit Bécsben statikusan állítanak ki. Ha például odakint hipermodern irodatechnikát pavilonosítanak, idehaza meg lehet mutatni működés közben, mondjuk egy e célra prezentált bankban!
Csütörtökön, 9-én dönt a főváros. Alighanem az ötvenhét liberálispárti képviselő pártpolitikája kerekedik fölül. Jöhet a nemzeti kisajátítás!
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]