Van azért más különbség is: az első és második bécsi döntésnél a fasiszta Németország és Olaszország döntött, most a bécsi nép. Bécsben nem politikai döntésről beszélnek. Nem állítják, hogy csak egy törpe kisebbség mondott nemet, bár a jogosultaknak kevesebb mint a fele élt szavazati jogával, és azoknak alig kétharmada ellenezte a világkiállítást. Az osztrák kormány és a bécsi városháza inkább jelentős és mérvadó kisebbségről beszél (úgy látszik, ilyen is létezik), pontosabban a lakosság kinyilvánított akaratáról.
Az elmúlt hetekben a magyar televízió nemzetnek elkötelezett hírműsorai vádlón és fájlalva tudatták a lakossággal, hogy a fővárosi közgyűlés politikai szempontokat mérlegelve mondott nemet, megakadályozandó a kormányt és az országot a világkiállítási sikerben. A nem az politikai állítás, az igen az nemzeti. A televízió híradóját nézve kormánypárti nemzeti megújhodók álltak szemben ellenzéki nemzetvesztőkkel. „Világkiállítást és nemzeti megújhodást!” – szavalta a szerepzavarodott Franka Tibor, Németh Miklós Attila, Murányi László, mint annak idején a „Vízlépcsőt és demokráciát!”
A mindig gyanakvó és bizalmatlan ellenzék nem volt képes hinni az össznemzeti összefogás münchauseni eszméjében. Talán azzal gyanúsíthatta a kormányt, hogy minden ellenkező állítása ellenére mégsem biztos a világkiállítás anyagi, erkölcsi, nemzetet nemesítő sikerében, hogy tudja, Budapest úgy jár majd a világkiállítással, mint a többre hivatott Mogyoród a Hungaroringgel.
Az ellenzék – még ez is feltételezhető – annak az optikai csalódásnak az áldozata, hogy a koalíció is csak esendő pártokból áll, amelyeknek érdekeik vannak. Arra a sötét következtetésre jutott, hogy a koalíció előre látva a következő választásokon rá váró vereséget, egy csődtömeget akar a következő kormány nyakába varrni. (Az ellenzékieknek azonban észre kellett volna venniük a kínálkozó történelmi lehetőséget: amiképpen a jelenlegi kormány számára állandó hivatkozási alap a múltból öröklött gazdasági csőd, azonképpen a következő választások után az új kormány minden nehézségért, baklövésért a világkiállítási költségekre, a további eladósodásra, a költségvetési deficitre, a vállalkozóknak ki nem fizetett számlákra, a kormány által vállalt bankgarancia terheire hivatkozhatna.) A következő, liberális kormány majd a nagymarosihoz hasonló gödröket, lyukakat, jövőbe vezető félkész hidakat, sehová sem vezető utakat örököl – gondolhatta a sanda ellenzék –, az állandó és értelmetlen építkezésektől, a világkiállítási korrupciótól és kudarctól megcsömörlött budapesti lakosok pedig majd a jelenlegi budapesti ellenzékre, az MDF-re fognak szavazni. Ha már az MDF elveszíti az országot – amelyet amúgy sem lehet akkor már kormányozni –, legalább megnyeri Budapestet.
Azonban a kormányszóvivővé, politikai elemzővé, gazdasági szakértővé, feljelentővé átvedlett televíziós álriporterek szerint a kormány saját érdekei ellenére is hajlandó lenne a politikai áldozatra, csakhogy a nemzetet felemelje. A kormánypártoknak ugyanis egy sikeres világkiállítás politikai öngyilkosságot jelentene. A mai közvélemény-kutatások egybehangzó állítása szerint l995-ben a világkiállítást nem Antall József, hanem a Fidesz vagy az SZDSZ miniszterelnöke nyitná meg, a sikert nem az önmagát is feláldozó koalíció, hanem a hálátlan utókor arathatná le. Budapesten ráadásul nem a kormány, hanem az ellenzék van hatalmon. Egy igazán sikeres világkiállítás elsősorban Budapest sikere, a főpolgármester, a budapesti vezetés győzelme, s mindennek megint csak a jelenlegi kormánykoalíció inná meg a levét. A politikai vakságban szenvedő ellenzék nem vette észre, hogy egy sikeres világkiállítással saját sírját ássa meg a kormány, melynek drágább a haza becsülete, mint saját politikai élete.
Az ellenzék – ez is feltehető – irigységből ellenzi a világkiállítást. Irigyli a kormánytól, hogy kész ötletet örökölt, hiszen az első tervek még Grósz Károlytól, Marjai Józseftől származtak. A világkiállítás első kormánybiztosa Somogyi László, az egykori építésügyi miniszter, a nagymarosi gátőr volt. Az ellenzék nehezen viseli el, hogy a kormány konzervatív ideológiájához híven értékeli a folyamatosságot, nem egykönnyen vet el egyszer már elfogadott terveket. Az is lehet, az ellenzék foggal-körömmel ragaszkodik régi, idejétmúlt elveihez, csak azért, mert már kimondta azokat. Az SZDSZ és a Fidesz is már a Németh-kormánynál is tiltakozott a világkiállítás tervei ellen. Az ellenzék – úgy tűnik – nem képes arra a rugalmas gondolkodásra, amely az MDF-et olyannyira alkalmassá teszi a kormányzásra. Annak idején, az MDF II. Országos Gyűlésének gazdasági szekciójában a többség ugyanis még ellenezte a világkiállítás ötletét.
Az ellenzék elhamarkodottan mondott nemet. A legtöbben Nagymarosnál is csak akkor vették észre, hogy valami nem stimmel, amikor a gödröt már kiásták. Lehet, hogy a gödröket ki kell ásni, hogy láthatóvá legyen: mibe esünk bele. Talán ha nem ássuk ki a szocializmus alapjait, a nagy többség még ma sem tudná, hogy mibe akarták belerántani. (Bár így utólag sokan vannak, akik azt állítják, hogy ók már az elején megmondták; épp úgy, mint Nagymarosnál.)
Most, hogy Bécsben harmadszor is döntöttek – és ez a döntés végre észak-csepeli, színmagyar, nem pedig etnikailag kevert lakosságú területeket érint –, az ellenzék természetesen továbbra is gyanakszik. Igaz, Bécsben nem az ottani Fidesz és szabad demokraták mondtak nemet, de ez még nem lehet elégséges ok a magyar ellenzék rosszhiszemű feltételezéseinek.
Megengedhetetlen túlzás lenne ugyanis azt gondolni, hogy a bécsiek döntését a magyar kormánykoalíció pártjai befolyásolták, attól a félelemtől vezérelve, hogy a Béccsel rendezett közös kiállítás majd nyugati kultúrmocsokkal önti el a magyar fővárost; biztosabb, ha mi csinálunk magunknak színmagyar kiállítást.
Na és ha így lenne? Nincs mit nekünk magunkban is mutogatni? Megmutathatjuk végre a világnak, kik vagyunk, mik vagyunk, honnan-merről jöttünk. Jobban tenné az ellenzék, ha képes lenne egyszer végre nem megálljt kiáltani. Ha, mint annak idején a haza legjobbjai, összefogna az osztrákokkal szemben, és a kormánnyal együttműködve egy jó nagyot ütne a labancok fejére. A dolog egyetlen veszélye, hogy a magyar példából tanulva majd a szlovákok is egyedül döntenek, és Bősnél egyedül vezetik el a Dunát. Akkor itt állunk majd megfürödve: világkiállítással, Duna nélkül.
- Beszélő [6]