A mai magyar külpolitikát gyakran summázzák akként, hogy az csak konzerválni próbálja elődje sikersorozatát, máskor meg azt állítják, hogy épp e sikersorozat rovására próbál saját politikai arculatra szert tenni. Mi az Ön véleménye erről?
Mind az első, mind a második summázat igaz bizonyos értelemben, csak az elsőben a „konzerválni”, a másodikban a „rovására” szót hagynám ki, s a „továbbvinni” és „elismerése mellett” szavakra cserélném ezeket. Mint ismeretes, 1988 előtt sokan azzal vádolták a magyar kormányt – joggal –, hogy a toleránsabb és kísérletezőbb bel- és gazdasági politikát mintegy megvásárolta a Szovjetunió iránti feltétlen külpolitikai lojalitással. De az 1988 utáni külpolitikai lépéseket nagyra értékelem, ezek már összhangban voltak a formálódó ellenzék és az egész nemzet követeléseivel. Tehát ezeknek a továbbvitelét nyugodtan vállalhatta és vállalta is a szabad választások után létrejött irányítás. Ilyen volt például az Európa Tanácsbeli felvételünk, amelyet még a Németh-kormány kezdeményezett. Azonban sem ez, sem más külpolitikai lépés nem járhatott volna sikerrel, ha közben nem következik be Magyarországon a rendszerváltozás. Ez és a szabad választások egészen más helyzetbe hozták országunkat, s ebből a helyzetből már elkezdhettük saját politikai arculatunk kialakítását is. Partnereink mondják, hogy egy új stílusú és modorú, a Nyugat nyelvén beszélő Magyarország jelent meg a nemzetközi fórumokon és a kétoldalú tárgyalásokon. Úgy vélem, kezdeményező szerepet vittünk fontos, nemzetközileg is igen jelentősnek tartott lépésekben: hogy csak egyet említsek, a Varsói Szerződés katonai szervezetének lebontásában. Ráadásul az egyértelműen Nyugat-Európa és Amerika felé irányuló orientáció-változtatásunkat anélkül hajtottuk végre, hogy ez rontott volna térségünkben elfoglalt helyzetünkön.
Milyen mértékben érvényesül az a bizonyos MDF-ideológia a külügyi vezetésben?
Alig hiszem, hogy az MDF eszmei arculatát egységben meghatározó három elem, a múlt századi hagyományainkon alapuló nemzeti szabadelvűség, az 1930-as években működő népi írók gondolatvilága és a szociális felelősségérzettől vezérelt kereszténydemokrácia ideológiának minősíthető. Ha azonban arra gondol, hogy hány MDF-párttag van a minisztérium legfelsőbb vezetésében, akkor azt kell mondanom, hogy három. Gergely András, a Külügyminisztérium főtitkára és én magam az MDF alapító tagjai vagyunk, Katona Tamás politikai államtitkár pedig 1991 januárjában lépett be az MDF-be. Egyébként semmiféle nyilvántartásunk nincs a minisztériumi apparátus pártösszetételéről, de ebben az MDF-párttagok száma legfeljebb egy tucat lehet, s ez egészen biztosan nem a legnagyobb politikai csoport.
Önt az utóbbi időben jelentékeny támadások érték bizonyos döntések miatt. Konzultál-e nagyobb horderejű problémák esetén a parlamenti pártokkal?
Föltétlenül. Az Öböl-válság során például több ízben is sor került többpárti egyeztetésre, a Romániával kapcsolatos lépések ügyében szintén. Idén március–áprilisban konzultációsorozatot kezdeményeztem az ellenzékkel, illetve volt egy „hatpárti plusz független” külpolitikai eszmecsere, melyen megállapodtunk az ilyen „brain storming”-ok rendszeressé tételében.
Az ellenzék úgy ítéli meg: létezik egyfajta konszenzus a nemzeti alapkérdésekben. A kormány nyilatkozatai azonban az utóbbi időben mintha kétségbe vonnák ennek létét…
Nem az én feladatom megítélni, mennyire beszélhetünk egységes ellenzékről, s hogy ezért ez a vélemény mennyire általános a soraikban. De azt állíthatom, hogy a külpolitikában a kormány igényli valamennyi parlamenti erő együttműködését. A konszenzus szükségességéről a Magyar Nemzet április 20-i számában külön cikket írtam. Részben Láng László egy héttel korábban ugyanabban a lapban megjelent írására reflektáltam, amely szükségtelennek mondta ezt az egyetértést, tehát az én alapállásom ebben a kérdésben egyértelmű. S nem tudok róla, hogy lett volna bármiféle ezzel ellentétes kormány-megnyilatkozás.
Milyen mértékben érzi maga mögött a Külügyminisztérium apparátusát? Katona Tamás a Zwack-ügy kirobbanásakor nyilatkozatában például azt említette, hogy Ön elhamarkodottan nyilatkozott.
A Külügyminisztériumban kivétel nélkül mindenki kívánatosnak tartja a politikai vezetés és apparátus összhangját. Belépésem pillanatában igen széles kör számára előlegeztem meg a bizalmat, s azt hiszem, nagy általánosságban nem alaptalanul. Természetesen vannak olyan események, amelyek próbára teszik ezt az összhangot, és van olyan nyomás, amikor bizonyára nehéz rendületlenül kitartani a másik fél mellett. Mégis megelégedéssel tölt el, hogy nehéz időszakokban vagy egyes személyeskedő támadások idején nagyfokú lojalitást tapasztaltam, s mint a közmondás is tartja: „Aki a bajban barát…” Persze előfordulhatott, hogy valamelyik egyéni vagy testületi döntés teljes hátterét és érvrendszerét még egy-egy közeli munkatársam sem ismerte kellő mélységben.
Ha már a Zwack-ügynél tartunk, Önt főként leváltásával kapcsolatban érte vád. Hadd fordítsam meg a kérdést: hogyan jutott egyáltalán eszükbe a kinevezése?
Nagyon örülök, hogy így tette fel a kérdést. Valóban Zwack Péter leváltását vitatták egyesek, pedig nagy hiba lett volna a nagykövetet tovább tartani állomáshelyén. És hogy a kinevezése hogyan jutott eszünkbe? Eredeti, de jó ötletnek tűnt egy nemzetközi (magyar, amerikai és olasz) hátterű, a gazdasági életben és a médiák világában egyaránt otthonosan mozgó, jó koncepcióval jelentkező, ambiciózus üzletember kinevezése. S ez nemcsak az én véleményem volt, amit több külügyes vezető is osztott, hanem tudomásom szerint Zwack Péter valamennyi pártra jó benyomást tett. A külügyi bizottság is egyhangúlag támogatta jelölését.
Érkeznek-e Önökhöz a nagykövetségről az ott dolgozók politikai, szakmai vagy akár személyes tevékenységéről jelentések? Ha igen, kiknek a feladata ezeknek az elkészítése?
Mondhatom megdöbbent és megijeszt a kérdése. Valóban el tudja képzelni, hogy a régi rendszer visszataszító gyakorlatát, az egymást figyelő és egymásról jelentgető külügyi apparátus intézményét megtűrtem volna? Politikai komisszárok állítása számomra elfogadhatatlan. A diplomaták szakmai munkáját természetesen minősítik feletteseik, ez megmutatkozik az előléptetésekben, értékelésekben, jutalmazásokban, de a régi típusú „kádermunka”, a jellemzések a mai külügyben ismeretlen fogalmak.
Visszatérve az apparátusra: gyakran hangzik el olyan vélemény, hogy Magyarországon legalább négy vagy még több Külügyminisztérium létezik…
Ennek nemcsak a telefonkönyv mond ellent. A külgazdasági tevékenységet természetesen a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma irányítja, bár hozzá kell tennem, hogy ez számos országban a külügy vezetése alatt működik. A miniszterelnök pedig – összhangban az általános nemzetközi gyakorlattal – jelentős szerepet visz a külpolitika kialakításában. Valamennyi miniszter folytat nemzetközi tárgyalásokat saját szakterületén, de minden külpolitikai tevékenységet a Külügyminisztérium hangol össze, a szükséges apparátus is egyedül itt található meg. Nálunk külön Európa-miniszter sincsen, mint sok nyugat-európai országban, a tárca nélküli miniszterek pedig elsősorban a miniszterelnök munkáját segítik. De ha azt vesszük, hogy külföldön minden tudós, minden sportoló, sőt minden vendégmunkás és turista is bizonyos értelemben diplomata, akkor tízmillió potenciális diplomatája van az országnak.
Az Önök véleménye szerint kifejezetten előnyös, ha a külpolitika „több lábon” áll. Ezzel ellentétesnek érzem azt a támadást, amely Göncz Árpád elnököt érte – Romániával kapcsolatos lépései miatt – a Külügyminisztérium néhány munkatársa részéről.*
Igazán nem tudom, hogy milyen támadásokra gondol. A magam részéről rendszeres konzultációkat folytatok a köztársaság elnökével, és nemcsak tiszteletlenségnek, de rendkívül károsnak is tekinteném, ha nyilvános vitám lenne vele. Nem tudok arról, hogy bármely külpolitikai kérdésben koncepcionális ellentét állna fenn Göncz Árpád és a Külügyminisztérium között, s az Elnök úr külföldi útjai összhangban vannak külpolitikai törekvéseinkkel. Személyisége erősíti és egyéniesíti az új Magyarország arculatát.
Úgy tűnik, a magyar kormány a magyar kisebbségek kérdésében kevéssé igényel külügyi segédletet. Felfoghatjuk-e erre utaló jelként azt a hírt, hogy a Külügyminisztérium román referatúráját épp most készülnek fölszámolni, illetve a Kisebbségi Államtitkársághoz csatolni.
Ez az állítása is meglep, egyben jelzi, hogy a szóbeszéd mennyire eltorzíthatja a tényeket. Biztosan ismeri az „osztogattak-fosztogattak” viccet. Egyébként a Miniszterelnöki Hivatal Határontúli Magyarok Titkársága, továbbá tudományos intézetek, tanácsadó testületek pontosan azt jelzik, hogy a Külügyminisztérium és maga a kormány mennyire fontosnak tartja a kisebbségek ügyét és mennyire támaszkodik a kisebbségi kérdés szakértőire. Aligha hiszem, hogy a magyar Külügyminisztériumban valaha is fölszámolásra kerülne a román referatúra. A fölösleges párhuzamok kiküszöbölése érdekében azonban a minisztériumon belül valóban megszűnt a határon túli magyarsággal foglalkozó főosztály.
A jelek szerint az Európai Közösséggel kötendő társulási szerződés vitáján Önök túlzó áldozatokra is készek. Mindenekelőtt az agrártermékek számunkra előnyös, de legalábbis nem diszkriminatív szállítására gondolok itt, mely igényről mintha készek lennének ma már lemondani. Hasonlóképpen említhetném a piaci jegyzőkönyvek ügyét, valamint a Közösséghez való magyar csatlakozás szándékának belefoglalását a már említett társulási szerződésbe. Lehet, hogy ezekhez Önök ma már nem ragaszkodnak olyan vehemenciával, mint korábban?
A társulási tárgyalásokat a szerződésben közvetlenül érdekelt tárcák képviselői folytatják, kormányszinten jóváhagyott pozíciók alapján s a tárgyalások menetéről a kormánynak tesznek jelentést. A közelmúltban alakult meg az ellenzéki pártok parlamenti képviselőit is magában foglaló többpárti bizottság. Ez mind a tárgyalásokat, mind a szerződés végrehajtását figyelemmel kíséri, s rövidesen megalakítja az Európa Parlament illetékes tagjaival a társulási folyamat közös parlamenti szervezetét. Ily módon a magyar törvényhozás is állandóan tájékozódhat a tárgyalások menetéről, a pozíciók alakulásáról. Ami a „túlzó áldozatok” kifejezést illeti: az agrárexport kérdésében pl. a magyar fél kifejezetten arra törekszik, hogy az EK-államokba irányuló magyar export számára minél kedvezőbb feltételeket érjen el a tárgyalásokon. „Áldozatról” tehát szó sincs. A pénzügyi jegyzőkönyvet illetően a Közösség még nem alakította ki végleges álláspontját, számítunk azonban a kedvező változásra. Azt az igényt pedig, hogy a teljes jogú magyar EK-tagságra vonatkozó utalás szerepeljen a szerződés bevezető részében, s esetleg más pontjain, kezdettől fogja következetesen képviseltük. Ebben a kérdésben éppen a közelmúltban változott meg kedvezően az EK álláspontja, így a tagság nem csak a magyar igényként, hanem az EK által is elfogadott közös perspektívaként szerepelhet a szerződésben.
A kelet-európai országoknak mindig volt valamilyen közvetítő szerepük a közel-keleti eseményekben. Ma – sokkal inkább mint valaha –, reális megoldási lehetőségek mutatkoznak e téren. Elárulná-e, hogy Magyarország milyen konkrét szerepet játszik mondjuk Izrael és az arab világ közötti kapcsolatok megteremtésében?
A magyar–izraeli diplomáciai kapcsolatok helyreállításával létrejöttek azok a feltételek, melyek között – nemzeti érdekeink prioritásait alapul véve – kölcsönösen előnyös, kiegyensúlyozott együttműködést alakíthattunk ki a Közel-Kelet valamennyi államával, így Izraellel és az arab államokkal is. Ezt tanúsítja a diplomáciai kapcsolatok csaknem teljessé válása az arab világban és a kétoldalú együttműködések általános bővülése. Izraellel a kapcsolataink dinamikusan fejlődnek. Hadd utaljak csak Antall József miniszterelnök múlt heti eredményes látogatására a zsidó államban. Magyarország azonban, nemzetközi politikai súlyánál és szerepénél fogva, az Izrael és az arab világ közötti kapcsolatok megteremtésében nem igényelhet különleges szerepet. De meggyőződésem, hogy a nemzetközi érdekeinknek is megfelelő kiegyensúlyozott kapcsolatok elmélyítésével hozzájárulhatunk a szemben álló felek közötti bizalom erősítéséhez, ami elengedhetetlen feltétele a tényleges rendezési folyamatnak. Ugyanakkor nem hárítanánk el semmiféle olyan, az érdekelt felek egyetértésével találkozó javaslatot vagy felkérést, amelynek megvalósításával elősegíthetnénk a béke helyreállítását a Közel-Keleten.
A magyar–izraeli kapcsolatokban – hasonlóképpen az izraeli–cseh kapcsolatokhoz – van-e feszültség esetleg magyararab fegyverszállítási ügyletek miatt?
Magyarország a Közel-Keletre nem ad el fegyvert, így ez ügyben sincs feszültség az Izraelhez fűződő kapcsolatainkban.
Feltétlenül méltánylandó volt, hogy a magyar külpolitika gyorsan nyitott Irán felé, s Magyarország egyike volt azon államoknak, mely segített Iránnak feloldania elszigeteltségét. Az Öböl-háború kezdetén Ön ott járt. Véleménye szerint milyen mértékben adta fel Irán korábbi politikai megrögzöttségeit?
Nos, e folyamat már korábban elkezdődött, és 1988 júniusától – amikor az ország vezetése elfogadta az iraki–iráni háborút lezáró ENSZ tűzszüneti határozatot – felerősödött.
Az iráni vezetés üdvözölte a magyarországi rendszerváltozást, és kifejezte készségét a kapcsolatok folyamatos fejlesztésére. Tehát nem meglepő, hogy Teherán egyike volt azoknak az atlanti térségen kívül eső fővárosoknak, amelyeket elsőként kerestem fel. Látogatásom gazdaságdiplomáciai érdekeket is szolgált: az iráni kormány döntést hozott a 280 millió dollár értékű autóbusz-szerződés megkötésére. Nagy reményeket fűzünk Rafszandzsani elnök úr nem túl távoli jövőben esedékes budapesti látogatásához is.
A társadalom egészét átfogó forradalmi átalakulást gyakran radikális – olykor messianisztikus – megnyilvánulások kísérik. Ez történt Iránban is. De ahogyan a forradalom érettebb szakaszába lépett, tanúi lehetünk az iráni kormány felelősségteljes, realista és pragmatista politikájának. Mély benyomást tettek rám a pusztító háború következményeinek felszámolására és a tömegek életkörülményeinek javítására irányuló erőfeszítések. Irán nemzetközi tekintélye növekedett az Öböl-válsággal kapcsolatos ENSZ-határozatokkal összhangban álló józan és mértéktartó politikája következtében, s a perzsa állam jelenleg is aktív diplomáciai tevékenységet fejt ki az Öböl-beli államok kölcsönös bizalmán és széles körű együttműködésén alapuló regionális béke- és biztonsági rendszer létrehozása érdekében.
Az aktuális jugoszláviai események után hogyan ítéli meg a korábbi fegyverszállítási ügyletet Magyarország és Horvátország között?
Az bizonyos, hogy a mai helyzetben sem a horvát, sem a szerb rendőrségnek nem adnánk el semmiféle fegyvert. Gondolom, ma ugyanezen a véleményen van az a kilenc másik ország is, ahol semmiféle „ügy” nem keletkezett legálisan eladott és leszállított fegyverekből.
Nemrég Önnek alkalma nyílt beszélni román kollégájával, Adrian Nastase miniszterrel. Milyennek látja a román politika perspektíváit azt követően, hogy Stanculescu tábornokot – ismeretes, hogy vele racionális kapcsolatokat lehetett korábban kialakítani – eltávolították hadügyminiszteri posztjáról?
Azon kívül, hogy román kollégámmal gyakran találkozunk nemzetközi fórumokon, amelyek mindenkor lehetőséget teremtenek arra, hogy kétoldalú kapcsolatainkról szót váltsunk, rendszeres telefonkapcsolatban is állunk egymással. Nastase úr (vagy a sajtó) ezt telefondiplomáciának nevezte el, ami kétségkívül gyors és hatékony módja a véleménycserének.
Stanculescu hadseregtábornok nemzetvédelmi miniszterként a román politikai élet meghatározó egyénisége volt. A magyar–román katonai kapcsolatok az ő időszakában nyertek intézményes kereteket, értve ezalatt azt, hogy ekkor írták alá a tárcaközi együttműködési megállapodást, és kezdték el a most májusban, Bukarestben aláírt Open Sky bizalomerősítő megállapodás előkészítését.
A román kormányátalakítás Románia belügye, de alig hiszem, hogy ez a mostani miniszterváltás bármilyen értelemben befolyásolná a két ország viszonyának alakulását, annál is inkább, mivel a magyar–román államközi kapcsolatokban nincsenek biztonsági problémák. Stanculescu tábornok egyébként más – a szintén fontos ipari – tárcát kapta, de az új nemzetvédelmi miniszterrel már fölvettük a kapcsolatot, s így a katonai együttműködés, a rendszeres konzultációk törésmentesen folytatódnak.
A román politika jövőbeni alakulására teljes bizonyossággal csak az idő adhat egyértelmű választ. A magam részéről abban bízom, hogy az európai folyamatok és tendenciák konstruktív együttműködéssé alakítják a ma még problémáktól terhelt viszonyunkat.
Május 22-én Ön hivatalos látogatásra a Szovjetunióba utazik. Az utóbbi időben olyan nyilatkozatokat adott, amelyek azt engedik sejtetni, hogy a magyar fél a szovjet–magyar alapszerződés aláírása érdekében kész engedményeket is tenni. Megváltozott volna a kormánynak a „biztonságpolitikái paragrafussal” kapcsolatos igen határozott álláspontja, mely korábban semmilyen, a szuverenitást érintő kompromisszumra sem volt hajlandó?
A kérdéssel kapcsolatos álláspontunk az Országgyűlés vonatkozó állásfoglalásain és az ezeknek megfelelő kormányprogramon alapszik. Azon álláspontunkon, hogy nem írunk alá olyan szerződést, amely sértené Magyarország szuverenitását, nem változtattunk, és nem is fogunk változtatni. Semmilyen olyan kötelezettséget nem vállalhatunk, amelyik az ország érdekeivel, törvényeivel ellentétes. Ugyanakkor a jövőben is – csakúgy, mint eddig – keressük azokat a megoldásokat, amelyek mind a két félnek megfelelnek. Megítélésem szerint szívós szakértői munkával, jóakarattal meg lehet találni azokat a megfogalmazásokat, amelyek egy jó, a kapcsolatainkat megnyugtatóan és hosszú távra rendező, a kölcsönös bizalmat erősítő dokumentum megfogalmazásához szükségesek.
* „Személy szerint én nagyon szeretem az államelnököt, de most, Japánban – váratlanul bejelentvén találkozóját Iliescu román elnökkel – pontosan akként sétál be a csapdába, mint Grósz 1988-ban. Nagyon kiváló, ha az államelnök segédkezik a külpolitikában, de ugye a kormányzati politikát mégsem ő hivatott formálni.” (Külpolitikai helyhatározó. Interjú Katona Tamás államtitkárral, Beszélő, 1990. november 24.)
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]