[1]Amikor összeomlottak a Világkereskedelmi Központ ikertornyai, kevesen kételkedtek abban, hogy véget ért az a világ, amelyet addig ismertünk, hogy tragikus mérföldkőhöz érkeztünk, irreverzibilis történelmi fordulóponthoz, amely mindent megváltoztat, amely után semmi sem lesz többé olyan, mint amilyen volt. A füstölgő romokat a televíziós képernyőkön bámulva szerte a világon, Magyarországon is, jósoltak mindenfélét: a polgári légiközlekedés, egyáltalán: a turizmus végét, a szabadságjogok kényszerű feláldozását a biztonság oltárán, gazdasági és kulturális bezárkózást, gazdasági válságokat, civilizációk háborúját, a felhőkarcoló-építkezések és a katasztrófafilmek végét. Vallásos és forradalmi millennisták az apokalipszis biztató közeledtét orrontották a levegőben.
Ehhez képest öt év múltán a világ nem változott olyan hatalmasat, nem került kozmikus távolságra a 2001. szeptember 11-e előtti normalitástól. Most ugyan éppen ismét terrorista fenyegetés alatt áll a polgári légiközlekedés, a bevezetett biztonsági óvintézkedések miatt akadozik különösen a Nagy-Britannia és az Egyesült Államok közötti légi forgalom, de a 2001. szeptember 11-ei tömeggyilkos terrorista merényletek miatti pánikban és sokkban megfogalmazott apokaliptikus jóslatok nem váltak valóra. Azért csak repülünk manapság is, ha cserébe kényelmetlen és megalázó procedúráknak kell is kitennünk magunkat. A globalizáció dübörög, a várt nagy válság ciklikus kiigazításnak bizonyult, amely alighanem akkor is bekövetkezett volna, ha nem történik meg a 9/11. Egyetlen liberális demokrácia sem vált brutális rendőrállammá, kettő kivételével (Madrid és London) – vagy három kivételével, ha az Indonéziában ausztrál állampolgárok ellen elkövetett merényletet is ideszámítjuk – mégis sikerült megakadályozni minden nagyobb terrorista merényletet. A civilizációk háborújának hiperbolája is az maradt egyelőre, ami: alarmista és félrevezető retorikai túlzás, ha valóra válásának veszélye – akár önbeteljesítő jóslatként – nem is múlt el a világ feje fölül.
Háború a terror ellen
A terror elleni háború egyetlen aspektusának megítélésében sincs konszenzus, így még abban sem, hogy a Bush-adminisztráció erőfeszítéseinek közük van-e egyáltalán ahhoz az örvendetes tényhez, hogy a nyugati civilizációt sem a terrorizmus nem döntötte káoszba, sem a terrorizmus elleni küzdelem nem tette felismerhetetlenné. A Foreign Affairs legújabb számában megjelent cikkében John Mueller, az Ohio State University professzora azt a provokatív tételt fogalmazta meg, hogy nem a terror elleni háborúnak köszönhetően maradtak el az Egyesült Államok elleni terrortámadások az elmúlt öt évben, hanem azért, mert az Egyesült Államokban egyáltalán nincsenek terroristák, a külföldi terroristáknak pedig se módjuk, se kedvük nincs Amerikát megtámadni. Mások pedig azzal szállnának vitába, hogy a terrorizmus elleni háború nem változtatta meg hátrányára a világot, és nem fenyeget azzal, hogy katasztrófába sodorja. Én azért azt gondolnám, hogy a viszonylagos biztonság megőrzésében van némi érdeme a Bush-adminisztrációnak, és ezért nem fizetünk égbekiáltóan magas árat. Ez pedig mindenképpen vívmány, és a Bush-féle politika kérlelhetetlen elutasítóinak időnként eszükbe juthatna, mit gondoltak a jövőről közvetlenül az ikertornyok összeomlása után.
De a katasztrófa be nem következte önmagában nem bizonyítja, hogy az amerikai terrorizmus elleni politika helyes és a lehető leghatékonyabb módja a tömeggyilkos támadások megakadályozásának. Mindenesetre a Bush-adminisztráció mind a mai napig sikeresebbnek tudja és állítja be politikáját, mint a megfigyelők többsége. Az amerikai Igazságügyminisztérium Preserving Life and Liberty című webhelyén (www.lifeandliberty.gov [2]) sokkal optimistább beszámolókat találhatunk a terrorizmus elleni háború állásáról, mint például a Clinton elnök idejében a Nemzetbiztonsági Tanácsban szolgáló két terrorizmus-szakértő, Daniel Benjamin és Steven Simon beszédes című könyvében – The Next Attack: The Failure of the War on Terror and a Strategy to Get It Right (A következő támadás: a terror elleni háború kudarca és a helyes stratégia).
A Bush-adminisztráció négy stratégiai döntést hozott a 2001. szeptember 11-e után előállt helyzetre reagálva. Először is létrehozott egy új szövetségi hivatalt, a Belbiztonsági Minisztériumot (Department of Homeland Security), és elfogadtatta a kongreszszussal az ún. Hazafi törvényt (Patriot Act), amely több hatalmat adott a rendvédelmi szerveknek a terrorista bűncselekményekre készülők ellen. Másodszor, elfoglalta Afganisztánt, és elűzte a talibán rezsimet, amely menedéket nyújtott az al-Kaidának. Harmadszor, új stratégiai doktrínával állt elő, azzal a megakadályozó-megelőző (preemptive) doktrínával, amely lényegében megelőző (preventive) háborút jelent. Negyedszer pedig háborút indított Irak ellen, és megbuktatta Szaddám Huszeint és rendszerét.
Mind a négy lépést heves kritikák érték, az afganisztáni akciót is, de az utóbbit ért kritikákra nem érdemes sok szót vesztegetni. Az Egyesült Államoknak nyilvánvalóan joga volt arra, hogy az afgán talibán rezsim ellen fellépjen, és megfossza az al-Kaidát legfontosabb bázisától. Az is nehezen vitatható, hogy a talibánoknak a hatalomból való elkergetése gyengítette az al-Kaidát. Tehát Afganisztán lerohanása nemcsak jogszerű volt, hanem racionális is. Ezen nem változtat, hogy a háborúnak sajnálatosan sok ártatlan civil áldozata lett, és hogy jelenleg Afganisztán a stabilitástól is igen távol van, nemhogy a demokráciától [lásd Wagner Péter cikkét [3] ugyanebben a számunkban], amelyet George W. Bush olyan könnyelműen beharangozott. Sőt, az sem, hogy a háború nem érte el minden célját, például bin Ladent sem sikerült elfogni.
De a másik három nagy stratégiai lépéssel kapcsolatban számos olyan kritika fogalmazódott meg, amelyet nem egyfajta elementáris Amerika-ellenesség, valamint a George W. Bush és a „neokonok” iránti pocskondiázó dühvel párosult zsigeri gyűlölet motivál, hanem a biztonság miatti aggodalom és a liberális demokrácia féltése.
Az iraki háború
A Bush-adminisztráció az iraki háborút azzal az ürüggyel indította el, hogy az iraki rezsim tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik, illetve tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére törekszik. Felvillantotta azt az apokaliptikus szcenáriót is, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek az al-Kaida vagy más tömeggyilkosságra kész terrorszervezet kezére juthatnak. Mint köztudomású, az amerikai hadsereg Irakban nem talált tömegpusztító fegyvereket.
A háború számos kritikusának ebből világos, hogy az amerikai kormányt titkolt és nemtelen motívumok indították az Irak elleni katonai fellépésre. Pedig nem következik belőle. Az iraki rendszerváltás katonai erővel való kikényszerítése mellett a tömegpusztító fegyverek kérdésén túl is számos racionális és morális érv szólt. Szaddám Huszeint az ENSZ által elrendelt embargórezsim tartotta kordában, amely egyrészt az Egyesült Államoknak politikailag és anyagilag is költséges volt (persze nem annyira, amennyire az iraki háború annak bizonyult), másrészt tartani lehetett tőle, hogy az embargót feloldják, és Szaddám Huszein ismét szabad kezet kap. Az sem ördögtől való gondolat, hogy a közel-keleti erőviszonyok megváltoztatása kedvezőbb feltételeket teremthet a térség államainak demokratizálásához, és így az izraeli–palesztin megegyezéshez, ami részben kifogná a szelet az iszlamista terrorizmus vitorlájából. Végül pedig nagyon komoly humanitárius érvek is szóltak az iraki háború mellett.
Amíg a Bush-adminisztráció kulcsfigurái meg nem írják emlékirataikat, és a jelenkortörténészek forráskritikai elemzésnek nem vetik alá őket, nehéz határozottan állást foglalni abban a kérdésben, hogy mennyire hittek szilárdan az iraki tömegpusztító fegyverek létében. Az bizonyos, hogy az amerikai külpolitika kényszerpályán mozgott az iraki háború szükségességének megindokolásakor. Egyfelől globálisan fogyasztható casus bellit kellett produkálnia, másfelől az ENSZ-felhatalmazás elnyerése reményében tartania kellett magát az Irakot fenyegető korábbi ENSZ-határozatokhoz, amelyek a tömegpusztító fegyverekkel való elszámolást akarták kikényszeríteni Iraktól. Ennek ellenére nem tűnik túlzottan valószínűnek, hogy az iraki tömegpusztító fegyverekre való hivatkozás merőben manipulatív, hidegen kalkulált, tudottan hamis ürügy, vagyis hazugság volt. Ha másért nem, azért, mert – Esterházy Péterrel szólva – „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”.
Annak ellenére, hogy a Bush-adminisztráció nyilvánosan inkoherens és végső soron hamis érveket hozott fel a háború mellett, az iraki diktatúra erőszakos megdöntése morálisan igazolható. Ahogy Thomas Cushman – az A Matter of Principle (Elvi kérdés) című kötet szerkesztője – fogalmazott: Szaddám Huszein brutális zsarnok volt, az emberi jogok lábbal tiprója, tömeggyilkos, a globális instabilitás és terror egyik erős embere, a világbékét fenyegető veszedelem. (Az említett kötetben egyébként több baloldali liberális értelmiségi és közéleti szereplő – többek között Tony Blair és Adam Michnik – érvel a háború igazságossága mellett.) A nagyhatalmak és a nemzetközi közösség politikai haszonelvűségből és anyagi érdekből három évtizeden keresztül eltűrte az emberiesség ellen elkövetett bűneit, agresszív háborúit, a nemzetközi terrorizmusnak nyújtott támogatását, destabilizáló erőként ható erratikus magatartását. Megsegíteni azt a népet, amely évtizedeken keresztül brutalitást és az emberiesség elleni bűncselekményeket szenvedett el, tökéletesen egybevág az elnyomottakkal való szolidaritás liberális és a segítségnyújtás alapvető humanitárius elvével.
A humanitárius érvelés meggyőző a fundamentalista nemzetközi jogi állásponttal szemben, amely a humanitárius intervenciót csak az illetékes nemzetközi szervezetek, mindenekelőtt az ENSZ jóváhagyásával tartja megengedhetőnek. Ugyanis a nemzetközi jog – érvel Cushman – egyik súlyos fogyatékossága, hogy a bírói pulpitusnál diktátorok és zsarnokok ugyanúgy helyet foglalhatnak, mint demokratikusan választott vezetők, a másik pedig az, hogy olyan szélsőséges esetekben is garantálja a szuverén despoták hatalmát és államaik sérthetetlenségét, mint amilyen Pol Poté, Kim Dzsong Ilé és Szaddám Huszeiné. De a humanitárius érvelés megbicsaklik, ha a kellemetlen iraki valósággal szembesül. Ugyanis a humanitárius érvelés egyfajta – a következményekkel is számoló – felelősségetikán alapul. Abból az elvből indul ki, hogy egy absztrakt eszmény – a nemzetközi jog – oltárán nem szabad feláldozni az emberi jogokat. Csakhogy ezt az elvet a humanitárius érvelés ellen is lehet fordítani, mivel a háború, amely egy absztrakt eszmény, az emberi jogok szempontjából is igazolhatónak látszott, humanitárius és emberi jogi katasztrófát okozott. Igaz, közben felszámolt egy korábbi, más típusú humanitárius katasztrófahelyzetet, de nehéz lenne azt állítani, hogy az iraki nép szenvedésmérlege most kedvezőbb, mint volt a háború előtt. Még nehezebb megjósolni, hogy mikortól lesz kedvezőbb, ha egyáltalán.
Mert Irakban a helyzet – rossz. Lehet, hogy az Egyesült Államok és koalíciós partnerei eleve lehetetlenre vállalkoztak, amikor azt tűzték ki célul, hogy demokratizálják Irakot, de az egészen biztos, hogy a megvalósításba hiba csúszott. A Bush-adminisztráció döntéshozó köre rettenetesen alábecsülte azokat a nehézségeket, amelyekkel Irakban a katonai győzelem után szembe kellett néznie. Számos könyv, tanulmány és cikk született már arról, hogy mit rontott el az Egyesült Államok a könnyű katonai győzelem után, hogyan került abba a helyzetbe, hogy megnyerte ugyan a háborút, de könnyen elveszítheti a békét. Ezek a bírálatok nem csengenek minden tekintetben egybe, de a legfontosabb pontokban általában megegyeznek. Larry Diamond, a demokratikus átmenetek legkiválóbb amerikai kutatója, Condoleeza Rice kérésére tanácsadóként szolgált Irakban az Ideiglenes Koalíciós Hatóság mellett. Squandered Victory (Elherdált győzelem) című könyvében az elherdálás alapvető okát abban látja, hogy a megszállók képtelenek voltak megakadályozni a közrend összeomlását, megteremteni a törvény uralmát, képtelenek voltak biztonságot nyújtani, megakadályozni az erőszak elharapózását. Képtelenek voltak, mert Rumsfeld védelmi miniszter makacssága miatt – magas rangú tábornokok figyelmeztetései ellenére – kétszer-háromszor kisebb létszámú haderővel vonultak be Irakba, mint amekkora a katonai győzelem után a biztonság garantálásához elégséges. És mivel a háború utáni Irak menedzselésének feladatát is a Pentagon kapta meg, menet közben sem lehetett korrigálni, mivel a korrekció egyfelől annak beismerését jelentette volna, hogy Rumsfeld teóriái a háborúról és megszállásról tarthatatlanok (egy amerikai tábornok gonosz megjegyzése szerint Rumsfeld a katonai és emberi dimenziókon túl gondolta újra a háború fogalmát), másfelől pedig meghazudtolta volna Bush elnököt, aki olyan háborút ígért, amely „nem fog fájni”.
Irak nagyon távol áll attól, hogy a térség demokratikus mintaállama legyen. A közel-keleti erőviszonyok megváltoztak ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy kedvező módon. De ez nem azt jelenti, hogy az Egyesült Államok semmit sem ért el Irakban. Mint Diamond rámutat, az amerikaiak és koalíciós partnereik segítették a civil szervezetek és a politikai pártok megszervezését. Kiterjedt demokráciaközpont-hálózatot hoztak létre Dél-Irak középső régiójában, amelyek túlélték a Mahdi hadsereg felkeléseit, mert a demokrácia-tréningekben részesült törzsi vezetők fegyveres híveikkel együtt megvédték őket. Diamond könyvének lezárása után választást tartottak Irakban, amely sikeres volt, ha az irakiak nem is programokról szavaztak, hanem vallási-etnikai hovatartozásuknak megfelelően.
Egy biztos: az Egyesült Államok csapot-papot ott hagyva nem vonulhat ki Irakból. Ez véres polgárháborúba döntené az országot, amely nemcsak az amerikai stratégiai érdekeket sértené, hanem véglegesen érvénytelenítené a háború egyetlen megmaradt igazolását, a szabad(abb), demokratikus(abb) Irak létrehozásának célul kitűzését.
A megelőzés doktrínája
A terror elleni háborúnak talán még az iraki háborúnál is vitatottabb aspektusa a megelőzés-megakadályozás (preemption) doktrínája, amelyet Bush elnök először 2002 júniusában a West Point katonai akadémián tartott beszédében ismertetett, majd szeptemberben az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Stratégiája (NSS) című dokumentumban is nyilvánosságra hoztak. Francis Fukuyama a neokonzervativizmusnak búcsút intő új könyvében (America at the Crossroads – Amerika válaszúton) úgy látja: az NSS-ben az volt az új, hogy úgy terjesztette ki a megelőzés-megakadályozás hagyományos fogalmát, hogy az a megelőző (preventive) háborút is magában foglalja. Megelőzésen-megakadályozáson (preemption) általában a közvetlenül fenyegető katonai támadás elhárítására tett erőfeszítést értik. Ezzel szemben a megelőző háború olyan katonai vállalkozás, amely hónapokkal vagy évekkel később materializálódni tudó fenyegetéseket akar elhárítani. A Bush-adminisztráció úgy érvelt, hogy egy olyan korban, amikor a terroristák tömegpusztító fegyverekkel rendelkezhetnek, a preemption és a prevention megkülönböztetése elavult, az első korlátozó meghatározását ki kell tágítani. Az Egyesült Államok időről időre szükségesnek találja majd, hogy megváltoztassa egy állam belső rendszerét, és olyan politikai körülményeket teremtsen benne, amelyek nem segítik a terrorizmust. Az NSS ezenkívül azt is kimondta, hogy az Egyesült Államok ugyan a hagyományos szövetségek és a nemzetközi intézmények keretei között szeretné megoldani az ilyen problémákat, de fenntartja magának a jogot, hogy az éppen „hajlandók koalíciójára” (coalition of the willing) támaszkodjék, ha nem kapja meg a nemzetközi beleegyezést ahhoz, hogy megvédje magát a potenciálisan katasztrofális terrorizmustól.
Noha mind a megelőző háborúnak, mind az unilateralizmusnak vannak hagyományai az amerikai külpolitikában – és minden nagyhatalom külpolitikájában –, nyilvánvaló, hogy az iraki háború Bush új nemzetbiztonsági doktrínája nélkül nem történhetett volna meg. Az iraki háború az NSS gyakorlatba való átültetése. Az Egyesült Államok szükségesnek találta, hogy rendszerváltozást idézzen elő Irakban, mert úgy ítélte meg, hogy az iraki rezsim tömegpusztító fegyverekkel láthatja el az iszlamista terroristákat, ami potenciálisan katasztrofális veszélyt jelent az Egyesült Államokra. Mivel ENSZ-hozzájárulást nem kapott, és egy hagyományos szövetségen, a NATO-n belül sem tudott konszenzust teremteni, egy ad hoc szövetség élén indított háborút.
Az új NSS bírálói szeretnek rámutatni: a doktrínába bele van kódolva, hogy alkalmazója könnyen megégetheti magát. Fukuyama Ken Jowittot idézi, aki szerint ezzel az anticipáló stratégiával az a baj, hogy alkalmazásához Periklész és Salamon összeadott bölcsességére van szükség. A megelőző katonai támadásnak az a premisszája, hogy az ellenséges vezető vagy rezsim sem a belpolitikai, sem a külpolitikai körülmények változására nem érzékeny, semmilyen körülmények között nem változik. Jowitt szerint ugyan ez nem mindig hamis premissza, de majdnem mindig az. Ezért az anticipáló stratégia azt feltételezi, hogy az amerikai elnöki adminisztrációk tévedhetetlenül azonosítani tudják azokat a vezetőket és rezsimeket, amelyek érzéketlenek a környezeti változásokra. Mert ha tévednek, abból nem megelőzés lesz, hanem olyan háború, amelyet el lehetett volna kerülni.
Fukuyama nem gondolja, és alighanem igaza van, hogy a megelőző háborút ki lehet zárni az amerikai nemzetbiztonsági stratégia lehetőségeinek tárházából. Elképzelhető olyan helyzet, amelyben a megelőző háború az egyetlen megoldás. De hiba volt az NSS központi elemévé tenni, mert utólag könnyen belátható módon nagy kockázatokat és költségeket von maga után.
A megelőzés doktrínáját ért minden kritika ellenére sem tartom valószínűnek, hogy a következő elnök, legyen akár republikánus, akár demokrata, demonstratív módon vissza fogja vonni. Ugyanis elvi tarthatatlansága ellenére volt pozitív gyakorlati hozadéka is. Olyan országokat is az al-Kaida elleni együttműködésre sarkallt, mint például Irán, Líbia, Szudán és Szíria. Továbbá sokan hajlamosak túlbecsülni a Bush-adminisztráció szabadságának fokát abban a tekintetben, hogy milyen hibákat és tévedéseket követhet el. A neokonzervatív ideológia küldetéses harciassága olyan szép, kerek magyarázat a terror elleni háborúban választott offenzív és óvatlanul maximalista stratégiára, hogy könnyű elfelejteni: sem a küldetéstudat, sem a könyörtelen erély nem a neokonzervatívok exkluzív tulajdonsága az amerikai külpolitikai gondolkodásban. És az adott pszichológiai helyzetben akár a küldetéstudat, akár az erélyes fellépés melletti elkötelezettség önmagában is elégséges motiváció lett volna az Irak elleni invázióhoz. Korántsem biztos tehát, hogy Gore, ha őt választják meg elnöknek, nem támadta volna meg Irakot. És akkor most – a nehézségekkel szembesülve – a republikánusok bírálnák hevesen „az újabb demokrata háborút”.
A terror elleni háború és a szabadság
A szeptember 11-i támadásokat követően a Bush-adminisztráció példátlan és rendkívüli politikai támogatást kapott, hogy növelje a kormány, a rendfenntartó, nyomozó és hírszerző szervek hatalmát a terrorizmus elleni küzdelem hatékonyabbá tétele érdekében. Ami szeptember 11-e előtt nem volt lehetséges, az most hirtelen lehetségessé vált. Clintonnak minden erőfeszítése ellenére sem sikerült szigorúbb antiterrorista törvényeket keresztülvernie a kongresszuson, most Bush elnök lényegében csak leporolta Clinton törvénycsomagját, elnevezte Patriot Actnek, és a kongresszus vita és lényeges módosítások nélkül elfogadta. A törvény bővíti a rendfenntartó erők jogosítványait, hogy megkönnyítsék számukra a terrorcselekmények megelőzését, kivizsgálását és elkövetőik bíróság elé állítását. A nyomozók nagyobb szabadságot kaptak lehallgatások, valamint az e-mail-forgalom és az internethasználat megfigyelésének elrendelésére. A törvény könnyebbé tette az információcserét a rendfenntartó és hírszerző szervek között, valamint egyértelműen lehetővé tette az olyan külföldi hírszerzési adatok nyilvánosságra hozatalát, amelyekhez egy bűnügy kivizsgálása során jutottak. Szigorúbb szabályozással igyekszik akadályozni a terrorista célokat szolgáló pénzmosást. A törvény megengedi a detektíveknek, hogy a gyanúsított lakását vagy más tulajdonát annak tudta nélkül kutassák át. Az átkutatás során a detektíveknek joguk van személyi tulajdont elkobozni, és erről a gyanúsítottat hetekig nem kell értesíteniük. A terrorizmussal kapcsolatos bűncselekményekre a maximum büntetést kell kiszabni, és nincs elévülés. Lehetővé vált a személyes adatokat tartalmazó nyilvántartások lefoglalása, beleértve a könyvtári, orvosi és biztosítási nyilvántartásokat is.
Nehéz elképzelni, hogy a törvény legtöbb paragrafusa nem növelte az Egyesült Államok belső biztonságát, bár néhányan ezt állítják. Például a már emlegetett John Mueller a Foreign Affairs szeptemberi–októberi számában és David Cole a New York Review of Books március 9-i számában. Érvelésük lényege, hogy a Patriot Act paragrafusai alapján szinte senkit nem ítéltek el hosszabb börtönbüntetésre, tehát a törvény által lehetővé tett vonóhálóba nem akadt bele nagy hal. Az adminisztráció ezzel szemben azt állítja, hogy a törvény szigorú büntetési tételei vádalkukra kényszerítettek gyanúsítottakat, és ilyen módon fontos információk kerültek napvilágra terrorista sejtekről, kiképzésről, toborzásról és amerikai célpontokról. Az Igazságügyi Minisztérium szerint száznál több terrorista sejtet és fenyegetést semlegesítettek, és ötszáznál több egyént deportáltak a törvény által nyújtott jogosítványoknak köszönhetően.
Sokkal megalapozottabbak azok a kritikák, amelyek azt sérelmezik, hogy a törvény – meg még több rendelet, amelyeket a kormány kiadott – megrövidíti a szabadságjogokat. Ezt felmutatni, és orvoslást követelni rá, akkor is a közjót szolgálja, ha némelyik kritikus egyáltalán nem hajlandó tudomásul venni, hogy a terrorelhárításnak vannak szükséges előfeltételei, a terrorcselekmények megelőzésével megbízott hatóságoknak eszközöket is kell a kezükbe adni, hanem ehelyett úgy vélekednek, hogy a terrorizmus elleni törvényhozás egy eleve rosszindulatú kormányzatnak a szabadság és a demokrácia felszámolására törekvő fondorlatos ármánya. Ugyanis a Patriot Act valóban azt is lehetővé tette a Bush-adminisztrációnak, hogy emberi jogi és szabadságjogi szempontból aggasztó intézkedéseket hozzon. Például a szeptember 11-ét követő hónapokban több ezer, többnyire közel-keleti vagy dél-ázsiai származású külföldit vettek őrizetbe. Némelyiküket két évig is fogva tartották, anélkül hogy bármiféle bűncselekmény gyanújával vád alá helyezték volna őket, vagy ügyvéd segítségét vehették volna igénybe. Más őrizetesek esetében lehallgatták az ügyvédeikkel folytatott beszélgetéseiket. Komoly alkotmányos és emberjogi aggodalmakra ad okot a guantanamói börtöntábor is, amely az elnök 2001. november 13-án kiadott „Katonai parancsa” alapján működik. A fogvatartottakkal való bánásmód akkor sem felel meg az emberi jogi standardoknak, ha nagy többségük – de nem mindegyikük – terrorista, esetleg veszélyes terrorista. A „jogi fekete lyuk” (ahogy a Human Rights Watch jellemezte a guantanamói fogvatartottak helyzetét) létrehozása sem volt aggályosan jogtisztelő ötlet, noha kétségkívül egy fogós gyakorlati problémára adott választ.
A fentiek – és sok más – ellenére is képtelen túlzás azt állítani, hogy az Egyesült Államokban megrendült vagy legalábbis veszélybe került a demokrácia és a jogállamiság. Az amerikai jogrendszer malmai lassan őrölnek, de őrölnek. 2004-ben az alkotmánybíróság úgy döntött, hogy az elnöknek ugyan joga van „ellenséges kombattánsokat” fogva tartatni, de egyúttal azt is kimondta, hogy a végrehajtó hatalomnak azok a cselekedetei, amelyek az egyének jogait korlátozzák, nem mentesek a bírói felülvizsgálattól. Tehát a guantanamói fogvatartottaknak joguk van ügyvédre, bírói meghallgatásra, és a bíró szabadon is bocsáthatja őket. Ebben az évben egy másik alkotmánybírósági határozat megtiltotta, hogy a fogvatartottakat a vádlott jogait megrövidítő különleges bíróság elé állítsák, tehát rendes hadbíróság előtt fogják felelősségre vonni azokat, akik ellen az adminisztráció képes vádat emelni. Pár hete pedig egy szövetségi bíró megtiltotta a Bush-adminisztrációnak, hogy bírói vagy kongresszusi felügyelet nélkül végezzen lehallgatásokat.
A bíróságok nyilvánvalóan nem fognak minden esetben a jogvédőknek vagy a sértetteknek igazat adni. De mivel a szabadságigényt és a biztonságigényt az „új normalitás” körülményei között kell egyensúlyba hozni, ez nem is lenne kívánatos. Mert noha azzal kezdtem, hogy ahhoz képest nem is változott a világ olyan sokat, úgy sem tehetünk, mintha nem történt volna semmi. Az öt évvel ezelőtti terrortámadások felhívták a figyelmet arra, hogy kis csoportok vagy akár magányos tettesek iszonyatos károkat képesek okozni a világ legerősebb országának is. Noha a szeptember 11-i elkövetők kifejezetten primitív fegyvereket használtak, pusztító sikerük logikusan vezette a biztonsági szakértőket arra a felismerésre, hogy lehetett volna sokkal rosszabb is. A technológiai haladás elvben lehetővé tette, hogy magánemberek tömegpusztító fegyverek birtokába jussanak. Ahogy Bruce Ackerman, a Yale Egyetem jogászprofesszora fogalmaz: az állam elveszítette a destruktív technológiák bevetése fölötti monopóliumát. Ez így volt már szeptember 11-e előtt is, de azt követően a veszély, amit ez jelent, fenyegetőbbnek látszik. (Ackerman Before the Next Attack: Preserving Civil Liberties in an Age of Terrorism – A következő támadás előtt: a szabadságjogok megőrzése a terrorizmus korszakában – című könyvében azon gondolkodik el igen alaposan, hogy milyen alkotmányos technikákkal lehetne garantálni a szabadságjogokat egy katasztrofális terrorista támadás következtében előállt szükséghelyzetben.)
Ez a veszély már soha nem fog megszűnni. Sem akkor, ha Bush elnök minden „globális hatósugarú” terroristát letartóztat, sem akkor, ha megígéri, hogy ezután Oszama bin Laden kényes ízlése szerint fogja alakítani az amerikai politikát. Mindig lesznek olyan csoportok, akik úgy fogják érezni, hogy súlyos sérelmeik vannak, és mélyen ülő haragjukat készek lesznek erőszakkal kifejezni. Ez az új normalitás.
Az új normalitás körülményei között nem tűnik megfontolt reakciónak minden újonnan felmerülő rendészeti igényt zsigerből elutasítani. Természetesen minden rendőri kívánságlistát sem lenne helyes gondolkodás nélkül teljesíteni. David Runciman hívta fel a figyelmet arra két évvel ezelőtt a Beszélőben is megjelent esszéjében [4] (2004/6.), hogy az elővigyázatossági elv alapján hipotetikus veszélyek ellen a legrosszabbat feltételezve védekezni igen költséges lehet, és bármi igazolására szolgálhat. De ezt szem előtt tartva sem az a helyes kérdés, hogy miként harcoljunk hatékonyan az új rendészeti jogosítványok visszavonásáért, hanem az, hogy miként őrizzük meg a szabadságjogokat az új normalitás körülményei között.
- Öt év után [8]