Wagner Péter

Nyomtatóbarát változat

A szellemváros

Egy magyar sajtóorgánum jóérzésű szerkesztője azzal bízta meg Afganisztánba induló újságíróját, hogy feltétlenül készítsen riportot a kabuli éjszakai életről. Az ötletnél mi sem lehetne képtelenebb, hiszen nemcsak a vallás vagy a rossz közbiztonság tartja vissza az embereket a hajnalig tartó vigadozásoktól, hanem a nagy szegénység és az is, hogy arrafelé teljesen más a szórakozás kultúrája.

Ez a történet akkor jutott eszembe, amikor idén februárban egy hosszabb „kirándulás” részeként egy hetet a fővárosban töltöttem. Egyik este találkozót beszéltünk meg az ENSZ egyik tisztviselőjével, aki felajánlotta, hogy elvisz minket valahova vacsorázni. Addigra már tele voltunk a télen hagyományosnak számító – egyébként ízletes – mazsolás rizzsel, amelyet néha egy-egy darab zsíros birkahúsdarabbal próbáltak feldobni az utunkba kerülő útszéli éttermek. A nyugatiaknak fenntartott vendéglátó-ipari egységek szűkös felhozatalából végül a franciás hangulatot kínáló L’Athmosphere éttermet választottuk. A fegyveres őrökön túljutva, ámulatunkra egy szép rendben tartott, zöldellő ligetben találtuk magunkat, ahol térdmagasságban világító kandeláberek mutatták az utat a kerthelyiség és az étterem felé. A vakítóan fehér asztalterítők felett európai eleganciával öltözött férfiak és nők fogyasztották vörösborukat vagy steakjüket. Az egész helyiséget duruzsoló nyugalom hatotta át.  A nyomor és deprimáltság elől menekülő nemzetközi közösség kereste itt az ideig-óráig tartó megnyugvást.

A L’Athmosphere-ben persze nemcsak a hangulat nyugati, hanem az árak is. Az egyszerű afgánok számára megfizethetetlen luxus hat dollárt fizetni egy doboz sörért, arról nem is beszélve, hogy az országban maga az alkohol is tiltott, és csak a kevesek kiváltsága. Így vagy úgy, de magam is furcsán éreztem magam ebben az életidegen környezetben, így aztán hamarosan átmentünk vendéglátónk kabuli otthonába. Az ENSZ-nél dolgozók között alapszabály, hogy senki sem lakhat egyedül, így aztán hatalmas fallal körülvett –, Afganisztánban egyébként mindent fallal vesznek körül – őrzött lakóházba tértünk be. A földszinten biliárdasztal, amerikai konyha és egy akkora nappali, amelyet itthon is csak a felső tízezernél látunk. A lakóközösség nemzetközi, olasz, amerikai, bangladesi, üzbég, bárki lehet a szomszédod. A faliújságot nézegetve feltűnt, hogy a tábla központi részét az evakuációs terv és a vész esetén hívandó telefonszámok foglalják el. Jót röhögtem, amikor megláttam a két megbízhatónak mondott taxistársaság telefonszámát és nevét: Safeway és Safetaxi. Akkor még nem tudtam, hogy éjjel mi is a kinézetre teljesen hétköznapi, ám ellenőrzött sofőrökkel bíró társaságok valamelyikével megyünk majd haza. A tarifájuk tízszerese a kabuli átlagárnak, a vezetők beszélnek angolul, és vállalják az éjjeli fuvar kockázatát.

Mindezek persze csak akkor álltak össze, amikor még jóval éjfél előtt indulásra szántuk el magunkat, és célba vettük saját, afgán mércével átlagos, luxustól, melegvíztől és elektromos áramtól mentes szállásunkat. Hazafelé kocsikázva vált teljesen világossá a szerkesztő ötletének képtelensége. Kabul utcái fenyegetően kihaltak és csendesek voltak. Sem állat, sem ember, az életnek semmilyen jele nem mutatkozott az utcákon. Lepattant Toyotánkba zsúfolódva fáradtan zötykölődtünk a félig-meddig kivilágított, kátyúkkal teli utakon ebben a szellemvárosban.

Nappali viselet

Nappal persze már a főváros és az ország is egy nyüzsgő ázsiai ország életét mutatja. Hatalmas közlekedési dugók, áruktól roskadozó bazár és útszéli üzletek, az autók közt unottan baktató állatok és mindenhol szemét. Az elmúlt harminc év polgárháborúja következtében az országban gyakorlatilag a teljes infrastruktúra elpusztult, ami, tegyük hozzá, már 1978 előtt sem volt túl fejlett. A főként nemzetközi segélyekből folyó újjáépítésre minden területen szükség van, ám egyelőre a prioritások az úthálózat, az oktatás és az egészségügy területét ölelik fel. Öt évvel a tálibok bukása után az afgán utak még mindig borzasztó állapotban vannak. Még az 1960-as években sikerült befejezni azt a körgyűrűt, amely Kabulból indulva Kandahár, Herát és Mazar-i Sharif érintésével megkerülte az egész országot. Ez akkor óriási lökést adott a kereskedelem megélénkülésének, a helyi közösségek piacra jutásának. Ez az úthálózat az ezredfordulóra annyira leromlott, hogy egy száz kilométeres út megtétele akár 3-4 órát is igénybe vehetett. Mára ennek a több ezer kilométeres aszfaltútnak egy jó részét felújították, még az ország veszélyesnek tekinthető déli területein is.

Amely a mai napig a tálibok kezében van. Őket 2001-ben a nemzetközi koalíció nem legyőzte, hanem csak elűzte. A mozgalom ezen a vidéken született 1994-ben, és egészen napjainkig nem is nagyon zavarta senki. Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni harc jegyében jobbára csak egy-egy alkalommal jelent meg errefelé, amikor a rivális hadurak – korábban persze ők is tálibok voltak – egymást súgták be a szuperhatalomnak. Ilyenkor következett néhány légicsapás a magasból, amelynek eredményeként falvak vagy lakodalmi menetek lettek lebombázva.

Ezt a háborítatlanságot kihasználva 2005-re a fundamentalista mozgalom ismét megerősödött. Miközben a kormány iskolaprogramjának keretében az országban ezerszámra nyíltak az iskolák, addig itt délen hamarosan be is zártak, mert a tálibok megfenyegették a szülőket, kivégezték a tanárokat. Hogy pontosan milyen az együttműködés manapság az egykor szimbiózisban élő al-Kaida és a tálibok között, nehéz megmondani. Azt viszonylag könnyen meg lehet állapítani, hogy az öngyilkos merényletek általában az előbbi számlájára írhatók, mivel az afgánok között nincs túl nagy hajlandóság sem a fanatizmusra, sem a mártíromságra. Szinte közhelyszerűek azok a történetek, hogy egy-egy ilyen robbantás után az elkövető maradványai között nemegyszer megtalálták személyi igazolványát, vonatjegyét, személyes feljegyzéseit, amelyek mind arra mutatnak, hogy ezek az emberek általában a szomszédos Pakisztánból érkeznek.

Az afgánoknak és így a táliboknak megvan a saját harcmodoruk: konvojok letámadása, rakétabelövések és a kedvenc megoldás, összekötözött harckocsiaknák robbantása az út mentén. A fejlődés, az iraki tapasztalatok átvétele ugyanakkor határozottan érződik. Ma már, a telekommunikáció robbanásszerű fejlődését kihasználva, általában mobiltelefonokkal hozzák működésbe a pokolgépeket.

Há ár jú, miszter?

Az erőszak növekedése meglepetésként érte a nemzetközi közösséget. Amikor 2005 végén a NATO úgy döntött, hogy működését a békésnek tartott Észak- és Nyugat-Afganisztánból kiterjeszti délre is, még nem lehetett látni azokat a viharfelhőket, amelyek manapság beárnyékolják a brit, holland és kanadai csapatok jelenlétét. Idén állítólag csak az első félévben annyi támadás történt, mint a teljes múlt évben (csak júniusban 600 tálibot öltek meg).¹ Persze ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy hivatalosan 2006. augusztus 1-jétől (nem hivatalosan már tavasz óta) a fent említett nemzetek több mint hatezer katonát küldtek három olyan tartományba, ahol korábban alig 300 amerikai katona állomásozott.

Kezdetben sokan tartottak attól, hogy a NATO csapatai túl puhányak és óvatosak lesznek, hiszen eleddig csak a nyugalmas területeken vállaltak feladatot Afganisztánban. Félő volt, hogy számukra Dél-Afganisztán mészárszékké válik, ami hosszú távon a nemzetközi közösség szerepvállalásának elbizonytalanodásához vezet. Ez egyelőre nem következett be: a BBC-t figyelve mindennap hallani harcokról, és vannak is brit, kanadai áldozatok, de a hírek szerint a tálibok oldalán sokkal súlyosabbak a veszteségek.

A NATO déli terjeszkedésének „köszönheti” Magyarország is saját afganisztáni szerepvállalásának átalakulását. 2003 augusztusa óta, amikor is az Észak-Atlanti Szövetség átvette a Nemzetközi Stabilizációs és Támogató Erők (ISAF) irányítását Kabulban, hazánk mintegy 140-160 főnyi katonát állomásoztat az országban. Legnagyobb részük, egy századnyi lövész idén júliusig a fővárosban töltötte napjait, leginkább azzal, hogy Kabulban és a környékén járőröztek. Bár ez elsőre nem hangzik úgy, mintha nagyon veszélyes lenne, vagy túlságosan igénybe venné az embert, mindjárt megváltozik a véleményünk, ha csak egyetlen alkalommal is elkísérjük a katonákat egy ilyen útra. A repeszálló mellény és a sisak felvétele már eleve önkéntelen gyomorrándulást okoz, majd amikor kikanyarodunk a táborból, kezdetét veszi a 4 órás rázkódás. A sokat szidott pesti utak frissen terített autópályák ahhoz képest, ami Kabulban van. A terepjáró úgy rázza az emberfiát, mint Krisztus a vargát. Katonáink ezeken az akadálypályákon zötykölődtek hat hónapon át mindennap. A járőrkocsik a napi rutintól függően Kabul különböző forgalmas szegénynegyedeit járják be. Néha annyira összeszűkül az út, hogy a terepjáró platóján állva akár be is nyúlhatok egy-egy üzlet kirakatába. Az emberek kedvesek, a gyerekek utánunk szaladva integetnek, és azt kiabálják: Há ár jú, miszter?

Idén szeptembertől azonban valami más következik. A magyar katonák leköltöznek Baghlan tartományba, ebbe a negyed-Magyarország méretű provinciába, Kabultól északra. Egy úgynevezett Tartományi Helyreállítási Csapatot, angol rövidítéssel PRT-t fognak átvenni azoktól a hollandoktól, akik már Dél-Afganisztánban harcolnak a tálibokkal. A PRT viszonylag új találmány: a lényege, hogy az ISAF katonái az eredeti feladatukon túl – ami nem más, mint hogy jelenlétükkel demonstrálják a központi hatalom létét – egyfajta fejlesztési feladatokat is megpróbálnak ellátni. Persze nem úgy, hogy az évtizedek tapasztalatait felhasználó NGO-kal rivalizálnának, vagy átvennék a szerepüket, hanem úgy, hogy a katonai egység mellé rendelt civil kontingens megpróbálja hatékonyabbá tenni tartományi szinten a fejlesztési folyamatokat és a politikai párbeszédet. Azaz a Tartományi Helyreállítási Csapatok (jó esetben) nem fognak iskolákat építeni, kutak fúrni, mezőgazdasági programokat indítani, hanem abban segítenek, hogy az érdekelt feleket (helyi tisztviselők, faluközösségek vezetői, NGO-k képviselői) tárgyalóasztalhoz ültessék, javítsák, keretet adjanak, megszervezzék az egyeztetéseket, és mindezekről beszámoljanak mind az ISAF-nek, mind a kabuli vezetésnek. Ennek érdekében minden PRT-ben (Afganisztán 34 tartományából, 25-ben van ilyen) van egy, a helyi igények szerint változó civil részleg. Előttünk a hollandok beérték egyetlen politikai tanácsadóval, a kanadaiak délen fejlesztési szakembereket, rendőri kiképzőket és büntetés-végrehajtási szakembereket is csatoltak az egységhez.² Ugyanis a fejlesztés mellett ugyanolyan fontos a biztonsági szektor reformjának előmozdítása: azaz a minél hatékonyabb együttműködés a helyi katonai és rendőri szervekkel, azok segítése kiképzéssel, felszerelések biztosításával.

Magyarország egy saját PRT felvállalásával helyreállította megtépázott presztízsét a NATO-n belül. Tartományi Helyreállítási Csapatot ugyanis eddig csak a nagy és gazdag nemzetek adtak (németek, hollandok, britek, norvégok stb.). Bár a mi felkészültségünkben a rendelkezésre álló információk alapján tapasztalok némi lemaradást, tanácstalanságot, még bőven van idő a tervek összeállítására. Mert ezekre nagy szükség van. 2007 áprilisától ugyanis, amikor a magyar PRT hivatalosan is megkezdi működését, a fent említett civil részlegnek óvatos becslések szerint is minimum félmilliárd forintot kell majd elköltenie évenként fejlesztés címén a magyar adófizetők pénzéből.³

Az afgánoknak persze mindegy, hogy magyarok, hollandok avagy a központi kormány próbál fejleszteni. Az elmúlt évtizedek háborúi annyira legyalulták az országot, hogy Afganisztán még éveken át képes lesz egy fekete lyuk módjára nyomtalanul elnyelni a fejlesztési pénzeket. Az ISAF-nek pontosan azért van rendkívül fontos szerepe az országban, mert amíg a Karzai-kormány túl szegény és szervezetlen ahhoz, hogy saját jogán, saját programokkal tegye érthetővé a lakosság számára, hogy annak idején jól választottak, amikor rá szavaztak, addig a nemzetközi erőknek kell áttételesen biztosítani az afgán állam legitimitását.

Fantomállam

Ha létezik egyáltalán ez a legitimitás. Az egyszerű embernek lehetnek kétségei, hogy ki is választotta meg az államfőt és vele a kormányt. Az ország legnagyobb, pastun etnikumához tartozó, a nyugati és a keleti öltözködést elegánsan ötvöző államférfiút eredetileg még az Egyesült Államok vezetése „találta meg” a tálibok megbuktatása idején. Karzai, az ország egyik legnagyobb törzsének jeles tagja mint Washington bábja került a formálódó új afgán vezetés élére. Bár kiválasztását otthon és külföldön sokan elhibázottnak tartották, ma már inkább úgy tűnik, mégis ő bizonyult a legkisebb rossznak. A tálibok megbuktatásában közreműködő, különböző nem pastun etnikumok vezetői alkalmatlanok lettek volna az új Afganisztán vezetésére, mivel nevükhöz és milíciáikhoz fűződik a szovjet kivonulást követő véres polgárháború megannyi brutális, főként a civileket sújtó bűntette. Az országban élő pastunok viszont szinte teljes egészében Omár molla fundamentalistáit támogatták korábban, ráadásul számukra elfogadhatatlan lett volna egy más etnikumból származó vezető.⁴

Karzai pastun származású, és a polgárháború borzalmait az Egyesült Államokban vészelte át. Ugyanakkor családját a tálibok sem szívlelték, apja, Ahad Karzai az egyik legnagyobb törzs, a Popalzai törzs vezetőjeként évek óta Pakisztánban élt, és ott is végeztek vele a tálibok vagy az al-Kaida bérgyilkosai 1999-ben. Az pedig, hogy az ország új vezetőjének 2001-ben gyakorlatilag semmilyen erőbázisa nem volt Afganisztánban, mindenkinek jól jött. A győztes haduraknak azért, mert az államfővel nem kaptak új riválist, saját kiskirályságaikat senki sem veszélyeztette, a nemzetközi közösségnek meg azért, mert Karzai hatalmát és fennmaradását csak nekik köszönhette, így a Nyugatnak napjainkig jelentős beleszólása lehet a stratégiai döntések meghozatalába (még ha ezzel nem is akar mindig élni).

Persze mindezek nélkül is van ráhatása a nemzetközi közösségnek a folyamatokra, hiszen az afgán büdzsé mindössze négy százalékát teszik ki a saját bevételek. Ez még nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony. Egy „átlagos” fejlődő ország esetében az arány általában 10 százalék körül mozog. A pénz többi része a donorországok segélyeiből áll össze, amelyek elköltése felett a mindenkori afgán kormány csak részben rendelkezik. Ez az állapot persze senkinek sem jó. Afgán oldalról a helyzet tarthatatlanságára a legfőbb érv a segélyek felhasználásának alacsony hatékonysága. Egy NGO a segélyezésre fordítható 100 egység pénzből általában alig 50-60 százalékot tud magára a feladatra fordítani, mert a többi elmegy a biztonsági feltételek és a nem afgán szakemberek életszínvonalának biztosítására.⁵ Ezzel szemben, mondják a helyi tisztviselők, ha ők kezelnék a pénzt, akkor mindezekre nem lenne szükség. A nemzetközi közösség válasza erre az, hogy ha a dollármilliárdokat teljes egészében az afgán közigazgatásra bíznák, akkor a korrupció és az elégtelen tervezés miatt folyna ki az ablakon a pénz nagy része. Az ilyen jellegű kapacitások hiányára egyik jellemző példa, hogy a tálibok bukását követően olyan szakemberhiány volt Afganisztánban, hogy az ország költségvetésének megtervezéséhez is nemzetközi szakembereket kellett felkérni, mert a hosszú polgárháború alatt egyszerűen kihaltak, kiöregedtek azok, akik erre képesek lettek volna. Ez már egy kicsit más megvilágításba helyezi azt az egyébként meglepő tényt, hogy 2001 és 2004 között 8,4 milliárd dollár segély került Afganisztánba, de ebből csak 1,6 milliárdot költött el a kabuli vezetés.⁶

De legalább már lehet kabuli vezetésről beszélni. Bár az ország sok mindenben fejlődött 2001 óta, mégis a legkézenfekvőbb, a legnagyobb publicitást kapott események az államfő- és a parlamenti választások voltak. A tálibok bukását követően a nemzetközi közösség a különböző afgán frakciókkal a Bonn mellett Petersbergben ült le a tárgyalóasztalhoz. Az ott született, több évre szóló megegyezés legfontosabb eleme az volt, hogy 2004-re, első lépésként kiépüljön az a legitim intézményrendszer, amely az ország későbbi működésének keretet ad. Ennek eredményeként Hamed Karzai különböző címeken végül is mindig az ország első számú vezetője maradt. Előbb alkotmányozó nemzetgyűlés jött létre, amely elfogadta az új alkotmányt (2001. január). Washington nyomásának köszönhetően a nők jelentős arányban kerültek a testületbe, és a küldöttek erős jogkörökkel felruházott, az amerikai prezidenciális rendszerre emlékeztető berendezkedést fogadtak el, amelyben az államfő nem felelős a parlamentnek, maga választja ki minisztereit, és a központi hatalom nyugati mércével mérve szinte perverz mértékű hatalomkoncentrációval rendelkezik a tartományok, régiók felett.⁷

2004 októberében immár hivatalosan is államfővé választották Hamed Karzait, 2005 szeptemberében pedig, a tervekhez képest egy év csúszással, sor került a kétkamarás afgán parlament nagy részének megválasztására. A bonni egyezmény része volt a hadsereg és a rendőrség kiképzésének megkezdése, valamint az igazságszolgáltatás működésének helyreállítása. Az utóbbi két program esetében minimális előrehaladás tapasztalható, a fegyveres erők tekintetében pedig szerény sikerekről lehet beszámolni. A jog alkalmazása még mindig igen problematikus Afganisztánban. Nemcsak azért, mert pénzzel szinte minden döntés megváltoztatható, hanem azért is, mert az emberek nem bíznak a bíróságokban, nincs elég bíró, tárgyalóterem, iroda, ügyész és ügyvéd, börtön stb. A rendőrség, ha lehet, még rosszabb állapotban van. A havi 5-10 dolláros fizetést is rendszertelenül fizetik, a rendőrök jelentős része írástudatlan egykori milicista, tömegoszlatás gyanánt leginkább a tömegbe lő. A kiképzés minimális szintű, a testületbe való bejutás legfontosabb szempontja, hogy melyik hadúr protezsáltja az illető. Ugyanis mindezek ellenére jó rendőrnek lenni: egyrészt hatalmat ad, másrészt a korrupció révén afgán viszonylatban ugyancsak jól fizető állásnak számít. Bizonyos szintek felett a betöltött pozícióknak saját tarifájuk van. A Kabult Pakisztánnal összekötő legfontosabb és legforgalmasabb főúton egy rendőrparancsnok akár havi 100 000 dollárt is megkeres. A tisztséghez nem kinevezés, hanem „bevásárlás” útján jutott. Az itt megkeresett pénzből egyrészt vissza kell fizetnie a kölcsönt, amit felvett, fizetnie kell a posztoló rendőreit, és fizetni kell felfelé is azoknak a feletteseknek, akik bevették az üzletbe.⁸

A 2006 januárjában megkötött Afghanistan Compact részben az itt feltárt hibák orvoslását is szolgálja. Ez az egyezmény az afgán kormány és a nemzetközi közösség kapcsolatának a megújítása, lévén a 2005-ös választásokkal a bonni folyamat lezárult. Az egyezmény három területre koncentrál: a biztonság, a kormányzás és a fejlesztés, ám a három kérdést nem külön-külön kívánja kezelni, hanem egymással összefüggésben, felismerve, hogy mindegyik területet összeköti a kábítószer elleni küzdelem szükségessége.⁹

Ópium-köztársaság

A kábítószer-termelésből származó jövedelmek finanszírozzák a tálibokat, de a kormánnyal együttműködő hadurak is ebből tartják fent milíciáikat. A korrupció továbbélése ezeknek a forrásoknak köszönhető. Mindezek a biztonság hiányához vezetnek, ami viszont hátráltatja a termelésben részt vevő farmereket abban, hogy a máktermelésről áttérjenek az egyéb élelmiszer- vagy haszonnövények termesztésére.

A kábítószer-termelés elleni küzdelemmel foglalkozó ENSZ-szervezet, az UNODC éves jelentéseiből kiderül, hogy az ópiumtermelés története Afganisztánban – a közhiedelemmel ellentétben – nem is nyúlik vissza olyan régre. Máktermelés kisebb mértékben mindig folyt, ám a dinamikus növekedés csak az 1980-as években kezdődött meg, amikor a kormány ellen küzdő mudzsáhid szabadságharcosok, illetve a káoszt kihasználó bűnszervezetek saját hasznukra kezdtek hozzá egyre nagyobb területeken a mák termesztéséhez. Az 1990-es évek polgárháborús káosza minden felet érdekeltté tett a kábítószerüzletben, hiszen az ebből származó jövedelem a legkisebb hadúr számára is lehetővé tette milíciájának fenntartását.

A tálibok uralmának kiteljesedése az évtized végére rendet és nyugalmat teremtett az országban. Ez azonban nem a máktermesztés visszaesésével, hanem annak ugrásszerű növekedésével járt. Ebben az időben vette át Afganisztán a világ legnagyobb ópiumtermelőjének kétes címét Burmától. Ma már elfeledett vagy félremagyarázott tény, hogy a tálibok 2001-ben szinte teljesen leállíttatták a máktermesztést, s ez abban az évben a bevetett területek drasztikus csökkenéséhez és a világ megdöbbenéséhez vezetett. Egyes magyarázatok szerint a tálibok, cinikus módon, a túltermelés miatt, az árak felverésének céljából szüntették be a termelést, bár ezt adatok nem igazolták később. Másik magyarázat szerint a fundamentalista mozgalom így próbált gesztust tenni a Nyugat és az ENSZ felé, hiszen a szervezetnek a nők helyzete és Oszama bin Laden befogadása miatt rendkívül rossz volt a sajtója. Az is motiválhatta a tálibokat, hogy bár a mozgalom 1996-ban elűzte a korábbi központi kormányt, és elfoglalta Kabult, a nemzetközi közösség nem volt hajlandó elismerni Afganisztán törvényes urának.

Pedig Omár molla katonái néha valóban kegyetlen eszközökkel, de 1998-ra már az ország bő 80 százalékát vonták ellenőrzésük alá, és ott a maguk módján persze, de valóban képesek voltak a hatékony hatalomgyakorlásra (lásd pl. a kábítószer-termelés leállítása, közbiztonság helyreállása). Mindezek ellenére a nemzetközi közösség nem volt hajlandó elismerni őket, mondván, továbbra is az elűzött Rabbani-kormányt ismerik el. A nemzetközi gyakorlat azonban nem volt következetes. Omár molla joggal érezhette úgy, hogy hátrányos megkülönböztetésben van része, hiszen a szomszédos Pakisztánban 1999-ben Pervez Musarraf is megdöntötte a demokratikusan megválasztott civil kormányt, és a nagyhatalmak némi kötelező morgolódás és homlokráncolás után partnerükké fogadták a tábornokot.

Visszatérve napjainkhoz, a tálibok bukását követő káoszban ismét nőni kezdett a kábítószer-termelés, és napjainkra Afganisztán szinte egyedülálló szuperhatalomnak számít a heroinüzletben. Az országból származik a világ ópiumának 87 százaléka. Az itt megtermelt nyersanyagot helyben és Pakisztánban finomítják, majd az áru nagy része, 90 százaléka különböző útvonalakon (Irán–Törökország, Közép-Ázsia–Oroszország) a fő felvevő piacra, Európába kerül. A Világbank becslése szerint évente 2,7 milliárd dollárt hoz a konyhára a termelés, ami az ország nemzeti össztermékének a 30 százalékát teszi ki.¹⁰ A Karzai-kormány és a nemzetközi közösség igyekszik mindent megtenni a csökkentés érdekében, de az időjárás tavaly és idén is a farmerek kezére játszott. Mikor februárban Észak-Afganisztánban jártunk, a szigorú tél szokatlanul hamar véget ért, és kellemesen enyhe idő fogadott bennünket. Míg mi a napsütést élveztük, az UNODC egyik kabuli tisztviselője már előre aggódott az idei várható rekordtermés miatt. Igaza lett. Egy augusztusi hír szerint az idei termés minden korábbi rekordot meg fog dönteni, növekedett a bevetett területek nagysága és a hozam is.¹¹

Feszült atmoszféra

Már itthon voltam, amikor zavargásokról érkeztek hírek az afgán fővárosból. Egy fékjét vesztett amerikai katonai teherautó hatalmas karambolt okozott, számos autót szétlapított, sokan meghaltak, a feldühödött tömegre pedig a kivonuló rendőrség és a katonák kénytelenek voltak tüzet nyitni. Az USA természetesen a baleset kivizsgálását ígérte, Hamed Karzai kormányfő nyugalomra intette az embereket, és a hírekből ítélve ennyivel le is zárult a dolog. Múlt hónapban aztán a L’Athmosphere franciás hangulata helyett a Margitszigeten ücsörögtem korábbi kabuli vendéglátónkkal, aki elmesélte, hogy a helyzet azért rémisztőbb volt ennél.

A kivonuló rendőrség kezéből hamar kicsúszott az irányítás, és az összegyűlt tömegbe lőttek. A feldühödött több ezer ember ezután a nemzetközi közösség által lakott városnegyed felé vette az irányt, és ott tombolta ki magát. Az elkeseredett afgán férfiak (nők persze ebben sem vehetnek részt) botokkal, kapákkal felfegyverezve járták végig a nyugatiak házait, betörve, feldúlva azokat. Mindenki arra futott, amerre látott. Barátomék végül úgy úszták meg, hogy a házuk előtt posztoló fegyveres afgán őröket (ez ENSZ-előírás) beengedték a házukba (ez viszont szabályellenes), akik felmentek a háztetőre, és mikor a tömeg odaért, megeresztettek néhány sorozatot. Az emberek ellenállást tapasztalva végül továbbálltak, és más házakat fosztogattak tovább. Pedig ha tudták volna, hogy az őröknek egyetlen Kalasnyikovjuk van, és mindössze 30 lőszer hozzá…

Jegyzetek

1   Ahmed Rashid: Afghanistan crisis paves way for return of the Taliban. Daily Telegraph, 2006. június 27.

2   Erik Liebert őrnagy, a kanadai PRT-parancsnok helyettesének előadása. Kandahár, 2006. július 13.

3   Hollandia 1,3 millió eurót költött évente, plusz rendelkezésre állt még egy 5 millió eurós keret, amelynek felhasználása nem volt időhöz kötve. Az előbbi összeg alá nagyon Magyarország sem mehet. Humanitarian and Reconstruction Assistance to Afghanistan 2001–05, DANIDA, 2005. október, p. 78.

4   Afganisztán 1774-től számított történelme során, egy 9 hónapos interregnumtól eltekintve, végig pastun politikusok, törzsi vezetők vezették az országot a szovjet bábkormány bukásáig (1992).

5   Afganisztánban a legalapvetőbb biztonsági előírások szerint mindenki terepjárókkal jár. Minél nagyobb egy NGO, annál szigorúbbak az előírások. Az ENSZ-nél például egy autóban mindig két embernek kell ülnie, ha elhagyják a várost, akkor minimum két autónak kell együtt mennie, felszerelve a legmodernebb rádió-adóvevőkkel és műholdas telefonnal. A lakások esetében is előírások vannak, őrzött bejáró, törésbiztos üvegek, óvóhely kialakítása stb.

6   Ali A. Jalali: The Future of Afghanistan. Parameters, Spring 2006, pp. 4–19.

7   Tény ugyanakkor, hogy ez az afgán történelmi hagyományoktól nem idegen. A centralizáltság mértékére jellemző, hogy például egy utolsó falusi iskola beindításához minden engedélyt Kabulból kell beszerezni, és a tartományi közigazgatásnak szinte semmilyen befolyása nincs az eseményekre azon túl, hogy beleegyezik-e az építkezésbe, vagy sem.

8   Interjú az ENSZ egyik biztonsági tisztviselőjével. Kabul, 2005. február 16.

9   Barnett R. Rubin: Afghanistan’s Uncertain Transition From Turmoil to Normalcy. Council on Foreign Relations, 2006. március 12., pp. 1–4.

10  UN Office on Drugs and Crime (UNODC), Afghanistan Opium Survey 2005, http://www.unodc.org/pdf/afg/afg_survey_2005.pdf.

11  Afghan opium cultivation hits a record. AP, 2006. augusztus 16. http://news.yahoo.com/s/ap/20060816/ap_on_re_as/afghan_opium_boom

• Öt év után

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges