Christopher de Bellaigue

Nyomtatóbarát változat

Tavasszal, a március 21-től április 2-ig tartó perzsa újévi ünnepek alkalmából mintegy harminckétmillió iráni – a lakosságnak csaknem fele – kelt útra, hogy távoli tartományokat keressen fel, zarándoklatokat tegyen, vagy ifjúkorában hátrahagyott falvakat látogasson újra. A teherániak északra, a Kaszpi-tengerhez mentek. Az iszfahániak a sivatagi Yezd városát özönlötték el. Úgy négymillióan az északkeleti Mashhad zarándokvárost keresték fel, tizenötezer tonna szemetet – üres palackot, műanyag poharat, pisztáciahéjat, görögdinnyemagot, pelenkát, tiltott sörösdobozt – hagyva maguk után. A parkok és folyópartok országszerte megteltek nyárshúst sütő családokkal, tollaslabdázó fiatal nőkkel és az árnyékban hortyogó, kövér férfiakkal. Iráni családom és én nem tartoztunk a harmickétmillió közé. Teheránban maradtunk, ahol a tavaszi viharok szétoszlatták a szmogot, fölsejleni engedve a város mögött húzódó Alborz-hegység csúcsait. Tíz napot töltöttünk barátok és rokonok meglátogatásával, illetve barátok és rokonok fogadásával – és e vidám, örömteli időszakban egyetlenegyszer sem hallottam a „bomba”, „támadás” vagy „menekülés” szavakat.

Az ünnepek elteltével, amikor Teherán ismét sápadtan fulladozott, azon morfondíroztam, hogy vajon Irak is ilyen lehetett-e 2002-ben, az amerikai invázió előtt, és rájöttem, hogy fontos különbséget kell tennünk a két ország között. Míg az irakiakat szegénységbe taszították és megviselték a szankciók, addig az irániak meglehetős jólétben, mi több, biztonságban élnek, lévén országuk az OPEC második legnagyobb olajexportőre, a Brent nyersolaj hordónkénti ára pedig nemrég lépte át a 70 dollárt. A szárnyaló olajexport-bevételek – 24 milliárd dollár 2003-ban, 32 milliárd 2004-ben; 2005-re 47 milliárddal számolnak – lehetővé tette Irán számára, hogy megvédje polgárait a kapitalizmus kellemetlen hatásaitól. A kormány ellenőrzi a kenyér, a rizs, a hús és a cement árát. Nem engedi csődbe menni a veszteséget termelő vállalatokat. Az üzemanyag árát olyan nevetségesen alacsonyan tartja – egy liter mintegy tíz centbe kerül –, hogy csak alig néhány benzinkútnál használnak folyásgátlóval ellátott töltőfejeket, és az alkalmazottak folyamatos hányingerről panaszkodnak a tócsákban álló benzin miatt. A Világbank becslései szerint Irán energiaár-támogatása a második legnagyobb a világon (az első Iraké). De ez rendben is van; Irán megengedheti magának.

Hogy meddig? A válasz tényleg egyszerű: ameddig az olaj ára csökkenni nem kezd. És azután? Senki nem tudja. Időközben az importáru özönlik befelé, az ország valutatartaléka növekszik, és a támogatások egyre magasabbak és magasabbak lesznek. A lakosság pedig töretlenül bízik abban, hogy a kormány képes kimanőverezni magát a katasztrófából.

Áprilisban az egyik jelentős iráni internetes portál azt állította, hogy az ország legnagyobb állami tulajdonban levő bankja, a Melli Bank mintegy négymilliárd dollár tartozást halmozott fel a Nemzeti Bankkal szemben, de a hírre sem a kormány, sem a Melli nem válaszolt nyilvánosan, és az emberek sem rohantak kivenni megtakarításaikat. A Melli Bank adósai többnyire minisztériumok és egyéb állami intézmények. Az irániak egyszerűen úgy vélekedtek, hogy a bank törvény által előírt, kemény megbüntetése helyett a Nemzeti Bank majd csöndben átütemezi a Melli adósságait. Egyesekben az Irán nukleáris programja körüli kibontakozott válság további aranyesők iránti perverz várakozásokat ébresztett. Ahogy a helyzet súlyosbodik, úgy emelkedik az olaj ára, és lesz Irán egyre gazdagabb. Jöjjenek hát a rossz idők!

Így néznek ki a dolgok, a felszínen legalábbis. Néhány iráni ismerősöm azonban, mintegy puhatolózva, elkezdte az ország anyagi jóléte és a feszültségekkel terhes (és végső soron a kezelhetetlenség rémképével fenyegető) külkapcsolatok közötti viszony boncolgatását; miközben a kincstár gyarapszik, ők azt találgatják, hogy meddig tartható ez a helyzet. Ezen ismerősök többsége középosztálybeli szakember, akik többségének előnyöket hozott a második ciklusának kitöltése után tavaly nyáron leköszönt Mohammed Hatami nyolcéves elnöksége. Az ország politikai átalakításának sikertelensége elhomályosította Hataminak azon kis, ámde annál fontosabb lépéseit, amelyeket a gazdaság liberalizálása érdekében tett – és amely lépések megkedveltették őt azokkal az irániakkal, akik szerettek volna búcsút inteni a múltból visszamaradt állami tervgazdálkodásnak. A Hatami-kormány véget vetett annak a gyakorlatnak, hogy kivételezett személyek államilag támogatott árfolyamon juthattak külföldi valutához, törvényt alkotott a helyi befektetések ösztönzésére, és a kőolajból származó többletbevételekből létrehozott egy stabilizációs alapot, mintegy fedezetként részben a majdan csökkenő olajárak ellensúlyozására, részben pedig a magánberuházások finanszírozására. Hatami gazdasági végrehajtói belátták, hogy a támogatások megszüntetése elkerülhetetlen, és hozzáláttak az állami javak privatizálásához.

Noha egyes szegényebb irániaknak is jobban ment Hatami hivatali ideje alatt, elnökségének egyértelmű haszonélvezői a középosztálybeliek voltak. Ők Teherán élénk és közismerten alulszabályozott tőzsdéjén ingatlanba, mobiltelefon-hálózatokba fektettek be. Bankbetéteik akár évi 8%-os reálkamatot is hoztak. A liberalizációnak persze morális vetülete is volt. Az újgazdagok közül sokan csempészett szeszesitalt ittak, és az iszlámtól elrugaszkodott házibulikat rendeztek. Méregdrága autókon száguldoztak, és feltűnő ruhákat viseltek. Felidézve az 1979-es forradalom vezéreit is megihlető egyenlősdit, a szegényebb irániak többsége elítélte és irigykedve szemlélte mindezt. Amikor pedig Hatami ideje kitelt, a lista lehető legpopulistább jelöltjét, Mahmúd Ahmadinezsádot választották utódjául.

Amikor Hatami idején az irániak ismételten kifejezésre juttatták, hogy elkötelezettek a reformok mellett, amire a nem választott konzervatív hatalom megtorlással válaszolt, számos újságíró és elemző meggyőzően értekezett arról, hogy az iszlám köztársaság legitimitási válságban van. Ezt a válságot Ahmadinezsád bizonyos tekintetben tovább mélyítette, más értelemben viszont éppenséggel enyhítette. Lehet, hogy a politikában autoriter, a gazdaságban dirigista Ahmadinezsád nem egy demokrata, de mindenképp hatékony populista: jobban belopta magát az átlagirániak szívébe, mint arra bárki számított.

Ahmadinezsád nem gondolja, hogy Irán olajbevételeit a középosztálybeli befektetőknek kellene lefölözniük, de azt sem, hogy azokat az ínséges időkre kellene félretenni. Szerinte a pénzt most kell a szegények megsegítésére fordítani, egy „modellértékű iszlám társadalom” megteremtése érdekében. A piacgazdaság és az országok külkapcsolatait hagyományosan meghatározó diplomáciai udvariasság iránti megvetése elidegenítette Ahmadinezsádot a középosztálytól és különösen a magánszférától. A tőzsde még nem tért magához tavaly októberi mélyrepüléséből, amelyet az elnök azon kijelentése okozott, miszerint „Izraelt le kell söpörni a térképről” – s amely észrevétel megvetést váltott ki világszerte. Az ingatlanpiac pang, és a privatizáció leállt; legutóbb három meghirdetett állami cégre összesen egyetlen ajánlat érkezett. Áprilisban az elnök állítólag utasította a bankokat, hogy irányítsák át hitelállományukat a nagy intézményektől a magán-hitelfelvevők felé. Egy közgazdász barátom szerint, „a mélyreható átalakítások kezdeményezése és a mindennapi kormányzás között ellentmondás feszül”.

De ellentmondás van Ahmadinezsád egyenlősdit hirdető póza és az államnak az egyes alkalmazottaival szemben tanúsított magatartása között is. Januárban a teheráni buszsofőrök fizetésük és munkakörülményeik javításáért, valamint azon jogukért sztrájkoltak, hogy ők maguk jelölhessék munkaadójukkal, a városi önkormányzattal tárgyaló képviselőjüket. Néhány százukat rövid időre őrizetbe vették, és sokukat nem engedték visszatérni a munkahelyükre. A sztrájk és az állam válaszlépéseinek részleteit azonban nem osztották meg az egyszerű irániakkal.

A bővülő költségvetésben, amelyet februárban terjesztett a parlament elé, az elnök elég sok pluszpénzt kért közmunkákra, oktatásra, valamint az olyan intézményekre, mint az állami műsorszolgáltató monopólium és az Iszlám Terjesztésének Intézete, amely a hivatalos ideológia terítéséért felel. A parlament által a következő hónapban elfogadott költségvetés végül karcsúbb lett, de pótköltségvetések benyújtásával a kormány számos eredeti javaslatát átnyomta. Az egyszerű irániak most Ahmadinezsád ígéreteinek beteljesülését várják: munkahelyeket, lakáshiteleket, nyugdíjemeléseket. A tehetősebbek a pragmatizmus bizonyítékát lesik, a jelet, hogy ismét elkezdhetnek befektetni. Egész Irán – gazdagok és bizonytalanok egyaránt – várakozik.

Az újévi ünnepek tájékán néhány jelentés és elemző írás jelent meg az Egyesült Államokban és másutt is Bushnak az iszlám köztársaság elleni katonai terveiről, illetve azok megvalósulásának növekvő valószínűségéről. A legtöbb vitát Seymour Hershnek a The Iran Plans (Iráni tervek)¹ című cikke váltotta ki, főként azon feltételezései miatt, amelyek szerint a Bush-kormányzat komolyan foglalkozik a Teherántól délre fekvő, natanzi földalatti urániumdúsító atomfegyverrel való elpusztításának lehetőségével, illetve, hogy az amerikai különleges erők már behatoltak Iránba, hogy „adatokat gyűjtsenek lehetséges célpontokról, és kapcsolatot teremtsenek kormányellenes etnikai kisebbségi csoportokkal”, így a kurdokkal, arabokkal és azeriekkel. Noha Bush visszautasította ezt a „vad spekulációt”, egy sor szándékerősítő cikk egyes közismert íróasztali militaristák tollából, mint Charles Krauthammer a Washington Posttól vagy William Kristol a The Weekly Standardtől, alátámasztani látszott Hersh azon nézetét, miszerint az amerikai jobboldal valóban egy újabb jó kis háborúra trenírozza önmagát – igaz, szinte bizonyosan hagyományos fegyverekkel.

Két elemzés, az Anthony Cordesman és Khalid Al-Rodhan jegyezte Iranian Nuclear Weapons? The Options if Diplomacy Fails (Iráni atomfegyverek? Milyen lehetőségek maradnak, ha a diplomácia csődöt mond?)² és a brit Paul Rogers által írt Iran: Consequences of a War (Irán: egy háború következményei)³ azokat a katonai objektumokat veszi számba, amelyek közül az amerikai hadvezetés egy invázió vagy atomcsapás hiányában választhat.⁴ Irán nukleáris programját leállítandó, az amerikaiak korlátozhatnák támadásaikat a légvédelemre és egy sor ismert vagy feltételezett nukleáris fejlesztőközpontra. De egy ilyen összpontosított támadás nem akadályozná meg Iránt abban, hogy válaszul ellehetetlenítse a tankhajók áthaladását a keskeny Hormuzi-szoroson, amelyen keresztül a világ kőolajforgalmának mintegy húsz százaléka zajlik, vagy hogy direkt módon közbeavatkozva növelje a káoszt Irakban. A megelőzést tartva szem előtt, az amerikaiak bombázhatnák Irán rakétagyártó üzemeit és tengeri bázisait, valamint az iráni hadsereg legjobban felszerelt és legideologizáltabb ereje, az Iszlám Forradalmi Gárda által használt létesítményeket is. Ez a változat, véli Cordesman és Al-Rodhan, „sokkal átfogóbb katonai veszteségeket okozna, amelyeket [Irán] elavuló és korlátozott hadereje nem engedhet meg magának”.

Az amerikaiak harmadik lehetősége a bombázásoknak a civil infrastruktúrára való kiterjesztése lenne – abban az amerikai neokonzervatívok által régóta dédelgetett reményben, hogy ha az iszlám köztársaság meggyengül, egy népfelkelés elsöpri azt, és megnyílik az út a liberális demokrácia felé. Végső esetben, írja Cordesman és Al-Rodhan, az amerikai légi csapások „megbéníthatják Irán gazdaságát, ha azokat a fő gázkitermelő és -elosztóhelyekre, kőolaj-finomítókra és elektromos áramtermelőkre irányítják... …ha az Egyesült Államok a megfelelő intenzitású támadás mellett dönt, pusztán hagyományos fegyverekkel elérheti, hogy Irán megszűnjék államként működni.”

Rogers írása azért volt érdekes, mert állításai közül néhány éppen azokat az elveket – lefegyverzés, a demokrácia terjesztése – kérdőjelezte meg, amelyeket a Bush-kormányzat egy esetleges támadás indoklására használhat. „Irán legfőbb válasza az lesz” – írta –, „hogy elhatározza nukleáris programjának újjáépítését, s ez további támadásokat tesz majd szükségessé. Egy Irán elleni akció tehát nem egy rövid távú katonai műveletet, hanem egy összetett és hoszszantartó konfrontációt indít el.” Rogers szerint a támadások felsorakoztatnák az irániakat az iszlám köztársaság mögött, és „elkerülhetetlenül felerősítenék az Amerika-ellenes hangulatot a környéken és azon túl.” Áprilisban Zbigniew Brzezinski, aki Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadója volt az iráni forradalom és az amerikai követségi túszdráma idején, a következőket mondta David Ignatiusnak a Washington Postban: „Úgy tekintek az iráni háborúra, mint Amerika világban jelenleg betöltött szerepének a befejezésére... Irakban ízelítőt kaphattunk ebből, de még mindig visszacsinálható, ha gyorsan kivonulunk onnan. Az Iránnal való háború terhét húsz-harminc éven át is cipelhetjük magunkkal. A közvélemény el fog ítélni bennünket, és elveszítjük pozíciónkat a világban.”

Szembetűnő, hogy míg Amerikában (ha nem is az egyszerű emberek, de a politikai elit köreiben) és másutt éles vita folyik róla, addig az iráni közéletben igen kevés szó esett a támadások lehetőségéről. Ez részben a korlátozott szólásszabadság számlájára írható. A konzervatív hatalom a Hatami-párti újságok megszüntetésével kezdte a közélet megnyirbálását 2000–2001-ben, majd újult erővel folytatta 2004-ben, amikor az elcsalt választások után a parlament a keményvonalasok kezébe került; és ez eddig nem volt másként Ahmadinezsád alatt sem. Ahelyett, hogy tudósítottak volna Hersh feltételezéseiről, amivel legalább gyanút ébresztettek volna az emberekben, az iráni lapok csupán Ali Laridzsáninak, a Nemzetbiztonsági Tanács elnökének [aki egyben Irán nukleáris főtárgyalója is – a ford. megj.] a válaszát hozták le. Laridzsáni a „pszichológiai hadviselés” részének bélyegezte az írást, hozzátéve, hogy mindez alátámasztja Amerika „tehetetlenségét” Irán azon eltökéltségével szemben, hogy belépjen a nukleáris fűtőanyagot gyártó országok sorába.

Április 11-én ugyanezen újságok kürtölték szét Ahmadinezsád azon bejelentését, miszerint iráni tudósoknak először sikerült kísérleti mennyiségű urániumot dúsítaniuk. „Irán belép az atomklubba”, harsogta egy szalagcím. „A Nyugat sarokba szorítva”, kontrázott egy másik. Ám ezen újságok egyike, de a szolgalelkűen kormánypárti tévé sem rágódott túl sokat azon, hogy a nemzet tudósainak még rengeteget kell dolgozniuk ahhoz, hogy egy reaktor üzemeltetéséhez vagy, ha azt parancsolják nekik, egy atombombához elegendő mennyiségű urániumot dúsítsanak. Az amerikai kormányzat egyik friss hírszerzési elemzése szerint Irán még az évtized végéig biztosan, 2015-ig pedig valószínűleg nem fog rendelkezni ezzel a képességgel. Minden stratégiai szándéka és célja ellenére Irán távol áll attól, hogy az atomklub tagja legyen.

Ahmadinezsád bejelentését követően elkezdtem szondázni az irániak véleményét Teheránban, ahol az utóbbi hat évet töltöttem. 2002 nyara óta, amikor Irán nukleáris programjának riasztó mérete először vált szélesebb körben ismertté, és a Franciaország, Nagy-Britannia és Németország vezette EU elkezdte Iránt győzködni azon ambíciója föladásáról, hogy nukleáris fűtőanyagot állítson elő, az emberek alkalmankénti megkérdezése megtanított arra, hogy óvatosan kezeljem azokat az országban és külföldön egyaránt gyakorta hallható állításokat, melyek szerint az irániak elkötelezett hívei az atomprogramnak. A nukleáris fűtőanyag előállítása egy technológiai lépés, amelynek politikai és stratégiai haszna nem egyértelmű. (Szimbolikus hatása sem olyan erős, mint mondjuk, ha az olajipart vennék ki idegen kézből, és játszanák át állami tulajdonba – ahogyan azt Mohamed Mosszadeh nacionalista miniszterelnök tette 1951-ben, útjára indítva ezzel azon események sorozatát, amelyek két évvel később a CIA általi megbuktatásához vezettek.) De kísérletét az irániak a függetlenségért tett bátor lépésként értelmezik.

A kérdés inkább az, hogy mihez kezd Irán nukleáris fűtőanyagával. Reaktorokat üzemeltethetne, hogy elektromos áramot állítson elő – a kormánynak, állítása szerint, egyéb szándéka sincs vele. Reaktorokat üzemeltethetne, és atombombát állíthatna elő, de a diplomáciai következményektől tartva dönthetne úgy is, hogy nem teszteli azt. Állíthatná, hogy teljes nukleáris arzenált halmozott fel, és senki nem tudná pontosan, hogy igazat mondott-e. Így hát az atomklubbeli tagság vagy nem tagság közötti határvonal homályossá válik. Tegyük fel, hogy azon irániak közé tartozol, aki a „szívén viseli” hazája atomprogramját: nehéz megjósolni, hogy mikor jön el a pillanat, amikor győzelmi mámorodban muszáj az utcára rohannod, mint ahogyan indiaiak és pakisztániak milliói tették 1998-ban, hazájuk kísérleti robbantásai után. Nehéz megmondani, hogy mikor következik be olyan irányú változás a világ közvéleményében, hogy az már számoljon egy „nukleáris” Irán jelenlétével. Mindaddig, amíg nem állnak rendelkezésre megdönthetetlen bizonyítékok arra, hogy Irán kifejlesztette atombombáját, vagy legalábbis arra törekszik, a válság a szándékokról szól, és egyetlen kívülálló sem tudja, mik Irán szándékai, vagy hogy miképpen változik az ország a nemzetközi nyomás és fenyegetés hatására. Ki a megmondhatója annak, hogy Iránnak van-e nukleáris doktrínája, és ha igen, mi van abba beleírva?

A képet tovább bonyolítja, hogy az irániak egy része vegyes érzelmekkel viseltetik az országot vezető politikai elit iránt. Az iszlám köztársasághoz való ragaszkodás elmúlt a nyolcvanas évek iráni–iraki háborúja óta, amikor az irániak többségét egységbe forrasztotta a Khomeini iránti hódolatuk, szélsőséges vallásosságuk és a Szaddámmal és nyugati támogatóival szembeni gyűlöletük. Khomeini azóta eltűnt a színről, a vallásosság is alábbhagyott, és a célzott gyűlöletet felváltotta egy általános cinizmus a politikai hatalom gyakorlóival szemben – legyenek azok Iránban vagy máshol. Sokak szemében Ahmadinezsád, aki a nép fiának vallja magát, kivételt képez, de az irániak tudják, hogy a fontos döntéseket nem ő, hanem a Khomeinit legfelső vezetőként hivatalában követő Ali Khamenei ajatollah hozza meg.

Ez a sok „ha” és „de” hangsúlyosan ott volt beszélgetéseim hátterében, amelyeket irániakkal folytattam, azután, hogy Ahmadinezsád bejelentette Irán sikeres urániumdúsítását. Meglepett viszont, hogy Teherán utcái csöndesek maradtak a nyilatkozatot követően, szemben az ugyanezen utcákon tapasztalt önfeledt ünnepléssel, miután a nemzeti futballválogatott egy fontos győzelmet aratott 2005 júniusában. A bejelentés utáni estén szokásos költészetórámra mentem, amelyet egy jól szituált, középkorú asszony lakásán tartottunk, és amelyet (többnyire) más, jól szituált középkorú asszonyok látogattak – s ahol az elmúlt két esztendőben rendszerint egy elragadó kurd misztikus lábainál ücsörögtünk. A félidőben tartott tea- és baklavaszünetben rövid beszélgetéseket folytattunk a teheráni forgalomról (egyre roszszabbá válik), felnőtt gyerekekről (annyira tudnak hiányozni, ha külföldre mennek tanulni vagy dolgozni) és profetikus álmokról (engem leszámítva már mindenkinek volt). Politikáról vagy az atomprogramról egyetlen szó nem esett. Odaléptem egy zárkózott, tudálékos fiatalemberhez, aki éppen katonai szolgálatát töltötte, és megkérdeztem, hogyan fogadták a társai Ahmadinezsád bejelentését.

– Közömbösen. Nem fogja megváltoztatni az életüket. Nem gondolják, hogy sok közük lenne e vitához.

– Semmi lelkesedés, öröm? – A fiatalember felvonta szemöldökét, ami Iránban a nemnek felel meg, és vett még egy adagot a baklavából.

És ez így ment tovább a következő napokban, akárhányszor belehallgattam az emberek beszélgetéseibe városszerte: az állami sportklub szaunájában, ahová úszni járok, vörös arcú bürokraták között izzadva; a közös taxiban a városközpont felé haladva; a családban és barátok közt, vacsora közben valakinek a házában – sehol nem hallottam egyebet az atomvitára vonatkozólag, mint futólagos megjegyzéseket.

Ha rákérdeztem, az emberek érzelmek nélkül mondták el, hogy mit gondolnak a „helyzetről”. (A „válság” szót ki nem ejtenék a szájukon.) Sokan támogatásukat fejezték ki az atomprogram iránt, és képmutatónak és megkülönböztetőnek nevezték az Egyesült Államok és más atomhatalmak ellenkezését. Mások azt kívánták, bárcsak Irán vezetői óvatosabban jártak volna el; érzésük szerint az ENSZ Biztonsági Tanácsának összehívása elkerülhető lett volna. A cinikusabbak úgy vélték, hogy a vallási vezetők azonnal visszakoznak, mihelyt a támadások lehetősége reálissá válik.

Az volt a benyomásom, hogy akárkivel beszéltem, véleményétől függetlenül távolságtartással szemlélte a válságot, szomorúan beletörődve, hogy véleményük teljesen lényegtelen a döntéshozók számára. Egy nő azt mondta nekem: „Nem számít, hogy mit gondolunk; vezetőink úgyis azt tesznek, amit akarnak.” Mire én úgy válaszoltam, hogy szavai saját országom miniszterelnökét, Tony Blairt juttatták eszembe, illetve azon döntését, hogy csatlakozik az iraki invázióhoz, jóllehet tudta, hogy a britek többsége ellenzi azt. A nő bólintott, mintha pontosan tudná, miről beszélek.

Április közepén, két nappal azután, hogy Mohamed el-Baradei, az ENSZ fő nukleáris figyelőszervezetének, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek a vezetője elutazott Teheránból – anélkül hogy sikerült volna az irániakat meggyőznie az urániumdúsítás felfüggesztéséről –, szervizbe vittem a kocsimat, és elbeszélgettem az alatta fekvő szerelővel.

– Lesz háború?

– Nem. Eddig is megtámadhattak volna, de most, hogy sikerült az urániumdúsítás, már nem. Ez az, ami számít. Nem támadnak meg egy olyan országot, amely urániumot dúsított.

– Odaát elég sokat beszélnek egy támadásról.

– Tudják, hogy kilövünk pár rakétát Izraelre, ha megtámadnak. Jó fegyvereink vannak. Nem fognak támadni. – Vigyorogva mászott ki a kocsim alól, és tetemes számlát nyújtott át.

Szintén aznap tudtam meg egy teheráni újságból, hogy a Bahar Azadi nevű aranypénz ára, amelyet az iszlám köztársaság tizennégy éve veretett először, és amely a befektetők közkedvelt menedéke ínséges időkben, minden eddiginél magasabbra emelkedett. Ugyanabban az újságban egy kolumnista a kormányt bírálta, amiért az akkor csökkentett kamatot, amikor az atomprogram körüli feszültség lehetetlenné tette az olyan „szárnyaló” ágazatokba való befektetést, mint amilyen az építőipar. Egyes közgazdászok azt jósolták, hogy akik kivették bankbetétjeiket, azok valószínűleg aranyba, külföldi valutába és az iráni–iraki háború idején szintén divatban volt, illegális, magas hozamú betéti számlákba fognak befektetni.

Itt Teherán északi részében, ahol a kertek virágszirmoktól fehérlenek, a támadások lehetősége beláthatatlanul távolinak tűnik. Körülnézek, és arra gondolok, vajon hogyan reagálnának a házunk környékén lakó és dolgozó emberek – az azeri fűszeres a sarkon, a borravalóért kuncsorgó utcaseprő vagy az Amerikában tanult doktornő és két fia, akik pár házzal odébb laknak.

Viszont, ha bekövetkeznek, a támadások egyáltalán nem távoliak, hanem riasztóan közeliek lesznek. A teheráni kísérleti reaktor; az eszfahani Nukleáris Technológiai Központ; a Mezőgazdasági és Orvosi Nukleáris Kutatóközpont Karajban, Teherántól nyugatra; Irán egyetlen, majdnem kész atomreaktora a perzsa-öbölbeli Busherben; a Teherántól délre levő Parcsin nagy katonai központja, ahol az Egyesült Államok szerint Irán fegyverkezési programot folytat – ezek és az egyéb, lehetséges célpontok tucatjai iráni városokban vagy azok közelében vannak.

Az ott dolgozó emberek pedig nem mind tudósok vagy az Iráni Forradalmi Gárda tisztjei. Van köztük egy fiatalos nagymama, akit padlót takarít, mielőtt hazamenne, hogy népes családjának vacsorát készítsen. A kapu előtti őrszolgálatban egy sorkatona áll, akinek minden vágya, hogy leteljen húsz hónapos szolgálata, és visszamehessen a menyasszonyához valami távoli vidékre. Aztán ott vannak a szakácsok, a sofőrök, az éjjeliőrök, a kertészek és az egyéb szakképzetlen munkát végzők. És körülöttük házak, taxisdrosztok és kisvállalkozások, vagy szépen karban tartott parkok, szétvetett tagokkal heverő kábítószeresekkel és titkos szeretőkkel. Ha lesznek légitámadások, a meglepetés erejével fognak hatni, és ezek az emberek is meg fognak süketülni, sokkot fognak kapni, megsebesülnek vagy meghalnak.

A támadásokon és az emberek lehetséges reakcióján töprengve eszembe jutott egy rendkívül szörnyű eset, amely részben megbénította a kormányzatot, és egy csomó embert elpusztított. 2003. december 26-án, a korai órákban földrengés döntötte romokba a délkeleti Bam város kétharmadát, maga alá temetve a nyolcvanezres lakosság mintegy harmadát és a teljes helyi önkormányzatot. Az állam késve lépett; túlélők ezrei töltöttek két fagyos éjszakát a megígért sátrak helyett a szabadban. Mindenüktől megfosztva és hajléktalanul, egyes túlélők elkezdték fosztogatni halott szomszédaik megmaradt ingóságait.

Akárcsak a Katrina hurrikán a világ túlvégén, a bami földrengés megmutatta, hogy az ilyesfajta csapások menthetetlenül kikezdik a normális emberek tisztességét. De megmutatta a hatalom és alárendeltség, az állam és polgárai közötti szerződés törékeny mivoltát is. A földrengés túlélői a kezdetektől fogva bűnösnek tartották a hatóságokat: amiért nem tartatták be az építkezési előírásokat, amelyek biztonságosabbá tehették volna házaikat; amiért úgy viselkedtek, mintha a földrengés nem egy humanitárius katasztrófa, hanem az ország biztonságát veszélyeztető kihívás lett volna; amiért hivatali belharcok és korrupció miatt késlekedtek az újjáépítéssel. Három hónappal a földrengés után az újjáépítés lassúsága miatt feldühödött tüntetők megtámadták a hivatalos épületeket Bamban, mire a rendőrség közéjük lövetett.

Végezetül Bam példája azt is illusztrálta, hogy mennyire képtelen egy rugalmatlan bürokrácia a váratlan helyzetek elképzelésére, nem beszélve az azokra való felkészülésről. A rengések után a politikusok és elemzők egyaránt figyelmeztettek: a katasztrófa emlékeztető kell legyen arra, hogy Nagy-Teherán, ez az egyik fő rengésvonalon fekvő, tizenkétmilliós tartomány nincs felkészülve egy földrengésre, amelynek szeizmológusok szerint már régen be kellett volna következnie. Néhány hétig élénk vita folyt. A kormány megalakította az alelnök vezette Legfelsőbb Katasztrófavédelmi Tanácsot, hogy kidolgozzon egy tervet a hatóságoknak egy következő nagy földrengés esetére. Ennek lényege az lett volna, hogy megszüntetik a hivatali átfedéseket, és világossá teszik, hogy válsághelyzetben ki kinek tartozik jelenteni a kormányzaton belül.

Aztán: semmi. A tervet nem fejezték be. Ma sem világos, kik és milyen intézmények felelősek a sürgősségi mentésért és a biztonságért, ha egy újabb, nagy földrengés sújtaná Iránt. Azon gondolkodom, vajon a hatóságok mennyivel felkészültebbek egy katonai csapás kezelésére.

1988-ban, az iráni–iraki háború vége felé Szaddám kilőtt néhány Scud rakétát Teheránra. Ezeknek a gyenge robbanófejjel ellátott rakétáknak a katonai ütőereje csekély volt, viszont nagyon hangosak voltak, rengeteg üveget összetörtek, pánikot és tömeges menekülést okozva a fővárosban. Mi lesz most, ha az amerikaiak támadnak? Ha föltesszük, hogy a katonai csapások bizonyos mértékben működésképtelenné teszik az iráni biztonsági erőket, és károkat okoznak a civil infrastruktúrában, vajon lesz-e tömeges menekülés? Ha igen, a szegények vajon kihasználják-e a lehetőséget, hogy kifosszák az elmenekültek hátrahagyott tulajdonát?

– Hagyományos vidékeken – mondta nekem egy iráni katasztrófa-szakértő áprilisban – az emberek a mecset körül gyülekeztek válság idején. A közösség idősebb, köztiszteletben álló tagjai utasításokat adtak, és minden aránylag rendben zajlott. Azonban Teherán hagyományos közösségeit már hosszú idő óta veszély fenyegeti: a városokba való elvándorlás és két széles körben elterjedt velejárója, a munkanélküliség és a kábítószer-fogyasztás által. Senki nem tudhatja, hogyan fognak az emberek viselkedni a nagyobb támadásokat követő órákban és napokban.

Azt már könnyebb megjósolni, hogy utána mi lesz. A rendet helyreállítják, mert a biztonsági és félkatonai erők túlságosan kiterjedtek ahhoz, hogy sokáig semlegesíteni lehessen őket, és aztán a támadások politikai hatásai is érezhetővé válnak, de nem úgy, ahogy azt a neokonzervatívok remélik. Ahelyett hogy az iráni demokratákat népfelkelés kirobbantására bátorítanák, a katonai csapások az államot fogják megszilárdítani azáltal, hogy belső szimpátiájuktól függetlenül egyesítik az irániak többségét az idegen ellenséggel szemben. „Ha megtámadnak,” mondta nekem áprilisban egy, a civil társadalom népszerűsítéséért dolgozó iráni ismerős, „az iszlám köztársaság és annak népszerűsége megkérdőjelezhetetlenné válik; a tét Iránnak mint nemzetnek a túlélése lesz, s az irániak összefognak majd a védelmében.” Ismerőseim, akik közül sokan ellenszenvvel viseltetnek az iszlám köztársaság iránt, megerősítették ezt. Busht azzal vádolták, hogy összetéveszti Iránt, amelynek nemzeti öntudata évezredekre nyúlik vissza, a tőle nyugatra fekvő szomszéd „összetákolt” nemzetével. – Ez itt nem Irak – mondták többen, ujjukkal figyelmeztetve.

Szavaik felidézték bennem Bush azon vélekedését, miszerint az irániak végérvényesen elszakadtak vezetőiktől – s amely vélekedésre támaszkodva kért nemrégiben 75 millió költségvetési dollárt kormányellenes propagandára és demokráciaépítő tevékenységekre. Bush, és még sokan mások, azt gondolják, hogy ez a szakadék, ahogy van, áthidalhatatlan, és bárkinek, aki megpróbálja azt kiaknázni – beleértve az Egyesült Államokat –, az irániak hálásak lesznek. De a helyzet, mint azt Ahmadinezsád megválasztása és azóta folyamatos népszerűsége mutatja, jóval bonyolultabb ennél. Ebben az országban a gazdaság 60-70%-a állami tulajdonban van. Állampolgárok milliói a legalapvetőbb módon függenek az államtól. Ez idáig Bush erőfeszítései, hogy feszültséget keltsen az irániak többsége és vezetőik között, nem voltak túl sikeresek. Ráadásul éppen a demokratákat lehetetlenítették el, akiknek szerinte az érdekeit szolgálták volna.

Mindazonáltal az iráni reformmozgalmat nem az amerikai elnök buktatta meg, hanem vezetőiknek és követőiknek a félénksége. Viszont aligha véletlen, hogy a mozgalom végzetes hanyatlása azután következett be, hogy 2002-ben Bush Iránt a „gonosz tengelyének” részeként említette. Ominózus beszéde és az azt követő iraki megszállás meggyőzte Irán vallási vezetőit arról, hogy Bush elszánta magát az iszlám köztársaság megdöntésére. Egyik reakciójuk erre a liberális, reformpárti irániak elleni támadások felerősítése volt. A keményvonalas vezetés árulóknak bélyegezte a demokrácia híveit, és elhiteltelenítette, megkínozta vagy bebörtönözte őket. Az iráni demokratikus mozgalom nem tudott megmaradni az elhúzódó válságban, amelynek kialakulásában Bush tevékenyen részt vett.

Ha megindulnak a támadások, és szükségállapotot vezetnek be, a dolgok rosszabbra fordulnak majd. A demokráciapárti újságírókra, sztrájkoló buszsofőrökre és másként gondolkodó diákokra vaskézzel fognak lesújtani. A katonai csapás olyan szükséghelyzet kialakulását vetíti elő, mint amilyet az iráni–iraki háború, amelynek idején Khomeini követői korlátozták a demokráciát, és megszabadultak ellenfeleiktől. Az iszlám köztársaság fanatikusabbá válik, és az Amerika-ellenesség, amely sok irániból feltűnően hiányzik, erősödni fog.

Mindezt az eszemmel tudom. A lelkem mélyén azonban inkább úgy érzek, mint a körülöttem élők. „Válság? Miféle válság?” Ahogy a levegő melegszik, és feleségem lassan terhessége utolsó mosolygós hónapjába lép, úgy válik egyre méltatlanabbá azon elmélkedni, hogy valamikor nemsokára egy helyes amerikai fiú megnyom egy gombot, vagy kinyitja a bombakamra ajtaját, és pusztítást hoz ránk.

Az írás a Harper’s Magazine 2006. júliusi számában jelent meg.

Fordította: Szilágyi Csaba

Jegyzetek

1   The New Yorker, 2006. április 17.

2   Center for Strategic and International Studies, 2006. április.

3   Oxford Research Group, 2006. február.

4   Egyik elemzés sem számolt azzal, hogy Irán védelmi ereje komoly ellenállást jelentene az amerikai bombázók, cirkálórakéták, precíziós távolsági fegyverek és szabotőrök arzenáljával szemben, noha az irániak, tanulva a Szaddám Huszein Osirak nevű atomreaktora elleni, sikeres izraeli támadásból 1981-ben, vélhetően megerősítették és elrejtették számos katonai létesítményüket.

• Öt év után

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges