A hatalmon lévő, de egyre „halkabban” marxista MPLA és az (eddig) ellene harcoló UNITA mozgalma a hírek szerint a közeljövőben végleg beszünteti másfél évtizedes harcát. A napokban született előzetes megállapodás szervesen illeszkedik a „fekete kontinens” egészén végbemenő változásokba. A gyarmatbirodalmak bukása után függetlenné vált afrikai országok többsége kevés haszonnal vette át a szocialista építés szovjet és kelet-európai tapasztalatait, s a „kölcsönösen előnyös” kétoldalú kapcsolatok valójában igencsak ráfizetésesek, esetenként megalázóak voltak egyik vagy másik, esetleg mindkét fél számára.
Az angolaihoz hasonló tárgyalások folynak Mozambikban is. A „fajüldöző” pretoriai rendszer sem a régi már: De Klerk államfő korábban elképzelhetetlen reformok bevezetésébe fogott; belátható közelségbe került az ország visszatérése a nemzetek nagy családjába. (Kérdés, hogy a törzsi zavargásokból, amelyek tucatjával szedik áldozataikat, nem húznak-e majd hasznot az apartheidpártiak?) Etiópiában a volt szocialista tábor egyik afrikai kedvencének, Mengisztu Hailé Mariamnak a külső támogatás híján mindjobban kicsúszik a talaj a lába alól, a kormányerőket egyre jobban szorongatják a gerillák. Napjaink híre: a Szovjetunió felszámolja etiópiai támaszpontját (amelynek létét sokáig tagadta).
Dörzsölt fickók és moszkvai káderek
A délnyugat-afrikai ország 1975-ben „szabadult fel” a portugál fennhatóság alól, s a felszabadítási mozgalmak máris egymás torkának estek. A korábbi lappangó ellentétek a legendás Agostinho Neto vezette Angolai Népi Felszabadítási Mozgalom – mai neve MPLA-Munkapárt, az egyedüli kormányzó párt – és a Nemzeti Mozgalom Angola Teljes Felszabadításáért (UNITA) között nyílt polgárháborúvá fajultak. A két fő erő mellett statisztaszerep jutott a harmadik mozgalomnak, az Angolai Nemzeti Felszabadítás; Frontnak (FNLA).
A közel félmillió áldozattal járó „testvérháborúnak” nemcsak a szembenállók látták kárát, megsínylette azt az ország gazdasága is. A Magyarországnál tizenkétszer nagyobb, mintegy tízmilliós Angola rendkívül gazdag ország, a gyémántért úgyszólván csak le kell hajolni. A harcokban a bányák berendezése tönkrement, csakúgy, mint az út- és vasúthálózat, amely a belföldi forgalom mellett biztosította a dúsgazdag Zaire és Zambia kijutását a tengerhez. Tetemesek a külföldi adósságok is, amelyeket e pillanatban a luandai kormány nem is képes fizetni, s eme kötelezettségeinek átütemezésével próbálkozik.
Az MPLA szovjet és kubai támogatással válhatott a hatalom egyedüli birtokosává. A luandai vezetés a két nagy testvér útmutatása alapján látott politikai és gazdasági életének megszervezéséhez – tudjuk, milyen eredménnyel. Érdekes: bár a kormánypárt egykori és mai vezetője is moszkvai káder, főleg a jelenlegi elnök, a 49 esztendős Eduardo Dos Santos politikájában mutatkoznak gyakorlatilag megoldások. Olajmérnöki diplomáját ideológiai alapképzettségével együtt Moszkvában szerezte. Úgy tartják róla, hogy nem igazán „nagy koponya” – de méltányolni szokták, hogy hajlik a kisebb kompromisszumokra. Több éve keresi a kapcsolatot a Nyugattal, s egy éve – nyilvánvalóan a külpolitikai körülmények változása és a korábbi barátok számának csökkenése miatt – belátta: az egypártrendszer ideje Angolában is lejárt.
A Dél-Afrika által fegyverrel támogatott és a Nyugat pénzét és szimpátiáját maga mögött tudó UNITA vezetője, az 57 esztendős Jonas Savimbi. Az államfővel szemben igazi „dörzsölt” fickó. Nem volt kezdettől tagja az 1966-ban alakult UNITA-nak, eleinte a másik gerillaszervezet, az FNLA „színeiben” harcolt a kormány ellen. Baloldalinak tartja magát, akárcsak szervezetét, de ez cseppet sem zavarta abban, hogy Pretoria segítségét kérje a nemzeti hős Agostinho Netóval szemben. Egy évet töltött Kínában, s a maoista „beütések” tükröződnek saját politikai arculatán csakúgy, mint az UNITA szervezeti felépítésében. Savimbi emellett hívő protestáns, s ezzel még eklektikusabbá válik a róla kialakuló kép.
Gyámkodók és reménykedők
A nyolcvanas évek közepére-végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szembenállók egyike sem képes felülkerekedni a fegyverek segítségével. Ezért Dos Santos államfő és Savimbi először a szomszédos Zairéban ült tárgyalóasztalhoz. Tiszavirág-életű tűzszüneti megállapodást kötöttek, a fegyvernyugvás egy hónapig sem tartott.
A nagyhatalmak közötti viszony változása nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az ellenfelek e kudarc ellenére is tovább keresték az újabb tárgyalások lehetőségét. Washington már a nyolcvanas évek középén belügynek nyilvánította az angolai polgárháborút, és felhagyott Savimbi gerilláinak támogatásával. Tárgyalóasztalhoz ült Angola és Dél-Afrika is. A pretoriai kormányzat, amely hadseregét is a kormányellenes erők védelmére küldte, 1989-ben visszakozót fújt, és ígéretet tett az UNITA támogatásának beszüntetésére. Cserében az angolai kormánynak a kubai katonákról kellett lemondania. A „győzelmes hadsereg” megkezdte a kivonulást, s minden jel szerint jövő hónap végéig az utolsó kubai is távozik.
Ilyen előzmények után kezdődött el a számunkra is ismerősen csengő portugáliai Estorilban a volt gyarmattartó gyámkodása mellett egy hónapon át tartott az érvek és ellenérvek kemény csatája. Az eredmény, az előzetes megállapodást is magában foglaló, mintegy ezeroldalas dokumentum. E megállapodás legfontosabb pontja az lenne, hogy a szemben álló erők május 15-ig beszüntetik a harcot. A szembenálló felek fogadkoznak, ám kísért a múlt: a tavalyi zairei egyezség kudarca.
Ha valami csoda folytán mégis lesz fegyvernyugvás, a következő diplomáciai lépés az lehet, hogy Eduardo Dos Santos és Jonas Savimbivel együtt május 30-án aláírhatná a végleges tűzszüneti megállapodást. Ezen az aktuson – legalábbis az UNITA vezetőjének elgondolása szerint – jelen lenne az ENSZ főtitkára, valamint a szovjet és az amerikai külügyminiszter is.
Savimbi bizonyos abban, hogy a jövő év második felében tartandó választásokat követően ő lesz majd Angola elnöke. Úgy tűnik, a lakosság politikai szimpátiája kétségtelenül az általa vezetett szervezet felé fordult. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy az MPLA-nak is jelentős még a tábora. A kormányzó párt éppen a közelmúltban tartott kongresszusán hirdetett nagyszabású „átalakítási offenzívát”.
Így aztán mindenki várakozik: Dél-Afrika, amely üdvözölte az előzetes megállapodást; a „frontországok” – melyek közé Angola mellett további hat fekete-afrikai ország tartozik. És reménykedik Angola népe is.
- Külföld [6]