Tóth Benedek jelenleg nyugdíjas magyar állampolgár 1927-ben született Sárospatakon. 1938-ban, az akkor Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára, Beregszászra költözött nagynénjéhez. Iskoláinak jó részét ott végezte, és ott kezdett el dolgozni. 1944-ben vele is megtörtént az, ami e században már annyi emberrel és népcsoporttal, a történelem átlépdelt a feje fölött, és ő anélkül, hogy városából elköltözött volna, egy idegen országban – a nagy és testvéri Szovjetunióban – találta magát. 1947 októberében, még mindig magyar állampolgárként, behívták a Vörös Hadseregbe. Mint az hamar kiderült, nem tényleges katonai, hanem munkaszolgálatra hívták be. Akkoriban ezzel a sajátos módszerrel deportálták a kárpátaljai magyar kisebbség fiataljait.
Tóth Benedeket sokadmagával katonai felügyelet alatt elszállították Krasznadonba, hogy ott egy bányában dolgoztassák. Fél év embertelen körülmények között végzett munka után néhány nap eltávozást kapott, hazautazott Beregszászra, s úgy döntött, hogy a maga részéről teljesítette minden kötelezettségét a szovjet hadsereggel szemben, felmondja a meglehetősen egyoldalú szerződést, és Beregszászon marad. A következő időszakban elhelyezkedni nem mervén, különböző alkalmi munkákból tartotta fönn magát, egészen 1949 októberéig, amikor is a helyi NKVD egyik gyerekkori barátja feljelentése alapján letartóztatta. Mint később kiderült, volt barátja már évek óta a NKVD titkosügynöke volt.
Tóth Benedeket szervezkedéssel, a szovjet rendszer elleni csoportos összeesküvéssel és kémkedéssel vádolták. A vádpontokat sajátos bizonyítékokkal támasztották alá. A kémkedést például Tóth Benedek az NKVD állítása szerint Sztyepan Bandera kommunistaellenes ukrán partizánvezér javára végezte volna, aki akkor már több mint egy éve – köszönhetően a szovjet biztonsági szolgálat áldásos tevékenységének – halott volt. A csoportos szervezkedésben állítólag 15-en vettek részt; azért pont ennyien, mert ez volt az a minimális szám, ami a „törvények” szerint a csoportos szervezkedés bűntettéhez szükségeltetett. A csoportban egyébként Tóth Benedek közeli ismerősei mellett szerepeltek olyanok is, akiket sem ő, sem társai nem ismertek. Az NKVD munkatársai akkoriban sajátos premizálási rendszerben dolgoztak, súlyosabb bűntettek bizonyítása esetén magasabb jutalomban részesültek.
A kihallgatásokon az NKVD azóta meglehetősen jól dokumentált módszerei közül számosat bevetettek az egyszerű fenyegetéstől és megfélemlítéstől kezdve egészen a pszichikai s időnként fizikai terrorig. Kevéssé meglepő módon Tóth Benedek néhány hónapos gyúrás után a vádpontokat sorról sorra beismerte. Legtovább a kémkedés vádja ellen tiltakozott, de NKVD-s jóakarói meggyőző érveinek hatására, miszerint neki már úgyis mindegy, így is, úgy is megkapja a magáét, beismerte, hogy 1947. február 29-én Beregszász mellett egy réten találkozott összekötőjével. Szerencséje volt; a kihallgatók közül senkinek sem tűnt fel, hogy abban az évben a február csak 28 napos volt, s ezért vallomása így került a jegyzőkönyvekbe. Csak a későbbiek során a központban tűnt fel egy éber olvasónak a dátum képtelensége, és így eltussolván az eltussolandókat: a vádpontot sürgősen elejtették – legalábbis így emlékezik vissza Tóth Benedek.
Rajta ez azonban nem segített, hiszen a maradék vádpontok alapján 25 év munkatáborra ítélték. (A sztálini érában az ítéletek súlyossága alapján több korszakot különböztethetünk meg. Volt egy időszak, amikor majd mindenki halálbüntetést vagy tíz év internálótábort kapott, később a halálbüntetés időszaki felfüggesztése után mindenkit egységesen 25 év munkatáborral büntettek.
Tóth Benedek szül.: 1927. stb. stb. magyar állampolgár, tehát a Szovjetunió elleni stb. stb. vádpontok alapján bűnösnek találtatott, és 1949-ben Karagandába szállíttatott, hogy büntetésének letöltését megkezdje. Karagandából 1954 nyarán az omszki táborba vitték át, ahol a vasút építésén dolgozott. A táborokban tapasztaltak akárcsak rövid felvázolása is szétfeszítené a jelen cikk kereteit, így erre nem vállalkozhatunk.
Tóth Benedek túlélte a táborok borzalmait, ami életerejének, ügyességének, szerencséjének egyaránt köszönhető. A tábori évek során egyszer sikerült egy, a magyar nagykövetséghez írt levelet kicsempésztetnie, melynek hatására a követség megpróbált utánajárni ügyének – nem sok sikerrel.
1957-ben, a Sztálin halála utáni rehabilitálások során Tóth Benedek ügyét is elővették, és az ítéletet a kijevi bíróság 25 évről 10 évre (?) módosította. Minderről Tóth Benedek csak szóban értesült a szibériai Omszkban, jelenlétére a bíróság az ítélet meghozatalakor nem tartott igényt, és a bírósági végzést sem mutatták meg neki. ’57-ig tehát nyolc évet töltött le az ily módon 10 évre módosult büntetéséből, azonban egy megint csak sajátos premizálási rendszernek köszönhetően elméletileg már szabadnak kellett volna lennie. Azoknak ugyanis, akik az embertelen munkanormát is túlteljesítették, és Tóth Benedek ezek közé tartozott, valamennyit letudtak a büntetéséből. A tábor parancsnoka visszautasíthatatlan alkut ajánlott neki: amennyiben aláírja, hogy nem kíván Magyarországra visszatelepülni, megkaphatja a neki jogosan járó két év büntetéscsökkentést, ha nem, úgy maradnia kell még két évet. Tóth Benedek az ajánlatot rövid gondolkodás után elfogadta. Azonban nem mondott le arról, hogy visszajusson Magyarországra, és így a szabadulólevélben foglaltak ellenére nem Beregszászra, hanem Moszkvába utazott, hogy a magyar követséggel felvehesse a kapcsolatot. Ügye az akkori viszonyokat figyelembe véve elég kilátástalannak tűnt. A követség mindenesetre állást és szállást szerzett neki egy Moszkva környéki városban. Tóth Benedek egy idő után elunván a sehová nem vezető, reménytelen ügyintézést, úgy döntött, hogy visszamegy Beregszászra, és ott telepszik le. Elvégezte az ungvári műszaki egyetemet, munkát vállalt, megnősült és családot alapított, élte a szabadlábon lévő emberek mindennapi életét, igyekezvén elfelejteni a vele történteket.
A 60-as évek elejétől, miután a szabályok enyhültek, és neki is lehetősége nyílott rá, rendszeresen hazajárt Magyarországra. A szovjet hatóságok azonban mindig ügyeltek arra, hogy egyszerre egy időben az egész család ne jöhessen haza. 1976-ban, az akkor még mindig magyar állampolgár Tóth Benedek úgy döntött, hogy vállalva ennek minden kockázatát, végleg hazajön. Családját csak egy keservekkel és aggodalmakkal teli év után engedték Magyarországra a szovjet hatóságok.
1976-ban üzemmérnökként elhelyezkedett a szolnoki Kőolajkutató Vállalatnál, ahol dolgozott. 1989-ben, nyugdíjba menetelének évében a Szovjetunióban végbemenő változások hírére úgy döntött, hogy levélben a szovjet legfelsőbb bírósághoz fordul teljes rehabilitálását kérve. Erre az erkölcsi elégtételen kívül még egy jó oka volt, szerette volna, ha a lágerben eltöltött nyolc esztendejét is munkaviszonynak számolják el nyugdíja megállapításánál. Levelére rövid másfél év után kapott választ; a szovjet hatóságok továbbra is jóváhagyják az ’57-es határozatot; amely szerint a tíz év munkatábor jogos volt.
Tóth Benedek jelenleg is Szolnokon él feleségével, és a körülményekhez képest jól van.
Itt most a műfaj íratlan szabályai szerint rövid moralizálásnak kellene következnie a XX. századi ember kiszolgáltatottságáról, a kisebbségek és ezen belül is a magyarok szörnyű sorsáról, a kommunizmus borzalmairól és az előző rendszer vezetőinek bűnösségéről, akik nem tudták és nem is akarták megvédeni állampolgáraik jogait. Tóth Benedek története azonban, ahogy az ilyen történetekkel már lenni szokott, itt még nem fejeződött be. 1990 júniusában ugyanis, életrajzát mellékelve kárpótlási kérelmet nyújtott be a magyar hatóságoknak. Szerény nyugdíját szerette volna kiegészíteni, a törvény értelmében neki járó összeggel. A kérelemre fel évvel később, az új Magyar Köztársaság fennállásának 15. hónapjában, ’91 januárjában a következő hétsoros levél érkezett:
Ügyszám: 73 479/90.
Tisztelt Uram!
A Kárpótlási Hivatalnak küldött kérelmére válaszolva, sajnálattal tájékoztatom, hogy az Ön ügye nem tartozik a 15/1990. (VII. 27.) Korm. rendelettel módosított 65/1990. (III. 28.) M.T. rendelet hatálya alá. Önt, mint a Szovjetunió katonáját ítélték el, és nem Magyarországról hurcolták el. A rendelet viszont csak a Magyarországról elhurcolt és szovjet bíróságok által elítélt személyekre és a volt hadifoglyokra vonatkozik. (Szovjet hadifogság.)
Olvashatatlan aláírás
No comment.
- Belföld [8]