Az előkészületek még nem fejeződtek be, de a jólértesültek bizonyosra veszik, hogy még az év első felében megrendezik az eredetileg februárra kitűzött, ám azóta többször elhalasztott Bush–Gorbacsov-találkozót. Eddig nem volt sürgős egyik résztvevőnek sem, de a jelek arra vallanak, hogy most mind a két politikus sürgősnek tartja a „moszkvai randevút”.
A csúcs közeledését valószínűsítik a kísérőjelenségek is. Az amerikai elnök néhány hete még begombolkozott, midőn előterjesztették az újabb másfél milliárd dolláros gabonahitelre vonatkozó szovjet kérést. De egyik legutóbbi sajtóértekezletén váratlanul kifejezte készségét, hogy közreműködjenek a szovjet élelmezési válság enyhítésében való közreműködéshez. „Nem felejtheti el – mondotta – Gorbacsov érdemeit a kelet-európai fejleményekkel kapcsolatban és mindabban, ami a peresztrojka és a glasznoszty fogalmaival összefügg.”
Az elnök nagyvonalúsága nemcsak a peresztrojkával függ össze. Avval is összefügg, hogy Mojszejev tábornok, vezérkari főnök Washingtonba látogat, hogy újból mozgásba hozzák a demilitarizálás folyamatát, ami alapja és legfontosabb eleme a nevezetes rejkjaviki csúcskonferencián elindított változásoknak. Az akkor még új szovjet vezető az izlandi városban körvonalazta először a hüledező, de lázba hozott Reagan-nek a Washington és Moszkva együttműködésére épülő globális, az egész világra kiterjedő rendezési koncepciót.
Mojszejev látogatása azt jelentheti: most jó esély van rá, hogy a szovjet tábornokok most végrehajtják a szovjet diplomaták által Bécsben aláírt megállapodásokat. A megsemmisítésre ítélt nehézfegyvereket, amelyeket csupán hátravontak az Ural mögé, most csakugyan meg fogják semmisíteni; a feloszlatásra szánt gyalogos alakulatokat, amelyeket csupán átöltöztettek – új, tengerészgyalogos mundérba bújtattak –, most valóban föloszlatják. Bush ugyanis ehhez köti a moszkvai látogatást. Egyúttal írni kezdik a következő fejezetet: előkészítik a megállapodást a nukleáris töltetű interkontinentális rakéták 30-50 százalékának megsemmisítéséről.
Közel-keleti bonyodalmak
A hosszúra nyúlt szünet után Washington számára kívánatossá teszi a kapcsolatok fölélénkítését, hogy Moszkva segíthet a közel-keleti rendezésben. A jelenlegi elképzelések szerint az Egyesült Államok és a Szovjetunió képviselője egyformán elnökömé, egyenrangú társelnöke volna a tervezett közel-keleti konferenciának. Pontosabban a megnyitó ceremóniának illetve a félévenként összehívott plenáris üléseknek, mert közben Izrael külön tárgyalna arab szomszédaival. Jelen lenne, de csak néma megfigyelőként az ENSZ főtitkárának képviselője. Továbbá: az Európai Közösség küldötte, akinek hatásköre azonban valamivel nagyobb lenne. Amikor a gazdasági kérdésekről tárgyalnak, kinyithatná a száját és főleg a pénztárcáját. Csak az a bökkenő, hogy Izrael nem akarja az ENSZ és a EK bevonását: a múltbeli tapasztalatok alapján arabbarát elfogultsággal vádolja a két szervezetet. A másik „csak”: Szíria „csak” az ENSZ égisze alatt megrendezett konferencián hajlandó részt venni.
Bakernek, aki háromszor is ellátogatott Damaszkuszba, nem sikerült más belátásra bírni Asszadot. De reméli: a szovjet diplomatáknak sikerül. A sokat reklámozott közel-keleti Bush-terv meghiúsulása sokat levonna az Öböl menti győzelem értékéből, amelyen amúgy is csorbát ütött, hogy Szaddám Huszein a helyén maradt, és a kurdokkal kiegyezve, napról napra javítja a pozícióit. Ha Szaddám Huszein átvészeli a vihart, miért ne vészelhetné át a jó szövetséges, Arafat is, gondolják a PFSZ berkeiben, s el sem tudják képzelni, hogy nélkülük rendezzék meg a konferenciát. De a terv az, hogy közös jordán–palesztin delegációt hívnak meg a tanácskozásra, s a küldöttségnek sem nyílt PFSZ-es, sem kelet-jeruzsálemi tagja nem lehet, Jeruzsálem hovatartozása még ilyen áttételesen sem merülhet fel. Az is a szovjet diplomáciára várna, vegye rá a PFSZ-t, hogy fedezze föl az új marginális helyzet „szépségét”, és ne a terrorizmus fölújítására törekedjék.
Baker három kőrútjának eddigi legnagyobb sikere, hogy a hat olajsejkség közös tanácsa elhatározta: megfigyelőt küld a konferenciára. Izrael azonban még többet várt a Szaúd-Arábia vezette csoporttól: a diplomáciai kapcsolatok fölvételét. De a megfigyelő küldésére vonatkozó ígéret is csak akkor hangzott el, amikor az amerikai küldöttek tudomására hozták a szaúdiaknak, hogy az egyiptomiakon és a szíriaiakon kívül (akiknek szerepe alkalmasint csökken), az amerikai egységek is kiveszik részüket a térség nyugalmának megőrzéséből. A fokozottabb amerikai szerepvállalásban alkalmasint része van annak is, hogy Irán, kihasználva Irak vereségét, ismét regionális hatalommá akar válni. Elszántan udvarol az Öböl országainak, s bár gyanítható, hogy végső célja feltámasztani az Egyesült Államokhoz fűződő jó kapcsolatokat, most az amerikai jelenlét megszüntetésének zászlóvivője. Egyúttal – ez érthető mai átmeneti helyzetében, amikor még áll a harc Khomeini fundamentalista örökösei és a Rafszandzsani körüli modernisták között – átmenti a hagyományos Izraelt támadó frazeológiát, és erre ösztökéli új Öböl menti barátait is.
Fájdalmas revízió
Voltaképpen a Szovjetuniót is az Öböl menti háború tanulságai késztetik arra, hogy a Sevardnadze távozását is előidéző közjáték, a se ellene, se vele, illetve pontosabban: vele is, ellene is – után, újból közeledjék az Egyesült Államokhoz. A Scud rakéták és a Patriotok egyenlőtlen küzdelme, és általában az Irakban bevetett szovjet gyártmányú fegyverek szereplése megmutatta, hogy nem volt igazi realitása a diplomáciai játéknak az amerikaiak vezette szövetséghez való formai igazodás mellett az arab kártya kijátszásának. A háború a szovjeteket fájdalmas revízióra kényszeríti, hangoztatják a nyugati újságok. Újból rá kellett jönniük, hogy a szovjet állam csak akkor maradhat hatalom, ha ismét hozzákezdenek a gazdaság és a társadalom modernizálásához. Viszont csak akkor lehet reményük a modernizálásra, ha konszenzusra törekszenek az Egyesült Államokkal és az egész ipari világgal.
A Nyugat vezetői élőszóval és gesztusokkal egyaránt kifejezésre juttatták, hogy Gorbacsovot tekintik tárgyalópartnerüknek. A katonák ősz, azaz a radikális gazdasági reform elvetése óta Gorbacsovot a saját eszközüknek tekintették, de mégsem szerették, és már a leváltásán gondolkoztak. Most belátják, hogy szükségük van rá. A másik oldal vezetői ugyancsak rájöttek, hogy együtt kell működniük Gorbacsovval, függetlenül attól, hogy Gorbacsov az átmenet embere, aki modernebb szocializmust akar, ők pedig demokráciát, piaci gazdálkodást. Össze kell fogniuk vele, különben nagyon gyöngék. A külföldi tapasztalatok is gyengeségükre világítottak rá. Jelcint tüntetően megalázták, amikor Strasbourgban járva, az Európai Parlamentbe látogatott, s Párizsban még nagyobb megszégyenítés várta. Mitterrand csupán néhány percre fogadta, s akkor is úgy, hogy minden külső szemlélőnek látnia kellett: kedve ellen való a látogatás. E tábor számára megkönnyítette a szükséges következtetések levonását, hogy Gorbacsovtól titkos jelzés érkezett: egyezkedni akar.
A meglepetés tökéletes volt: az orosz köztársaság élén álló Jelcin és nyolc másik köztársaság vezetője paktumot kötött a Szovjetunió vezetőjével. A megállapodás lényege: közös erővel megpróbálják a gazdaság teljes fölbomlásának megakadályozását, újból nekifutnak a szerényebb – a katonák számára is elfogadható – reformoknak, és valószínűleg másként, az egyes köztársaságok szempontjából kedvezőbben osztják meg a hatalmat a centrum és a köztársaságok között.
Könnyen meglehet, hogy van még más ok is arra, hogy épp most kíséreljék meg az amerikai–szovjet kapcsolatok újabb élénkítését. Annak idején két szuperhatalom vezetője ült a tárgyalóasztalhoz. A Szovjetunió biztos nem szuperhatalom már, s az is nézőpont kérdése, hogy az Egyesült Államok szuperhatalom-e. Hogy a mai megváltozott körülmények között létezik-e még egyáltalán az a képződmény, amit szuperhatalomnak neveztek. A kritikus helyzetben lévő Szovjetuniónak nem ugyanaz az értéke, mint hajdanán, amikor a lendületes Gorbacsov előállt nagy látomásaival.
De Amerika sem egészen az, ami volt. Gazdasági akaratát egyre kevésbé tudja rákényszeríteni partnereire. De ez régi nóta. Mégis, csalódás lehetett, hogy Németország és európai partnerei nem voltak hajlandóak a kamatláb leszállítására, noha Bush egész szokatlanul magához kérette és személyesen kapacitálta a Washingtonban tartózkodó német pénzügyminisztert és a központi bank vezetőjét. A kapacitálás egyébként fölösleges volt, a német politikusok enélkül is jól tudták, hogy az elnöknek ez nagyon fontos, mert főleg ettől függ, hogy 1992-ben, a következő elnökválasztás idején folytatódik-e még a recesszió vagy kedvező gazdasági viszonyok alakulnak-e ki az Egyesült Államokban.
Viszont újdonság talán, hogy némi bizonytalanság uralkodik a nyugati védelmi politikát illetően. A szövetségesek lényegében avval a taktikával nyerték meg az Öböl-háborút, amit a NATO egy esetleges szovjetek inspirálta kelet-európai háborúra készülve, dolgozott ki. Irak ellen jól bevált a taktika, de európai időszerűsége már nincs, a Szovjetunió – új helyzetet teremtve – kivonult a köztes Európából. Az új helyzetben kidolgozásra vár a NATO új stratégiája, és a jelszó: haderőcsökkentés. Az amerikai katonák egy része – ezt Bécsben okmányokba is foglalták – hazamegy. Ez Nyugat-Európában – nem új jelenség ez sem – részben aggodalmakat idéz elő, részben örömet. Azt akarják, menjenek is, maradjanak is. Egyesek szerint maradjanak, mert különben az egyesülő-Nyugat-Európa a saját kezébe veszi nemcsak a külpolitikát, hanem a védelmet is.
„Negatív garanciák”
Mitterrand és Kohl meg velük együtt (vagy még őelőttük is) Delors, az Európai Közösség Bizottságának elnöke új életre akarja kelteni a tetszhalott WEU-t, a nyugat-európai védelmi szervezetet, ami csak papíron létezik a NATO életre hívása óta. Anglia, Hollandia és még néhány más ország ellenzi, hogy különálló (és a legforróbb hűségnyilatkozatok ellenére) az amerikaiakkal konkuráló katonai szövetséget hozzanak létre. Az „európaiak” és az „atlantisták” vitájába beleszólt a legfőbb érdekelt: az Egyesült Államok. Szokatlanul éles hangú jegyzékben tiltakozott az eufemisztikusan „két lábra állítottnak” minősülő NATO koncepciója ellen. De a fenyegető hangú tiltakozás értékéből sokat levon, hogy az Egyesült Államok nem ki akar vonulni Európából, hanem féltve gazdasági pozícióit, annál inkább benn akar maradni, minél inkább egyesül – és válik ezáltal még nagyobb hatalommá – az egyszerre barát és versenytárs Európa.
A problémát tovább bonyolítja a volt szocialista, de a Nyugathoz minél előbb csatlakozni akaró országok védelmi igénye. „A Varsói Szerződés megszűnésével ezek az országok nem csatlakozhatnak, amint többségükben szeretnék, a vajúdó NATO-hoz, egyrészt, mert a NATO is keresi önmagát, másrészt, mert nem hajlandó olyan lépésekre, amelyeket a Szovjetunió sérelmesnek vél, a maga bekerítésének tekint. A probléma kezdetben nem látszott égetőnek, de amióta Gorbacsov azt a taktikát követi, hogy egyszer Jelcinnek kedvez, egyszer a katonáknak, már nem lehet azt mondani, hogy tisztára elméleti. A méltatlankodó katonákat lecsillapítandó, a szovjet vezetés új szerződés megkötésére igyekszik rávenni az egykori szocialista országokat. De idáig csupán Románia állt kötélnek. A Varsói Szerződés helyébe lépő megállapodás értelmében – javasolják a szovjetek – Varsó, Prága, Budapest köteleznék magukat arra, hogy nem engedélyezik külföldi csapatok állomásozását felségterületükön, és megígérik, hogy a későbbiekben sem csatlakoznak a NATO-hoz.
A Neue Zürcher Zeitung megjegyzi: az új demokráciák nem akarnak semlegesek lenni, és azt sem akarják, hogy valamiféle ütközőövezet részei legyenek. „De akkor mivé legyenek?”, teszi fel a jogos kérdést a svájci újság. Gyakorlati megoldásként utal a negatív biztonsági garancia manapság sokat emlegetett lehetőségére. „A kelet-európaiak önként kijelentenék: nem engedélyezik békeidőben idegen csapatok állomásozását területükön. Megjegyzendő, hogy Dánia és Norvégia kijelentette ugyanezt, a következő lépés az volna, hogy mind a NATO, mind a Szovjetunió hivatalosan tudomásul venné ezt a státust. E módon el lehetne kerülni a semlegességet és nyitva lehetne hagyni az ajtót a későbbi NATO-belépés előtt.”
Ezen a ponton lehet a történetet hozzákapcsolni a Bush–Gorbacsov-találkozó kívánatos – és éppen most kívánatos – voltához. A negatív, már a nevében is negatív változatot esetleg pozitív változattá lehet átfejleszteni. Az amerikai elnök nekifutása, illetve stílszerűbben, rosszullétére is gondolva, „kocogása”, a Közel-Kelet mellett arra is irányulhat, hogy a Gorbacsov vezette Szovjetuniót valamiképpen, valami módon egyazon védelmi rendszerbe kössék be, amibe a volt szocialista országok vannak bekötve. S ami kiterjed – ez további érv a nyugat-európai külön útra térés csábításával szemben – a nyugati Európa országaira is.
A korszellemre mindig jól ráérző Hável, a Károly-díj idei kitüntetettje, aacheni beszédében kijelentette – ellentétben a „Laudatiót”, az ünnepelt méltatását vállaló Mitterrand-nal, aki egyedül az európai konföderációról beszélt, hogy az „észak-amerikai kontinenssel való civilizatórikus kötődés nélkül nem képzelhető el Európa szövetkezése”. Amikor pedig azt emelte ki, hogy „nem lehet rend Európában a Szovjetunió európai része nélkül”, a színvonalas közönség – János Károly spanyol király, Jean luxembourgi nagyherceg, Simone Weil, az Európai Parlament volt elnöke, Heath volt brit miniszterelnök és természetesen Weizsäcker köztársasági elnök meg Kohl kancellár foglalt többek közt helyet a széksorokban – „lelkes tapssal ünnepelte az előadót”.
- Külföld [6]