A Jugoszlávia államjogi átszervezéséről folyó tárgyalások zátonyra futottak, miután a két pólus – a föderációpárti szerb–Crna Gora-i és a konföderációpárti horvát–szlovén blokk – egyaránt elvetette a macedón–bosnyák kompromisszumos javaslatot az aszimmetrikus szövetségről. Mereven szemben álló frontok alakultak ki, a megegyezési szándék mind kevesebb jele nélkül, sőt az északiak – különösen Szlovénia – ma már úgy fogalmaznak, hogy mindenképpen kiválnak a jugoszláv föderációból, habár azt követően is lehetségesnek tartanak egy új konföderatív szövetkezést.
Teljes és nyilvánvaló kudarccal mégsem végződhettek – az eddig ötfordulós, de vélhetően még folytatódó – elnöki tárgyalások, ezért döntöttek arról, hogy május végéig minden köztársaságban tartsanak népszavazást a jövőbeni együttélés lehetséges formáiról. Ez látszólag igen demokratikus fogás, de valójában egyszerű csapda. A népszavazás csak kategorikus igen–nem válaszokat ismer, márpedig teljes biztonsággal megjósolható, hogy mely köztársaság hogyan fog szavazni. Vagyis nem lesz előrelépés, csak az elnöki kompromisszumképtelenséget „kötelező népakarat” fogja majd alátámasztani.
Ki lehet autonóm?
Az elnöki konferenciák önmagukban valóban nem látszanak alkalmasnak a problémák megoldására. Nem biztosítják a kisebbségek és az ún. jugoszláv nemzetiségűek képviseletét, pedig ők képezik az össznépesség 20 százalékát, s közülük az albánok ma már a szerbek és a horvátok után Jugoszlávia harmadik legnagyobb népcsoportja. Továbbá pusztán a köztársaságok önállósításával a nemzeti kérdés nem rendezhető, mert nemcsak Jugoszlávia egésze, hanem a hat köztársaságból öt maga is többnemzetiségű – a kivétel Szlovénia –, ráadásul a heterogenitás akkor sem lenne lényegesen csökkenthető, ha a határokat módosítanák. Nem véletlen, hogy a nemzetek területi elhatárolhatatlanságát felismerve megfogalmazódott az ún. testületi föderalizmus igénye is. S hogy a kép még bonyolultabb legyen, megjelentek az olyan autonómiakövetelések is, amelyek nem – vagy nem elsősorban – a nemzeti szempontokból, hanem az egykori történeti egységek regionalizmusából fakadnak: Dubrovnik és Isztria Horvátországban, a szerb „autonomisták” aktivizálódása a Vajdaságban, Szandzak (Délnyugat-)Szerbiában, Stajersko – Maribor vidéke – Szlovéniában.
Tartós rendezés csak akkor lehetséges, ha számot vetnek ezzel a sokszínűséggel. Ha Jugoszlávia átszervezése nem szűkül le a nemzetállamként felfogott köztársaságok önállósítására vagy szétválására, hanem további autonómiák jöhetnek létre mind területi, mind testületi értelemben. Ha a szerbek belátják, hogy a demokratikus értékek csak akkor demokratikusak, ha egyetemesek, ezért nem követelhetnek autonómiát Krajinának, miközben megtagadják azt Koszovótól, a Vajdaságtól vagy Szandzaktól. Ha a horvátok elismerik, hogy a köztársaságukban élő szerbeknek is több jogra van szükségük, mint az egyéni állampolgári egyenlőség és a pusztán helyi nyelvhasználati-művelődési lehetőség. Ha az autonómiák sokszínű együttesében megengedetté válik a szövetségi szerkezet aszimmetriája is, azaz ha Szerbia elismeri az északi köztársaságok jogát a konföderatív státusra, s ha a „nagyszerb imperialista tengely” állandó emlegetése helyett az északiak is elismerik, hogy Szerbiának és Crna Gorának joga lehet a szorosabb szövetségre.
Kik lehetnek a „jugoszlávok”?
Az optimális és a várható fejlemények persze nem biztos, hogy egybeesnek. Ebből a szempontból az a fő kérdés, hogy vannak-e ma „jugoszlávok” – nem magukat nemzetiségi szempontból annak vallók, hanem olyan fajsúlyos politikai erők, amelyek szerb, horvát stb. identitásukat megőrizve képesek a nemzeti szűkkeblűségen felülemelkedni és kompromisszumot kötni.
Még mindig nem teljesen lehetetlen, hogy a mai köztársasági vezetők megegyezzenek. Lehetséges, hogy tartván a konfliktusok ellenőrizhetetlenné válásától – a márciusi „belgrádi tavasz”, a spliti zavargások vagy a szerb parlament által eddig el nem ismert krajinai szeparatizmus arra utal, hogy Milosevics és Tudjman egyaránt kezdi elveszíteni uralmát köztársaság, ill. nemzete felett –, továbbá engedve az egyöntetű nemzetközi nyomásnak, mégiscsak megtörténik a kiegyezés.
Egy másik lehetőség, hogy megerősödnek az antinacionalista erők: Markovics szövetségi kormányfő, a Reformszövetség vagy a Demokratikus Kezdeményezés Egyesülete (UJDI). De ennek inkább középtávon, legkorábban a szövetségi választásokon lehet jelentősége.
S végül nagy kérdés a hadsereg szerepe. Sokan sokszor és teljes joggal leírták már, hogy a hadsereg fellépése milyen nagyszerb és dogmatikus-konzervatív veszélyekkel, illetve polgárháborús kockázattal járna. Az viszont kevesebb figyelmet kapott, hogy a szerb többségű tábornoki kar mindeddig őrizni tudta jugoszláv beállítottságát a nagyszerb szélsőségekkel szemben is – jelképes, hogy a szerb–horvát konfliktusban eddig már mindenki lőtt, kivéve a katonákat. Többek között ezért a teljes katonai hatalomátvétel kevéssé valószínű (mint ahogy a totális polgárháború sem; inkább egy elhúzódó, a helyi összecsapások sorozatában megnyilvánuló válságra lehet számítani). Valószínűbb a hadsereg egyfajta „regulátori” kísérlete, azaz hogy a válsággócok lokalizálásával egyidejűleg megpróbálják kiegyezésre kényszeríteni a köztársaságokat.
- Külföld [6]