Mihail Gorbacsov alig egy hónapja kötötte meg „békeszerződését” az engedelmességre még valamelyest hajló köztársaságokkal. A „Tízek paktumaként” emlegetett – 9 köztársaság legmagasabb szintű vezetője és Gorbacsov által kiadott – „közös nyilatkozat” sokak szerint leginkább csak arra jó, hogy manőverezési lehetőséget hagyjon a szovjet elnöknek. Különösen az alábbi pont ékes bizonyíték: „a tanácskozáson részt vevő szövetséges köztársaságok legfelsőbb szintű vezetői elismerik, hogy Lettország, Litvánia, Észtország, Moldova, Grúzia és Örményország vezetői önállóan dönthetnek arról, csatlakoznak-e a szövetségi szerződéshez avagy sem.” A többi pont megfogalmazásától élesen elütő szövegezés arra utal, hogy míg a köztársaságok elismerik hat társuk önmeghatározási jogát, addig Gorbacsov mint elnök nem hajlandó erre: ő továbbra is mind a 15 köztársaság elnökének érzi magát. S ennek rögtön, a paktum aláírása napján nyomatékot adott: először is megvétózta az Örmény Legfelsőbb Tanács által hozott törvényt az SZKP örmény területen lévő tulajdonának államosításáról. A következő napokon megkezdődött a „legbékétlenebbek” megrendszabályozása: központi rohamosztagosok vilniusi kereskedelmi bankokat szállnak meg, Tallinban éterháború folyik (az ultrakonzervatív Moszkva-párti észt Intermozgalom néhány nap leforgása alatt tv-adóállomást létesített – egy szovjet katonai bázis kellős közepén, s megkezdte műsorainak sugárzását, a szovjet páncélosezred védelme alatt működő rádióállomással együtt).
Közben megindul az azerbajdzsáni örmény lakosság elleni megtorló akció: Getasini falu április 30-i ostroma során elhunyt 18 személy, több mint 100 polgári személy megsebesült. Levon Ter Petroszjan a szövetségi parlament ülésén május 6-án kijelentette: „a Szovjetunió gyakorlatilag hadat üzent Örményországnak.” Borisz Pugo belügyminiszter néhány órával korábbi kijelentése szerint semmi ilyesmi nem történt: a kivezényelt belügyi, KGB- és katonai alakulatok csupán a törvénytelen katonai alakulatok leszerelésére vonatkozó elnöki rendelet foganatosítására tettek intézkedéseket. Getasiniben egyébként is kizárólag csak felfegyverzett örmény katonák vannak, polgári lakos nincs. (Valójában, a 2950 helyi lakos közül 1500 nő és gyerek s 800 nyugdíjas.) Az elnöki rendelet jogosságát olyan nagy tekintélyű személyiségek nyilatkozataival támasztották alá, mint Roj Medvegyev, aki nagy pátosszal követelte a televízióban Gorbacsovtól, hogy haladéktalanul szerelje le az örmény csapatokat, miközben a tv az örmény felkelők állítólagos egyoldalú kegyetlenkedéseinek igazolására tavalyi, akkor elhallgatott provokációról szóló, ráadásul hamisított filmeket használt. Az azerbajdzsáni elnök, Ajaz Mutalibov szerint a Karabah-kérdés megoldása az, ha a helyi örmény lakosság aláveti magát az azeri alkotmánynak, ellenkező esetben deportálás várja.
És mindehhez a hivatkozási alap a „Tízek paktuma”. A köztársaságok számára a legfőbb vonzerő bizonyos gazdasági önállóság kilátásba helyezése volt: például fokozatosan eltörlik az ötszázalékos forgalmi adót (amit a népnyelv egyszerűen csak elnöki adónak becéz), jogot kapnak a területükön kitermelt valuta saját felhasználására, külkereskedelemre, ám mindezt, s – itt látják sokan a fő veszélyt – a „rendkívüli szövetségi költségvetés” feltöltése után.
Az egyezmény számos pontja már most érezhetően egyre súlyosabb következményekhez vezet: a szövetséghez tartozó államokat egymással szemben a „legnagyobb kedvezmény elve” illeti meg, amit már most elkezdtek foganatosítani a nyersanyag- és egyéb forráselosztás terén, holott a központi alapokat még gyakorlatilag mind a 15 köztársaság halmozza fel. A gazdasági válságból való kilábalás fő eszközeként a nyilatkozat értelmében gyakorlatilag hadiállapotot vezetnek be az összes kulcsiparágban, azaz közvetlen elnöki irányítás alá vonják a hadiipari komplexum vállalatait, a bányákat stb. A harmadik, aggodalomra leginkább okot adó pont: „nem tűrhető meg semmiféle a polgári engedetlenségi mozgalmakra és sztrájkokra való felbujtás” „politikai célok elérése érdekében”. Gorbacsov, hogy mindkét pontot végrehajtsa, azaz két legyet üssön egy csapásra, a nyilatkozat aláírásának másnapján egységes szövetségi szénbányaügyi minisztert nevez ki, holott néhány nappal azelőtt még arról volt szó, hogy a sztrájkoló bányászok követelését teljesítve köztársasági kezelésbe kerülnek a bányák. Az új bányaügyi komisszár, az ultradiktatórikus intézkedéseiről és nyilvános káromkodásairól hírhedt Scsadov körtáviratban szólította fel a bányaigazgatókat a sztrájkolók elleni megtorló akciók elindítására.
Öt nappal később tehát Jelcin gyakorlatilag teljesíthetetlen ígéretekkel érkezik a nyugat-szibériai bányavidékre, a bányászokat az utasítások szerint leszerelendő: hiába hoz határozatot arról, ami gazdasági, szociális stb. ígéreteinek is alapját képezné: „a kulcsiparágak kerüljenek át az Oroszországi SZSZK államapparátusának irányítása és jogi felügyelete alá”, Scsadov távirata mellett már-már nevetséges igyekvés. Jelcint azonnal kérdőre is vonják az orosz parlamenti képviselők, a legvérmesebbek Oroszország elárulásával vádolják, ám Jelcinnek nyugat-európai diplomáciai kudarca után s az elnökválasztás előestéjén nem sok választási lehetősége volt, meg kellett kötnie különalkuját az elnökkel, ellenkező esetben épp Gorbacsov fullajtárjai köphettek volna bele a levesébe.
Gorbacsov pedig, mint mindig, most is biztosra ment: bizonyos látszatengedményeket tett a köztársasági vezetőknek, azért, hogy utána épp a köztársasági vezetők működjenek közre a körmére égő kérdések megoldásában: a bányászsztrájk leverésében, az Ukrajnában és Belorussziában már meginduló általános figyelmeztető sztrájkok megfékezésében, saját elvtársai ostromának kivédésében stb. És ekkor már a „lemondási” színjátékot is kockázat nélkül eljátszhatta: vesztesből nyertes lett – az ominózus KB-plénumon kielégítette leghevesebb ellenfeleit is: gyakorlatilag „rendkívüli állapot” előkészítésére szólítja fel a katonai körzetek és katonai akadémiák parancsnokait, az ún. „középszintű” pártvezetőket pedig arra kéri, hívjanak össze pártértekezleteket, s „minden eszközzel” lépjenek fel a „destruktív erők” ellen.
Közben elkezdődött a szovjet világútlevél megadását rögzítő törvény vitájának újabb fordulója, s Gorbacsov agit-prop. titkárai nem győzik eleget nyugtatgatni a világot: Isten ostora a Nyugatot nem fenyegeti. A Nyugatot nem…
- Külföld [6]