A nagy kérdés persze, hogy e széttagolódás, „pluralizálódás”, vajon nem osztja-e meg az erdélyi magyarokat. És vajon nem fogja-e akaratlanul is támogatni a román szélsőségesek azon vádját, hogy „az etnikai egység” politikai mozgalmak sajátja nem lehet, sőt épp ellentétes a társadalmi rétegződés természetes adottságaival.
De persze egyéb kérdések is felmerülnek, melyeket főképp az RMDSZ most hétvégén, Marosvásárhelyen megtartott kongresszusa aktualizált. Mint már rég sejthettük, a mozgalmon belül két alapáramlat alakult ki az elmúlt esztendő folyamán: a korábbi, lavírozó politikacsinálók alkotják az RMDSZ bukaresti magját. Őket fővárosi helyzeti előnyük segítette meghatározó pozíciókba, no és természetesen azok az összefonódások, melyek az elmúlt évtizedekben a féllegalitás körülményei között alakultak ki. Erdély – velük szemben – a maga útját igyekszik járni, kevesebb avatott politikai ambícióval, de sokkal több társadalmi aktivitással. Erdélyben az utóbbi időben nemcsak a Bukaresttel való politikai szembenállás közösséget formáló mozgalma alakult ki, de lassan megteremtődött-teremtődik egy új politizáló réteg is, nyelveket beszélő, liberális fiatal szakértők személyében.
A bukarestiek a „megfontolva haladás” szerepkörét igyekeztek kisajátítani, vezetőjük – az RMDSZ elnökének – Domokos Gézának nem kis politikai jártasságát kamatoztatva. Programjuk azonban – tekintettel a romániai, kisebbségellenes közállapotokra – nyilvánvalóan hasonlóképpen utópikusnak számít, minként az „erdélyi ellenzék” radikalizmusa. Ám Domokos személye garanciának tűnik arra, hogy kompromisszumok árán ugyan, de mégis egyelőre ők maradjanak felszínen. Az elnök ennek érdekében például még „parasztáldozatokra” is hajlandónak mutatkozott; úgy hírlik, rövidesen megszabadul azon munkatársaitól, akiket az erdélyiek nemigen szívelnek. Hasonlóképp hajlandó volt sok mindent beépíteni az ellenzék platformjából saját programjába.
Az erdélyi fiatalok mindeközben a külföldről hazahívott és az elmúlt másfél évet lényegében politikai tábor nélkül átvészelő korábbi RMDSZ-főtitkár – mára már csak politikai alelnök –, Szőcs Géza mögé álltak. Szőcs azonban – akit a kolozsvári királycsinálók főképp azért „találtak ki”, hogy presztízsével és külföldi kapcsolatai révén kellő mértékben ellensúlyozza majd a bukaresti kompromisszumok lovagjait –, mint tűnik, a hozzá fűzött reményeket csak részben váltotta be. Személye igazából nincs jelen az erdélyi és a romániai politikai életben, ráadásul – hangzott fel az utóbbi időben egyre gyakrabban – a kolozsvári RMDSZ-központot képtelen volt működő intézménnyé tenni. Az az „ideológia” pedig, amit a kongresszust megelőző utolsó előtti pillanatban (januárban) igyekezett bedobni a köztudatba – mármint, hogy az RMDSZ lényegében-többségében kereszténydemokrata színezetű mozgalom lenne –, nem volt egyéb külhoni importnál, melynek taktikai értékét egyelőre semmi sem bizonyította.
Ráadásul a Szőcs Géza nevével fémjelzett „radikálisabb program” sem volt igazából az, amit egy – több mint félmillió tagot számláló – politikai párttól joggal elvárna az ember. Az államalkotó nemzet, társnemzet kategóriái – ezekkel a program látszólag emancipálni igyekszik a magyarságot, gyakorlatilag pedig föderációs szándékait kívánja érvényre juttatni – a nemzeti hevületnek szánt populizmusnál alig többek. Hisz semmilyen garancia sincs arra, hogy Romániában bárki is egyetértsen a magyarság államalkotó – tehát nem kisebbségi – státusával. Ugyanakkor deklarálva e programot, az RMDSZ lemondana azokról a kisebbségi jogi garanciákról, amelyeket az elmúlt évtizedekben a nemzetközi közvélemény már elfogadott.
Hétfőn, hajnali három órakor a kongresszus heves vitái lezárultak. Kialakult egy olyan-amilyen vezetőség, mely beszédes példája a személyes ambíciók kétes célszerűségének: szinte minden posztra több személy került, példázandó a szemben álló táborok elszántságát. A tiszteletbeli elnök, az elnök, az alelnökök, az elnökségi tagok és területi elnökök halmaza biztos garancia arra, hogy a kongresszus hatásköri vitái igazán még csak most kezdődnek el.
Az RMDSZ vásárhelyi kongresszusa tehát lényegében semmit nem oldott meg, ám néhány fontos dologban mégis előrelépés történt. Egyértelművé vált például, hogy a mozgalom vezetését rövidesen átvenni kész egy fiatal és képzett értelmiségi réteg; csak néhány név, melyeket érdemes megjegyezni: Kolumbán Gábor, Patrubány Miklós, Szilágyi Zsolt, ifj. Toró Tibor, Zsigmond László. Sokat emlegetett európaiságukból nem von le semmit, hogy generációjuk „érzelmes radikalizmusát” bécsi zugügyvédecskék és magyarországi demagógok sietnek minduntalan kompromittálni. Sőt az sem, hogy mostani marosvásárhelyi seregszemléjüket – a civilizált világ még nagyobb örömére – jelenlétével megtisztelte Csurka István.
A következő esztendő ugyanakkor alighanem fontos személyes döntéseket is kiérlel majd. Még nem teljesen világos, hogy Tőkés László – az RMDSZ tiszteletbeli elnöke – megmarad-e továbbra is az erdélyi ügy „tragikus hősének”, vagy sikerül módosítania kényszerpályáján. Az egyházon belül megvalósítandó politikai szerep ugyanis – legalábbis protestáns részről – az elmúlt másfél évben betöltetlen maradt.
Biztosra vehető viszont, hogy az újraválasztott elnök, Domokos Géza kezdeményező szerepe még jó ideig aktuális és nélkülözhetetlen marad. Nélküle és az RMDSZ-t Kolozsvárról kezdeményező – azóta a „politikától” visszahúzódó – értelmiségiek nélkül óhatatlanul minden elvész majd a „mondvacsinálmányok” özönében: a bukaresti vezetéssel kötögetett, ismételten megalázó kompromisszumok között, vagy másrészről az egymással folytatott végeláthatatlan pozícióharc könyökgyakorlatai során. Pont úgy, ahogy az Marosvásárhelyen történt, 1991. május 24. és 26. között.
- Külföld [6]