1953. július 10-én a szovjet sajtóban hivatalos közlemény jelent meg, amely ellenforradalmi kártevő bandának minősítette Berija „összeesküvő csoportját”. A nyomozást az ún. pártvizsgáló bírákra és a katonai ügyészségre bízták, az ügyet azonban valójában mindvégig a párt elnöksége tartotta kézben. Lavrentij Beriját 1953. június 26-án fogták le a Kremlben. Másnap este nélküle vonult fel a kollektív vezetés az ominózus operaelőadásra. Ott, a Nagy Színház kormánybüfében, az előadás szünetében döntöttek a gyorsított vizsgálat megindításáról.
Két nappal később, június 29-én az SZKP Központi Bizottságának elnöksége (így nevezték 1952 óta a Politikai Bizottságot) már szélesebb körben is jóváhagyta a Berija ügyében hozott előző határozatát. Július elsején pedig, a végleges és egységes „vonalat” kialakítandó, Nyikita Hruscsov elnökletével összeült a központi bizottság rendkívüli és kibővített plenáris tanácskozása. Berija és letartóztatott hívei, akik sorsáról döntöttek, itt már nem jelenhettek meg.
Ez valami új volt: az 1930-as évek konstrukciós pereinek előkészítő szakaszában a központi bizottság letartóztatott tagjait kellő megdolgozás után általában elővezettették a testület ülésére, hogy ott újabb kiszemelt áldozatok sorsát döntsék el őszinte vallomásaikkal. Berija és hívei azonban egyrészt még nem voltak abban az állapotban, hogy nyilvánosan bevallják tényleges és nem létező bűneiket. Másrészt pedig a politikai rendőrség sokéves irányítója akár első felindulásában, akár önvédelemből számos, súlyosan kompromittáló adatot közölhetett volna fogvatartóiról. Hruscsovnak például fejére idézhette volna Berija, milyen vérfürdőt rendezett két alkalommal is – az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején – szűkebb pátriájában, Ukrajnában. Pontosan tudta azt is, hány örmény pártmunkás és értelmiségi élete szárad Mikojan lelkén, vagy hogy miként irtotta éveken át százával régi bűntársa, Kaganovics, „az egyes számú vasutas” a minisztériumához tartozó mérnököket és szakértő munkásokat, alárendelt vasutasokat stb.
A Berija-ügy először pánikot keltett a pártelnökség tagjaiban. Hamarosan azonban rádöbbentek, hogy a megbuktatott politikusra rá lehet kenni az előző rendszer bűneit – cinkostársak lévén jól tudták, hogy Berija életútjának számtalan mozzanata van, amelyért önmagában is golyó általi halál jár. (Az akasztást 1947 után ritka kivétellel már nem alkalmazták a Szovjetunióban). A Berija-ügy ugyanakkor a napnál világosabban megmutatta a pártapparátus, a hadsereg és a belügyi hatóságok ellentétét, amely láthatólag jóval túlment a Sztálin kegyeiért folytatott rivalizáláson. A július elsejei központi bizottsági tanácskozáson a legtöbb felszólaló szinte ugyanazokkal a szavakkal méltatlankodott, amiért nem a pártapparátus, hanem a Berija vezette belügy ellenőrzi az ország életét. Malenkov miniszterelnök előadói beszédében így fogalmazott: „Sajnos, el kell ismernünk, hogy országunk történetében nem ez az első kísérlet, amikor a Belügyminisztériumba befurakodó ellenségek megpróbálják aláásni a párt vezetését, rágalmakat terjesztenek a párt iránt feltétlenül hűséges, becsületes politikai vezetőkről, rágalmaznak (…). A Belügyminisztériumban tevékenykedő ellenséges elemek ármánykodása, rágalmai nyomán J. V. Sztálin a XIX. pártkongresszust követő központi bizottsági tanácskozáson helytelenül, tévesen jellemezte V. M. Molotov elvtársat, akit pártunk és országunk évtizedek óta úgy ismert, mint a kommunizmusért folyó küzdelem hűséges harcosát.”
Malenkov e szavait a jegyzőkönyv szerint viharos taps szakította félbe. A jelenlevők jól emlékeztek ugyanis, hogy a XIX. pártkongresszust követő legelső tanácskozásukon a dühében inkább hörgő, artikulálni alig képes Sztálin külföldi ügynököknek nevezte Molotovot és Mikojant, ami azt jelentette, hogy a sorsuk megpecsételődött. Ez nagy valószínűséggel Berija „fülbe súgásainak” volt az eredménye, de nem kizárt, hogy Malenkov is uszította Molotov és Mikojan ellen a paranoiás diktátort.
Sztálin azonban nemcsak a Molotovhoz hasonló régi szövetségeseire, hanem Berijára is lesújtani készült, ahogyan a politikai rendőrség korábbi három vezetőjétől, Menzsinszkijtől, Jagodától, végül pedig Jezsovtól is megszabadult, amikor elege lett belőlük. Ez az oka annak, hogy a diktátor halottas ágyánál Berija, alighanem az elhunyt közvetlen munkatársai közül egyedül, nem is titkolta abbéli örömét, hogy már nem lóg a feje fölött a damokleszi kard. Már Sztálin betegágyánál, majd a temetés napján, a Lenin-mauzóleum emelvényén is eufórikusán hajtogatta: „Úgysem lett volna már ereje, hogy lefogasson. A belügyesek úgy sem engedelmeskedtek volna Neki!”
Berija ezt olyan sokszor elmondta, hogy az emelvényen álló többi pártvezető is elhitte, és ettől kezdve, egészen a leszámolás órájáig mindegyikőjük szinte mindent megtett a politikusnak: követelésére leváltották Ukrajna és Belorusszia orosz nemzetiségű vezetőit, lecserélték és bebörtönözték a Sztálinhoz hű, de korábban Berijával szembeforduló grúziai vezetőket, Moszkvába rendelték rapportra Rákosit és Ulbrichtot, engedélyezték a kísérleti hidrogénbomba felrobbantását… Ezzel szemben az agrárreformok megindítását, amit pedig Hruscsov annyira szorgalmazott, három hónapon keresztül húzták-halasztották, mivel Berijának még nem volt ideje kidolgozni saját koncepcióját.
Ezért is kellett most, a leszámolás perceiben, magyarázkodni a Malenkovnak „…Már három, majdnem négy hónap telt el Sztálin elvtárs halála óta. Idő kellett ahhoz, hogy teljes egészében rájöjjünk, milyen elvetemült gazember ez a Berija. (…) Amikor pedig a pártelnökség ülésén (…) nekiszegeztük a vádakat, becstelenül viselkedett. Nem tagadhatta a tényeket, ám gyáván, alávaló módon lapított, és azzal rukkolt elő, hogy hajlandó megjavulni. (…) Az elnökség ezért arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ilyen kalandorral nem lehet megállni félúton. Úgy döntöttünk, hogy letartóztatjuk őt, a párt és a nép ellenségét. (…) Lenin is, Sztálin is hasonlóan cselekedett volna.”
Félreérthetetlenül fogalmazott Hruscsov is: „Az elmúlt tíz esztendőben a Belügyminisztérium és az Államvédelmi Minisztérium egyetlen komoly összeesküvést sem leplezett le. Ellenben igen sok hamis, felfújt ügyet kreáltak a belügyesek”. Erre Vorosilov, aki a 30-as évek végén egyik kezdeményezője volt a tisztikar megtizedelésének (az 1940-es évek közepétől Sztálin az Intelligence Service ügynökét látta benne…), közbekiáltott: „Igen, semmiféle összeesküvést sem lepleztek le.”
Hruscsov ekkor vérszemet kapott, és kimondta a következő szavakat, az 1930-as évek koncepciós pereinek alighanem legelső hivatalos és nyilvános szovjet cáfolatát: „Ha az 1937-es és az 1947 utáni ügyeket nézzük, ezek közül is elég sok épült koholt vádakra.” Az elnökségből valaki ismét közbeszólt: „Így igaz. Az ügyeknek több mint a fele koholt per volt.” Végül Hruscsov panaszkodni kezdett, hogy Berija és munkatársai nem rendelik alá tevékenységüket a központi és helyi pártapparátusnak. Miközben a példákat sorolta, a teremből valaki felhánytorgatta, hogy a belügyesek pontosan kétszer annyit keresnek, mint a független pártmunkások.
Hruscsov arra az ülésre is hivatkozott, amelyre a szovjet pártelnökség a Magyar Dolgozók Pártjának vezetőit (és amit korábban nem tudtunk, a Német Szocialista Egységpártnak az előszobában ott ülő, sorára váró delegációját is!) a Kremlbe hívatta. „Rákosi elvtárs megkért bennünket – mondta Hruscsov –, hogy adjunk neki tanácsot, mely kérdéseket kell ezentúl a Minisztertanács ülésein megtárgyalniuk, és melyeket a központi bizottságban, hol húzódjon ezután a vízválasztó. Hiszen, ha már nem egy személy áll majd a Minisztertanács és a központi bizottság élén, pontosabban körül kell határolni a megtárgyalandó kérdésköröket. Erre Berija lekezelően megjegyezte: „Mit hozakodik itt elő a központi bizottsággal? Dőljön el minden a Minisztertanács ülésén, a központi bizottság pedig foglalkozzék csak a káderügyekkel és a propagandával.”
A szovjet pártvezetők utólag úgy akarták beállítani, hogy a Rákosi és az Ulbricht körül az évek során kialakult vezetőgárda megrendszabályozását egyedül Berija kezdeményezte. Márpedig ez alighanem erős túlzás, legalábbis magyar vonatkozásban. Ami az NSZEP vezetésében végrehajtandó változtatásokat illeti, azokat tényleg ő tartotta fontosnak, mivel a Nyugattal kialakítandó modus vivendi érdekében hosszú távon hajlandó volt fontolóra venni a német egység „semleges, polgári alapon” történő fokozatos megvalósítását. A többi szovjet vezető vele szemben viszont megelégedett – s így is történt 1953 júniusát követően! – Ulbrichték némi dorgálásával és az „NDK-ban folyó szocialista kísérlet” tempójának némi lassításával”.
Hasonlóan komoly szakadék keletkezett Berija és az összes többi szovjet vezető között a Kominform-korszakra visszanyúló jugoszláv–szovjet ellentét kérdésében. Főleg a sztálini külpolitika egyes számú letéteményese, Molotov külügyminiszter helytelenítette a gyors közeledést Tito Jugoszláviájával. A gyakorlatilag szinte teljesen befagyasztott diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelésébe még csak-csak belement, ám Tito marsallt és a belgrádi vezetést továbbra is osztályellenségek és árulók gyülekezetének tartotta.
1953. június 25-én, egy nappal letartóztatása előtt, Berija még igyekezett meggyőzni Malenkovot, hogy a belügyi csatornákon Moszkva kezdje normalizálni a kapcsolatot Jugoszláviával. A zsebében már ott lapult egy jellegzetesen bikkfanyelvű levéltervezet, hogy kijuttassa az UDBA – az NKVD-vel eleinte szorosan együttműködő, majd az azzal ádáz küzdelmet folytató jugoszláv politikai rendőrség – főnökének. „Felhasználom az alkalmat, hogy tolmácsoljam Rankovics elvtársnak Berija elvtárs szívélyes üdvözletét, aki jól emlékszik Önre. Berija elvtárs megbízott, hogy szigorúan bizalmas alapon, csakis Önnel közöljem: ő a barátaival együtt támogatja a két ország kapcsolatának gyökeres felülvizsgálatát és kölcsönös javítását. Berija elvtárs kéri, személyesen közölje ezt Tito elvtárssal. Amennyiben Ön és Tito elvtárs rokonszenvezik ezzel az állásponttal, célszerű lenne mindkét oldalról kijelölni konkrét személyeket, hogy bizalmasan találkozzanak egymással. A találkozás színhelye Moszkva is lehet, de ha ezt bármilyen oknál fogva nem tartják lehetségesnek, Belgrádban is megtartható. Berija elvtárs kifejezte azon reményét, hogy Tito elvtárson kívül senki nem értesül erről a beszélgetésről.”
E levél felolvasása igazi, nagy erejű bombaként robbant a központi bizottság ülésén. Hiszen a jelenlevők számára Tito változatlanul „láncos kutya” volt. Még a jugoszláv kártyát két évvel később (Molotov ellenében) kijátszó Hruscsov is acsarkodva beszélt Berija e kezdeményezéséről. A külügyér Molotov pedig, aki személy szerint is sértettnek érezte magát, egyenesen tajtékzott.
A Berijától konfiskált levél nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a központi bizottsági ülés résztvevői nemcsak mint „elhajlóról”, a nép ellenségéről, továbbá provokátorról, erkölcstelen emberről beszéljenek róla (szadista szexuális kilengéseit az általános prüdéria miatt nem említették egészen nyíltan a jelenlevők). Beriját mindemellett még azzal is vádolták, hogy kártevő és kém. Berija provokátor voltával azóta már terjedelmes szakirodalom foglalkozik. Egy Sznyegov nevű, nemrég elhunyt öreg bolsevik, aki még a polgárháborúból ismerte Beriját, s mint a Gulag egyik sokat szenvedett foglya évtizedeken át próbálta kideríteni az igazságot (Hruscsov engedélyével 1956-ban rövid ideig a belügyi irattárban is kutatott), talált olyan okmányokat, amelyek szerint Berija annak idején a bakui rendőrség besúgója volt. Angol kapcsolatairól azonban állítólag egyetlen forrás sem maradt fenn.
Sztálint azonban nem érdekelték a titkosrendőrség főnökéről szállongó hírek. Szerinte Berija bizonyított a tisztogatások idején (például az örmény párt első titkárát, aki Sztálinnak nem volt rokonszenves, személyesen lőtte le a dolgozószobájában). S végső soron Berijának sikerült kialakítani a végleges Sztálin-mítoszt… A Berija felett ítélkező grémiumnak mindenesetre kezdetben sok fejfájást okozott, hogyan közöljék az egyszerű emberekkel: az ország egyik vezetőjét kivégzőosztag elé küldik. Kapóra jött Hruscsov vádja, miszerint Berija London vagy Washington utasításait teljesítette, diktatúrájával arra készült, hogy alapjaiban megingassa a fennálló rendet.
Hruscsovnak nem volt nehéz dolga, amikor ezt el akarta hitetni. Hiszen bizarr fantazmagóriának tűntek még Berija tervei: kapcsolatfelvétel Titóval, semleges, tömbön kívüli Németország, az orosz vezetők visszahívása a köztársaságokból, a katonai-ipari komplexum háttérbe szorítása. Sztálin mintatanítványa paradox módon másoknál előbb vette észre, hogy a rendszer alapjaiban recseg-ropog, s kifelé szalonképesebb, befelé pedig elviselhetőbb, „saját” zsarnokságot kell megteremteni.
Ellenfelei viszont, Malenkov, Hruscsov, Molotov, Kaganovics és mások, a sztálini ortodoxia zászlói alatt szálltak szembe az „angol ügynökkel”, „Tito szekértolójával”. Hruscsov sem bizonyult a küzdelem e stádiumában igazi reformpolitikusnak. És mégis, anélkül, hogy tudták volna, az 1953. júliusi központi bizottsági ülés résztvevői az örök sztálini dicsőségre hivatkozva éppen a sztálinizmusra mértek nagyon komoly csapást: megdöntötték a belügy mindenhatóságának mítoszát, és a szerintük Berija befolyása alá kerülő idős Sztálin puszta beszámíthatóságát kérdőjelezték meg.
S mindennek a tetejében, amint kivégezték Beriját, egymásnak estek.