Egyes megfigyelők a közös nyugati támogatás tervének komolyodásával hozzák összefüggésbe a hét végén nyilvánosságra hozott moszkvai közleményt is, amely szerint nem a Vilniusba vezényelt fekete barettes rohamosztagosok gyilkoltak meg 13 litván polgárt; az áldozatok egy részével a litván önvédelmi rendőrök golyói végeztek, más részük talán önként feküdt a tankok lánctalpa alá. Felmerült ugyanis az elképzelés, hogy a szovjetek megsegítését kössek össze politikai feltételekkel is. Például a rendkívül túlméretezett katonai költségvetés lefaragásához. Például ahhoz, hogy ezentúl ne terrorizálják a balti (és más kiválni készülő) köztársaságok lakóit. De lám, ez fölösleges kívánság. A szovjet ügyészek tudattak, hogy eddig sem terrorizálták őket.
Ősszel – történetünk ekkor kezdődik – Gorbacsov elvetette a Satalin-tervet, amelynek kidolgozását maga kezdeményezte. Látta, hogy ellenforradalmi puccs érlelődik: a fenekedő ezredesek oldalára állt a nómenklatúra. Erre ő is átállt, egyik napról a másikra. Az ötszáz nap múlva piacgazdaságot ígérő programról való lemondás hátterében az a félelem is meghúzódhatott, hogy az unió gyors ütemben szétesik.
Vagy-vagy
A birodalom visszavág – ez lett volna a következő lépés. De nem volt mersze hozzá. Csak visszasuhintott. Több helyütt szükségállapotot vezetettek be, áttértek az elnöki kormányzásra, a tévéhíradót – amiként ez ilyenkor szokás – alantas kiszolgálók kezére adták. És elkezdték a terror felújítását. De csak óvatosan, csak kis adagokban. Ám kiderült, hogy evvel nem sokra mennek. Vagy-vagy! Vagy Tienanmen térré változtatják át a szovjet városok főtereit, az országot egyetlen nagy Gulaggá alakítva át, vállalva a szakítást a Nyugattal – és fölkészülnek rá, hogy revansot vesznek a szovjet fegyverek Irakban elszenvedett vereségéért –, vagy kénytelen-kelletlen visszakanyarodnak az útra, amelyről letértek.
A visszatérést nyomós gazdasági megfontolások is indokolták. „A sokkoló devizahiány a fő magyarázata – írja a Die Zeit –, hogy még a reform olyan ádáz ellenségei is, mint Pugo belügyminiszter és Janajev alelnök is a piacgazdaság dicséretét zengik a külföldi látogatóknak. Az ilyen és ehhez hasonló gazdasági tények hatása, illetve a perdöntő tények egyik legfontosabbika – az elnöki rendelettel és a szükségállapottal könnyedén dacoló – bányászsztrájk, cselekvésre késztette a szovjet vezetőt. Április végén megkötötték a „9+1-es szerződést”: Gorbacsov megállapodott kilenc köztársaság vezetőivel, köztük vetélytársával, az orosz föderáció élén álló Jelcinnel. Egyúttal Javlinszkij megbízást kapott a Satalin-terv átdolgozására. Az ősszel elvetett változat és a Javlinszkij-variáns között az a fő különbség, hogy az új terv meghatározza a központ és az egyes köztársaságok hatásköret. Eszerint megmarad a központi bank, az egységes pénz, viszont a köztársaságok hozzájárulnak a közös költségvetéshez. A Kreml ellenőrzi a hadsereget, a szállítást, a vámügyeket, a központi infrastruktúrát. Ezzel szemben szinte teljesen a köztársaságok irányítják az ipart, a külkereskedelmet, ők döntenek a természeti kincsek felhasználásáról.
Gorbacsov fölismerte, hogy a jelenlegi formájában nem maradhat fenn az unió. Tehát átalakította, s ezzel nemcsak az állam, de valószínűleg a maga létét is meghosszabbította, erősebbé tette. A gazdaság bajait azonban ez nem oldotta meg. Ekkor tett egy kísérletet: Japánba utazott, és megpróbálta a japán tőket rávenni: szálljon be a szovjet gazdaság talpra állításába. De kosarat kapott. Utána némi zavart csend következett, majd kiderült, hogy Javlinszkijt Bostonba menesztették, és a nevezetes Jeffrey Sachsszal – a lengyel gazdasági sokkterápia szellemi atyjával – meg a Harvard Egyetem más neves professzoraival a Hetek elé terjesztendő szovjet reformprogramon dolgozik. És midőn kiderült, hogy a programnak nem lesz teljesen elutasító fogadtatása az Egyesült Államokban (és már látszott, hogy Mojszejev vezérkari főnök amerikai tárgyalásai a hagyományos fegyverekről szóló egyezmény megvalósításáról egyezséggel végződnek), Gorbacsov közölte, hogy a szovjet gazdaság megmentéséhez 100 milliárd dollárra lenne szükség. Egyben meghívta magát azokhoz, akik ezt a 100 milliárdot a rendelkezésére bocsáthatnák. Vagyis: a hét legfejlettebb ipari hatalom július közepén esedékes csúcsértekezletéhez.
A serpa és a csúcs
Az újságolvasók előtt eddig sem lehetett kétséges, hogy Nyugat-Európa vezetői szükségesnek tartják a szovjet gazdaság támogatását, és evvel kapcsolatban gondolnak Gorbacsov londoni meghívására is. De a nyomatékkal közhírré tett ajánlásoknál is jelentősebb talán, hogy Köhler, német államtitkár Moszkvában tárgyalt, és utána azt ajánlotta: dolgozzanak ki hosszú távú koncepciót a szovjet gazdaság átalakítására és talpra állítására. Ez az ajánlás azért jelentős, mert Köhler Kohl „serpája”. A serpa az a tibeti vagy nepáli útikalauz, aki az európai hegymászót fölvezeti a Himalája csúcsaira. A serpa névtelen marad, de nélküle az európai hegymászó, akiből esetleg híresség lesz, nem juthatott volna föl a csúcsra. E serpákról nevezték el azokat a magas beosztású pénzügyi tisztviselőket, akik „fölvezetik a csúcsra az állam- és kormányfőket”, azaz fölkészítik őket a tanácskozásra. Amidőn Kohl Bushsal tárgyalt, csak általánosságokat árultak el arról, mi jutott eszükbe Gorbacsov helyzetével kapcsolatban. De fölöttébb valószínű, hogy Bush passzív jóakaratának aktívvá hangolásában szerepet játszott ez a látogatás is. Föltehető, hogy volt valamiféle adok-veszek, és ez akörül foroghatott, hogy a Gorbacsov „életben tartására” irányuló amerikai jóindulatnak az is az ellentétele, hogy a nemetek lemondanak a transzatlanti szálak ritkításáról. Konkrétabban: icipicit cserbenhagyják a franciákat, amiben már rutinjuk van, nem először teszik meg az amerikaiak kedvéért. A Neue Zürcher Zeitung kissé sejtelmesen, de azért elég érthetően tudósít Mitterrand és Kohl lille-i sajtóértekezletéről. „A nagy német–francia kezdeményezések ideje véget ért. Inkább az a benyomás, hogy Franciaország erőteljesebben hangsúlyozni akarja sajátos politikáját, miután az Egyesült Államok és Németország megerősítette a különleges partneri kapcsolatot Kohl washingtoni látogatásakor… Mitterrand utalt Franciaország és Németország eltérő magatartására a NATO-val és az önálló európai védelemmel kapcsolatban.”
A keletnémet ipar érdekei
Valószínű, hogy amikor Németország kicsit elfordul a merész álmokat szövő, de azokat ritkán megvalósító franciáktól, akkor nemcsak a „Középhelyzet csábításainak” enged, nemcsak arra gondol, hogy Európa közepén (és az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig terjedő képzeletbeli vonal közepén) terül el, hanem a közönséges anyagiakra is. A német kalkulációk szerint már eddig 60 milliárd márkát folyósítottak a Szovjetuniónak, s Gorbacsovnak további kívánságai vannak. Ezeket már nem tudja, vagy nem akarja Bonn egyedül kielégíteni. Szívesen rábízná a Hetek együttesére. De főleg akkor bízná rá, ha Gorbacsov kívánságai teljesülnének. Mert ha a szovjetek pénzhez jutnának, és ilyenformán importálnának, felerészben megoldódnának a szovjet piacra beállított keletnémet ipar gondjai, és elhalkulna a Kohlra záporozó kritika.
Gorbacsov megsegítését a németek akarják a legjobban, de hogy lesz-e valami a közös segítésből, az az amerikaiaktól függ a legjobban. Ezért a szovjet vezető az ő serpáját – már neki is van, Primakov kapta ezt a feladatot – Javlinszkij után küldte az Egyesült Államokba. Primakov a „harvardi változatot” próbálta elfogadtatni, ami úgy szól, hogy évi 30-50 milliárd dollárt kellene a Szovjetuniónak juttatni, mintegy öt éven át. Ha ez nem megy, a következő legjobb megoldás: létesítsenek pénzalapot a szovjet gazdaság talpra állítására, a nemzetközi pénzügyi intézmények az IMF és a Világbank hatékony közreműködésével.
Bush elnök és Baker külügyminiszter is fogadta a Primakov vezette szovjet küldöttséget. Egyikük sem fogadta el a Harvardon megálmodott szép tervet, amelynek értelmében a káosz küszöbén álló Szovjetunió vissza többé nem csinálható gazdasági és politikai reformprogramot indít el, s a Nyugat ennek fejében mintegy 150 milliárd dollárt injekcióz a szovjet gazdaságba. Ez lenne a beharangozott „nagy alku”, de ez – legalábbis ebben a formában – aligha valósul meg. Azt azonban elhitték a házigazdák, hogy vendégeik őszintén törekszenek a reformokra, ez késztette az elnököt arra, hogy az együttműködés szorosabbra fűzését ne akarja elnapolni a reform megvalósulása utáni időkre. A The Wall Street Journal hétfőn jelentette, hogy „a Bush-adminisztráció a következő hetekben a Szovjetuniót segítő gazdasági csomagtervet hoz nyilvánosságra, ha a Washingtonban ismertetett szovjet reformprogramot az amerikai észrevételek alapján átdolgozzák”.
Mi van a csomagban? Bizonyos, hogy benne van a Jackson–Vanik-törvény visszavonása, mert ezt időközben már nyilvánosságra is hozták. A visszavonás lehetővé teszi a másfél milliárd dolláros szovjet gabonahitel-kérelem engedélyezését. Továbbá: a törvényhozás elé kerül a Bush és Gorbacsov által tavaly nyáron megkötött, de idáig visszatartott amerikai–szovjet kereskedelmi egyezmény, és nyilván most már kiterjesztik a Szovjetunióra is a legnagyobb kereskedelmi egyezmény érvényét.
A New York-i újság cikkéből kiderül, hogy Amerika nem gondol nagyobb összegű pénzek folyósítására, de azt elő akarja segíteni, hogy Moszkva hivatalos kapcsolatra léphessen a Nemzetközi Valuta Alappal és a Világbankkal. A csomagterv része az is, hogy az eddiginél jóval nagyobb méretű technikai támogatást kívánnak adni. Segíteni akarnak abban, hogy a szovjetek át tudják állítani békés termelésre a hadiüzemeket, közre akarnak működni az olajkitermelés modernizálásában és az alig működő élelmiszer-elosztási rendszer megreformálásában.
Washingtonban leszögezték: ha kijavítják a reformtervet – a javítás mindenekelőtt a magántulajdon megteremtésére és életben tartására vonatkozó garanciákat jelentene –, akkor a tanácsadás formájában érkező segítség átfogóbb és részletesebb lesz. A szovjet küldöttséggel tárgyaló amerikai tisztviselők elmondották: vendégeik belátták, hogy amit eddig elterveztek, nem elegendő a piacgazdaságra való áttéréshez. Az amerikai illetékesek különösen azt tartanák kívánatosnak, ha lemondanának a régi tervutasításos eljárásokról, és a magánkezdeményezést emelnék a változások fő hajtóerejévé. Pavlovról, a jelenlegi miniszterelnökről nemigen tudják elhinni, hogy meg tud válni a régi kommandóstruktúráktól, és az új módszerek sikeres megvalósítójává tudja magát felküzdeni.
A jól értesült The Wall Street Journal szerint ahhoz, hogy idáig eljuthattak, jelentősen hozzájárult az új amerikai–szovjet megállapodás az európai hagyományos fegyverek csökkentésére vonatkozó egyezmény végrehajtásának részleteiről. „A kapcsolatok javulását tette lehetségessé az is, hogy Gorbacsov szövetséget kötött Jelcinnel, az ellenzék vezéralakjával.”
Pénz helyett inkább technikát kínálnak az amerikaiak, és „veszélyes illúziónak” mondják az elképzelést, hogy a szovjet átalakulás egyes lépcsőfokait kövesse „gigantikus méretű nyugati segélyinfúzió”. De talán az is veszélyes illúzió, hogy a szovjet gazdaság átalakítását – ha ez egyáltalán megvalósítható még – végig lehet vinni nagyszabásúan adagolt segélyinfúziók” nélkül.
- Külföld [6]