„Az egyesült Németország NATO-tagsága volt a legtöbb, amihez 1990-ben szovjet hozzájárulást lehetett kapni… A Keleti-tenger, az Adria, a Fekete-tenger közötti államok biztonságpolitikai státusa bizonytalan maradt, és az lesz a következő években is” – írja Michael Stürmer, a publicisztika területére is szívesen kiruccanó német történész!
Írását – amelynek címe Visztula, Moldva, Duna; a magyar, csehszlovák, lengyel érdekközösségre utal – a csodálkozást és némi megrökönyödést kiváltó szovjet okmány, az úgynevezett Falin-emlékirat tette időszerűvé. E dokumentumot most hozták nyilvánosságra, talán nem egészen függetlenül attól, hogy Besszmertnih a kontinens jövőjére vonatkozó szovjet elképzeléseket fog ismertetni az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez tartozó 34 ország külügyminisztereinek jövő heti, berlini tanácskozásán. Talán az sem teljesen független a berlini elővezetésre váró javaslatoktól, hogy a Szovjetunió – egyes moszkvai lapok szerint – engedélyezni akarja a barterügyleteket. Vagyis meg akarja könnyíteni a kereskedést a volt szocialista országokkal.
Kedvezmények adása azért volna politikus, mert javíthatná a légkört, mielőtt még a szovjet külügyminiszter előadná elképzeléseit. Falin, volt németországi szovjet nagykövet emlékirata ugyanis arra enged következtetni, hogy ezek az elképzelések nem tölthetik el örömmel a helyüket kereső, de nem lelő közép-európai országokat. Különösen, ha már kellőképpen elrontotta a szájízüket a legutóbbi NATO-tanácskozás: Baker amerikai külügyminisztert megkérdezték Koppenhágában, mi történnék, ha invázió zúdulna valamelyik közép-európai reformországra. Erre Baker – a Neue Zürcher Zeitung szerint – világosan leszögezte, hogy nincs „biztonsági pajzs” Közép-Kelet-Európa számára. „Az Észak-atlanti Szövetség működési érvényét nem terjesztették ki; ami »out of area« volt eddig, ezután is az.”
Gorbacsovot meghívják a Hetek csúcsértekezletére, ez befejezett tény. De a vita a szovjet gazdaság megsegítéséről, még nem befejezett tény. Még javában zajlik, sőt új elemmel bővül; érintkezik az új szovjet geopolitikai koncepcióval, a volt szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok újrafogalmazásának igényével.
A Szovjetunióban folyó hatalmi harc vétójoggal ruházza fel az új gondolkodás, a visszavonulás, a fegyverzet-ellenőrzés bírálóit. Ez kifejezésre jutott például abban is, hogy – szemben az előzetes feltevésekkel – valószínűleg még egy ideig vámi kell az interkontinentális rakéták számát csökkentő START-egyezmény aláírására. A Falin-emlékirat nemcsak arra szolgál, hogy a közép-európaiakkal tudassa, Moszkva szerint mi az a határ, ameddig elmehetnek. És nemcsak arra, hogy figyelmeztesse a Nyugatot. Funkciója az is, hogy megnyugtassa a háborgó konzervatívokat.
Lényegét tekintve pedig törekvés – írja a koronként változó, de mindig megújuló európai egyensúly szakértője a „gazdasági eszközökkel megvalósított egyensúlypolitikára''. A Falin-emlékirat hangsúlyozza: „A kelet-európai térségből semmilyen körülmények közt sem irányulhat reális vagy potenciális fenyegetés a Szovjetunió katonai biztonságára. Bármiként is alakulnak az események a térség országaiban, területükön nem lehetnek külföldi támaszpontok és külföldi haderők.”
A volt szocialista országok vissza akarnak térni Európába, amilyen gyorsan csak lehet. De ez – sugallja a moszkvai üzenet – számos „objektív akadályba” ütközik. Gyönge geostratégiai helyzetük, történelmükkel való viaskodásuk és nyomorúságos gazdasági helyzetük megbénítja őket. A Falin-memorandum hűvös józansággal méri föl gazdasági helyzetüket. „A nyugati piacok föltárását akadályozza a gyengén kiépített infrastruktúra, a nem versenyképes termelés, a technológiai lemaradás, a külső eladósodás. Külföldi tőkeberuházásokra nem számíthatnak.”
A Nyugattól segítséget váró Szovjetunió segítséget ígér Közép- és Kelet-Európának. Azok az országok – sejteti az SZKP külügyi osztályának papírja –, amelyek hajlandóak tekintettel lenni a szovjet biztonsági érdekekre, a jövőben ismét „baráti” feltételekkel vásárolhatnak szovjet energiahordozókat. Az emlékirat leszögezi: „A Kelet-Európába irányuló energiaexport ügyét a térségre vonatkozó stratégiánk nagyon fontos részeként kell kezelni.”
A történész-publicista következtetése: „A Szovjetunió túllépve a merő válságmenedzselésen, el akar jutni az új Kelet-Európa-koncepcióhoz. A szovjetek ma nem csupán azt szeretnék, törekszenek, hogy új egyensúly jöjjön létre határaiktól Nyugatra: befolyási övezetre is törekszenek.” Valójában arról van szó, létrejön-e új európai rend az 1989/90-es fordulatból. Stürmer úgy látja: ahhoz, hogy saját erejükből sorsuk urai lehessenek, túlságosan múltjuk áldozatai a kelet-európai országok. A nyugat-európaiaknak meg kell érteniük, hogy Közép- és Kelet-Európában a saját jövőjük is kockán forog.
A Frankfurter Allgemeine Zeitungban közzétett cikkhez két megjegyzés kívánkozik. Az egyik: a Falin-memorandumot hiba volna félvállról venni. De nem észrevenni, hogy beépül az egyik tromfként a szovjetek és a Nyugat közötti alkuba – függetlenül attól, hogy eredetileg odaszánták-e vagy sem –, ugyancsak hiba volna. A térség három országától (amelyet immár mind a Nyugat, mind a Kelet egy egységként szemlél) napkeletre elterülő hatalmas birodalom létével és szempontjaival nyilván ezentúl is számolni kel. A „konyec” mindenképpen korai volt kissé. De jelenleg Moszkva szempontjából az az elsőrendűen lényeges, hogy gazdaságát nyugati segítséggel átszervezze; ahelyett, hogy sok tekintetben harmadik világi ország legyen, „Felső-Volta-rakétákkal”, modern, az informatika új technikai korszakába beleférő civil társadalommá alakuljon át.
Közelebbről, hogy Gorbacsov megkapja a hét legfejlettebb ipari ország vezetőinek londoni csúcsértekezletétől azt a támogatást, amivel elindulhat e célok felé. Jelenleg, mintegy öt héttel a londoni csúcs előtt a következő a helyzet: a leginkább segítéspárti németek álláspontját kifejtő Möllemann szerint a Szovjetunió számíthat rá, hogy hitelhez jut fizetési mérlege kiegyensúlyozásához (amit szükségessé tesz, hogy a múlt évben jócskán megcsappant az exportja), ezt azonban Németországnak és szövetségeseinek közösen kell folyósítania. A gazdasági miniszter két feltételt szab: a hitelek feltétele a gazdasági reform, illetve a közös nyugati tehervállalás. Japán a másik ország, amelynek sok kölcsönadható pénze van; de Tokióban mereven elzárkóznak. „Japánnak területi követelései vannak a Szovjetunióval szemben. Amíg ezt nem rendezték, Japán nem nyújt pénzügyi segélyt” – jelentette ki az ország pénzügyminisztere. Az angolok sem hívei az adakozásnak. A németországi Halléba látogató Hurd külügyminiszter azt mondotta: „Senki sem képzeli, hogy a csúcskonferencián ígéretet tesznek a pénzügyi segítségre. Londonban tanulmányozni fogják a gazdasági folyamatokat, és az új tervek meg a szükségletek megvizsgálása alapján eldöntik, milyen segítségre van szüksége a Szovjetuniónak.” Az amerikai álláspont még nem formálódott ki; a kereskedelmi minisztérium szakemberei adakozóbb kedvűnek látszanak a pénzügyi kormányzat reprezentánsainál.
Václav Havel a bártfai értekezletről beszámolva azt mondta szokásos vasárnapi rádiónyilatkozatában: a Szovjetuniónak adott hitelek segíthetik az egykori szövetségesek gazdaságait is. „A kölcsönök egy részét a mi kivitelünk fedezetéül használhatnák fel. Ha a Szovjetuniónak van konvertibilis valutája, ez segítheti a mi gazdaságaink átalakulását is.”
A másik észrevétel: talán nem örök időkre szóló végzet, hogy a térség országai áldozatai legyenek önnön történelmüknek. A nemzeti történelem önazonosságunk forrása és kiformálója. De az nem lenne jó, ha a történelem agyonnyomná a jövőt. Ha a jövőre vonatkozó igények jogalapjának tekintenék. Minden nappal jobban bebizonyosodik, hogy – ha tetszik, ha nem – a térség országai mindenekelőtt egymásra vannak utalva. Talán nem ártana, ha a múlt rabjai megpróbálnának felnőni az időhöz. Ha lemondanánk a gyermekes – a kezdő és többnyire nem túl megnyerő – autóvezetők megmosolyogni való előzési, elsőbbségi vágyáról.
- Külföld [6]