A szovjet csapatok utolsó katonái is búcsút mondtak Magyarországnak. Ezt a napot nem sikerült jelentőségének és a benne rejlő lehetőségeknek megfelelően megérni. Az első szabadon, de tapasztalatlan választók által megválasztott, tapasztalatlan kormány ismét történelmi hibát vétett.
A választások idején jelentek meg az MDF „Tovarisi konyec” feliratú plakátjai. Ezek grafikai értékével nem érdemes foglalkozni, annál inkább politikai és emberi hatásaival.
Mint soha, semmilyen párt tagja, nem zsidó és nem magyarosított nevű, magyar érzelmű és kultúrájú, ’56 forradalmában szerényen részt vevő, a kommunizmust és minden politikai izmust (beleértve az antiszemitizmust) elítélő állampolgár e plakát láttán több száz ismerősömhöz hasonlatosan már annak idején is csak szégyent és megvetést éreztem.
Amikor az MDF ideológusai halálmegvető bátorsággal kiragasztgatták ezt a szörnyszülött plakátot, a csapatkivonási szerződés már régen megköttetett. Míg Nagy Imre temetésén Orbán Viktor messzecsengő hangja katartikus hatású volt, e sunyi, alattomos, a döglött oroszlánt rugdalni akaró műalkotás csak ellenérzést váltott ki a józan emberekből. Ezzel a plakáttal indult meg a már több mint egy éve tartó negatív folyamat a magyar külpolitikában. Most az MDF újabb grafikákkal jelentkezett. A második világháború alatt a nácik által nyomtatott propagandaanyagok stílusában megrajzolt, undorító vadállat, az „orosz”-t jelképező szörnyeteg szűkölve menekül kelet felé Magyarországból. Hát itt tart az MDF-külpolitika?
A két grafika között eltelt időben, nem sokkal a választások után egy idős, egyébként tisztességes, volt tábornok, MDF-képviselő a parlamentben kijelentette, hogy a Don mellé kihajtott második magyar hadsereg igazságos háborút vívott. Ezt a véleményt a kormány és egyben az MDF elnöke egyetértőleg tudomásul vette. Talán hiányosak a történelmi ismereteim, de úgy tűnik, mintha a tenyérnyi Magyarország üzent volna hadat az óriási Szovjetuniónak 1941 nyarán. Aztán úgy tudom, hogy az első világháborúban is magyar katonák jártak orosz földön, nem jószolgálati küldöttségként. De belénk mar fájdalmasan az 1849-ből származó dal is:
„Megjött a levél fekete pecséttel.
Itt van az orosz százezer emberrel,
Harminc ágyúval áll a harc mezején,
Így hát jóanyám elmasírozom én.”
És az elmasírozó honvédek ezrei hullottak az orosz fegyverek alatt.
Történész kormányfőnk nemrégiben külföldön kijelentette, hogy a Szovjetunió az oszmán birodalomhoz hasonlítható. Ilyen karakán szókimondásra a szerény diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező Thatcher, Mitterrand, Bush, Kohl aligha vállalkozna. S a két kinyilatkoztatás között is volt a magyar külpolitikának néhány bakija.
Mindezek következtében az új kormány hivatalba lépése óta megfagyott a magyar–szovjet légkör. Mintha a kormány illetékes külpolitikusai nem tudnák, pontosan hol is terül el, mekkora az az ország, melynek csapatai most vert seregként (lásd MDF-levelezőlap) kullognak haza.
Legtaszítóbb az MDF grafikai hadjáratában az emberi tényezők mellőzése. Ezeket az orosz katonákat ideparancsolták, ahogy valamikor a mieinket oda. ’56 leverésében legfeljebb az apjuk vehetett részt. Itt éltek évekig, fogyasztották a magyar ételt, rombolták a környezetet, de mit tehettek erről az egyes emberek? Milyen szívszorító látvány volt egyszer, nem is olyan régen, mikor Fűzfőnél tankok, harci járművek tömege kerített be az erdőben egy szökött, szinte gyermek orosz katonát, akinek talán pont egy hazarendelési parancs miatt roppantak össze az idegei. Lehet, hogy ott helyben kivégezték. Miért kell ezeket a szegény kiskatonákat sértegetni, miért kell a tömött élelmiszerüzletek árnyékából acsarkodni rájuk, a nyomorba visszamenőkre? És mindezt egy kétszeres József Attila-díjas író vezényletével!
A plakátügyből az is látszik, hogy az MDF külpolitikája nem pragmatikus. Aki egyszer is részt vett pl. üzleti tárgyaláson, tudja, mit jelent az emberi tényező. Kőszívű bankárok, ravaszdi diplomaták is megenyhülhetnek a jó légkör hatására. Nem tudom, hány forint, dollár, rubel kárt okozott országunknak az MDF fő ideológusa meg az a tény, hogy a „Tovarisi konyec” plakát még mindig ott függ tárgyalószobáikban, akárkivel tárgyalnak.
Fennhéjázás helyett talán meg kellett volna nézni, mit is tett De Gaulle és Adenauer, franciák és németek a két ősi ellenség megbékéléséért. Vagy el kellett volna olvasni Kohl kancellár beszédét a második világháború kitöréséről. A német kormányfő nem beszélt igazságos háborúról, pedig ő se kommunistabarát. Ebben a kérdésben az MDF-képviselő a már említett parlamenti véleményével az egész világon egyedülállónak tűnt. Még szerencse, hogy minap a román kormány is csatlakozott hozzá.
Ha koncepciózus, történelmi és diplomáciai műveltségű külpolitikával rendelkeznénk, a következő történt volna. Minden városban elbúcsúztatták volna a szovjet katonákat. Beszéd, virágok, himnuszok, integetés. Az utolsó katona kilépésekor, Záhonynál ott állt volna a magyar kormány. Még akkor is, ha tudván tudjuk, hogy a túloldal egy részén főképp magyarok laknak. Még akkor is, ha bennünk sajog ’56 leverésének, meggyilkolt diákoknak, munkásoknak az emléke, minden megaláztatásunk és kizsákmányolásunk fájdalma. Mert egyszer már igazi békét kell kötnünk.
Az ünnepséget számos tévé közvetítette volna szerte a világban. És mindenki azt mondta volna, barát és idegen, volt ellenség és fagyos szomszéd, hogy ez igen, ezt így kell csinálni. A magyarok elsők voltak a szovjet hatalom elleni fegyveres felkelésben, elsők a kommunizmus gazdasági és kulturális lebontásában, Németország egyesítésének elősegítésében, és végül elegánsan elsők egy új, békés Európa megteremtésében.
A felsorolt történelmi feladatok közül az elsőt a diákok és a munkások végezték el 1956-ban a véres pesti utcán. A másodikat évtizedek alatt szívós munkával érte el a magyar értelmiség. A harmadik az előző kormány mesterműve volt. A negyediket az MDF elmulasztotta.
Ez nem hiba, ez bűn.
- Visszabeszélő [6]