A kerekasztal megbeszélései után az illegális nyomdák lekerültek a pincébe, mert talán még szükség lehet rájuk. Nem lett. Így az után az egyik gépet kiküldtük Mongóliába, hogy azzal nyomtassák a kommunistaellenes röplapokat és újságokat. A másikat Romániába küldtük. Ezt a gépet én is elkísértem.
Temesvár
Temesvárott George Serban, a város nevét viselő szövetség vezetője képviseli a hatalmat. Ez azért különös, mivel a Societatea Timisoara a kormánnyal szemben álló, ellenzéki csoport. „Jos Iliescu!” (Le Iliescuval!) – hirdetik a feliratok a falakon. Temesvár nem kedveli a posztkommunista elnököt.
– Elrabolták tőlünk a forradalmunkat! – válaszolja hévvel George Serban, amikor a Nemzeti Megmentés Frontjáról kérdezősködöm. – A forradalom vezérkarát félreállították, ezek az emberek most ellenzékben vannak. Az egykori párttisztségviselők kerültek be a hatalomba, a gyilkosságokért, tömegmészárlásokért felelős személyek pedig egyszerűen köddé váltak. A rádió és a televízió teljes mértékben a kormány ellenőrzése alatt áll. A sajtó úgymond szabad, csakhogy a papírt központilag osztják el. Furcsa módon mindig az ellenzéki újságok esetében van papírhiány, ami arra kényszerít bennünket, hogy csökkentsük a példányszámot vagy a lap terjedelmét, ugyanakkor a kormánypárti lapokat semmiféle nehézség nem sújtja.
Józsa Ödön, az Új Szó című magyar nyelvű lap munkatársa:
– A forradalom előtt 9 ezer példányban jelent meg a lap. A példányszám most 7 ezerre esett vissza. Ez részben a szűkös papírkiutalásnak tudható be, de legfőképpen a növekvő anyag-, nyomdai, terjesztői stb. költségeknek. A szétszórtan itt élő magyar kisebbség képtelen fenntartani ezt az újságot. A drágaság mindenki sújt, de valahogy olyan furcsán alakult, hogy a kormánylapok virulnak, komputerizálódnak, javul a nyomdai minőségük.
– Nézd – mondja szállásadónőnk, J., egy fényképet mutatva, amelyen két mosolygó, kipihent arcú, teniszező férfi látható: – Nicolae Ceausescu és Románia jelenlegi elnöke, Ion Iliescu. Látszik, hogy elégedettek az élettel és önmagukkal.
T. Toró Tibor, a Temesvárott működő magyar ifjúsági szervezet vezetője:
– Teljes mértékben egyetértek George Serbannal abban, hogy elrabolták a forradalmunkat. 1989 decemberében Temesvár lakosainak spontán megmozdulása kiterjedt az egész országra, amelyet azután a maga céljaira kihasznált az a csoport, amely Ceausescu ellenzéke volt, de megmaradt az establishment és az eszmerendszer keretein belül. Valószínűleg hosszabb ideje készülődtek már. A politikai rendszer ugyanis voltaképpen nem változott. Egyedül a félelem szűnt meg, amely azelőtt megbénította az embereket; most már senki sem fél hangosan kimondani azt, amit gondol. Bekövetkezett egy látszólagos, felszínes liberalizmus, ami bizonyos engedményt jelent a kormány részéről, amely ezt kénytelen megtenni, ha meg akarja őrizni a jó kapcsolatokat a civilizált Nyugattal. Végeredményképpen egy hibrid született: sem demokrácia, sem neokommunizmus. Meggyőződésem, hogy ennek a kormánynak és ennek a rendszernek az útja egy meredek lejtő felé visz. A kelet-európai államok tapasztalatai mind azt mutatják, hogy a kommunista kormányok legkisebb engedménye is azt eredményezi, hogy felerősödik a társadalmi nyomás, felerősödnek a követelések. A jelenlegi állapot tehát nem tartható fenn. Úgy gondolom, mindez néhány év kérdése.
A Societatea Timisoara székházában sokkal pesszimistább a hangulat.
– Attól tartok, hogy a polgárháború küszöbén állunk – mondja George Serban.
Mások egyenesen értelmetlennek tartják tevékenységüket:
– Ez egy sötét, tanulatlan nép. Teljesen hiányoznak itt a demokrácia hagyományai. A „demokrácia”, „állampolgári jogok”, „szabadság” fogalma itt csak puszta absztrakció. Az emberek tudatát a televízió formálja, a mi újságjainkat senki sem olvassa.
Mindez ellentmond annak, ami az utcán látható: a sajtótermékeket árusító bódékat ellepik az emberek. A Serban által kiadott Timisoarát úgy viszik, mint a cukrot. Tiltakozó szavaimra nevetéssel válaszolnak:
– A temesvári helyzet nem reprezentálja az egész országot. Temesvár egy állam az államban. Hogy megismerd az igazi Romániát, el kell utaznod vidékre, de nem itt, a Bánátban vagy Erdélyben, hanem még messzebbre, délre. Ott ismernéd meg az igazi román népet. Azt hiszed, hogy azok a bányászok, akik a tüntető diákokat botozták, azok mind a titkosrendőrség ügynökei voltak? Nem, egyszerű emberek voltak, akiket a rendszer kolbásszal megvásárolt, azután ráuszított a „huligánokra”. Ők pedig mentek és rendet csináltak, elbántak a „huligánokkal”. Csak most, az áremelések után kezdik belátni, hogy becsapták őket. Ez persze még nem jelenti azt, hogy a mi oldalunkra állnak. Sokkal valószínűbb egy vad, kétségbeesett lázadás.
A Societatea Timisoarának néhány száz tagja van, nem is politikai párt, csak társadalmi szervezet, ennek ellenére a város politikai életének meghatározója. Ha Serban azt mondja: tüntetést kell szervezni, akkor minden bizonnyal lesz is tüntetés.
– George itt a nem hivatalos polgármester – mondja Serban munkatársa és egyben sofőrje, aki korábban a román hadsereg ezredese volt. Most az ellenzék vezérét fuvarozza a Temesvárott ritka külföldi autók egyikén.
A társadalom felett gyakorolt totalitárius ellenőrzés megszűnése, amely ugyanakkor általános szegénységgel párosul, a bűnözés elterjedését eredményezte. Mindennapi (azaz inkább éjszakai) eseménynek számítanak a lopások és a rablások, betörések. Az az olasz, aki a házunk előtt parkolt a kocsijával, valószínűleg nem sokat tudhatott erről. Reggel szomorúan szemrevételezte kocsija kitört ablakait, az autórádió és magnetofon hűlt helyét. Nekünk nem voltak ilyen problémáink. A város nem hivatalos polgármestere az éjszaka kellős közepén fölébresztette a rendőrkapitányt, és megbízta beosztottjait, hogy őrizzék a gépkocsinkat. Enyhe remegéssel, nyugtalansággal hajtottam be a rendőrség udvarára, ahol két évvel korábban minden bizonnyal a máskéntgondolkodókat gyötörték.
George Serban:
– Temesvárott a rendőrség most a miénk. Amikor a hatalom leváltotta az előző rendőrparancsnokot, aki ugyancsak velünk tartott, kimentünk az utcára. Temesvár az egyetlen város az országban, ahol a tömeg a rendőrparancsnok nevét skandálta.
Temesvárott általában az Opera előtti terén zajlanak a tüntetések. Százezer ember fér el itt. Tulajdonképpen itt kezdődött el a román forradalom. A környező házakon mindmáig láthatók a golyók nyomai. Meggyökeresedett az a szokás, hogy a tüntetők egyszer csak a székesegyház felé fordulnak, letérdelnek és elmondják a Miatyánkot. A rendőrök ilyenkor vigyázzban állnak és tisztelegnek.
A város formális polgármesterét és Temes megye vezetőjét Florentin Cirpanunak hívják. Éppen aznap kérte a felmentését, amikor megérkeztünk Temesvárra. A Societatea Timisoara helyiségében ültünk, amikor berontott Serban:
– Cirpanu beadta a lemondását! Beszéltem vele. Kijelentette, hogy elege van a kommunista felettesekkel való küzdelemből.
Cirpanu volt az ország egyetlen ellenzéki polgármestere.
Sorra születnek az ötletek sztrájk, tüntetés, a városháza megszállása, és így tovább. Az egyik radikális azt javasolja:
– Vegyük át a központi hatalmat, írjunk ki a városban független és szabad választásokat. Végül a tiltakozólevél megírása és a városháza előtti tüntetés mellett döntenek
Mivel rendelkezünk a szitanyomáshoz szükséges anyagokkal, így számunkra is akad elfoglaltság:
– A lengyelek csinálják a plakátokat! – jelenti ki Serban, és megszövegezi a plakát feliratát –: „Adevarul nu demisineaza.” (A tisztességet nem lehet leváltani.)
A lányok felkapják a megafont, és szaladnak az autóhoz. Végigjárják a várost, és felszólítják a lakosságot, hogy gyülekezzen a városi önkormányzat épülete előtt. Serban bezárkózik a szobájába, hogy megírja a nyilatkozat szövegét. Három órával később, valamivel éjfél után, a dokumentumot beolvassák a helyi televízióban. A temesvári televízió műsora reggelig tart. A Nindzsa III. típusú amerikai filmek (a kép minősége miatt sejthető, hogy valami kalózkópia) és az erotikus videoclipek (a pucér popok szenátus-beli szakértői bizonyára a „genitális pornó” kategóriába sorolnák ezeket) szüneteiben riportokat közölnek a városháza előtti eseményekről. A tömeg nőttön-nő. Száz, kétszáz, ötszáz ember. Reggel négykor készen vannak a plakátok – Éljenek a lengyelek! – kiáltják a csapat tagjai, amikor átveszik az első példányokat.
A nyomdatechnikai eljárások ismerete nem erős oldala a román ellenzéknek. Házigazdáink nem győznek csodálkozni, hogy Marcin Maszewski és Andrzej Zielinski ilyen rövid idő alatt a semmiből néhány száz plakátot varázsolt Florentin Cirpanu arcképével.
Bebizonyosodott azonban, hogy a román ellenzék jó tanítvány: másnap már önállóan nyomtatnak ki újabb ezer példányt. Délben már az egész városban láthatók a lengyelek Románia belügyeibe való beavatkozásának nyomai. Mindenütt ott láthatók a plakátok: a falakon, az üzletek kirakatain, a taxikon, autóbuszokon, villamosokon.
Szerencsétlenségemre úgy határoztam, megnézem a tüntetést. Valaki a kezembe nyomott egy mikrofont, feltuszkolt a pódiumra, és rám parancsolt, hogy beszéljek. Izgalmamban hebegve elmondtam néhány közhelyet – magyarul – a közös harcról és a kivédhetetlen közös győzelemről. Szerencsére senki se kérdezte meg, tulajdonképpen kinek a nevében beszélek Egy a fontos: A lengyelek velünk vannak! Éljenzések, taps, Jos Iliescu! Valaki elkezdi románra fordítani a szavaimat, de láthatóan hiábavalóan fáradozik, a tüntetők java része tud magyarul.
George Serban:
– Temesvárott még mindig él a különféle nemzetiségek együttélésének és a toleranciának a hagyománya. Ez a város különböző kultúrák kereszteződésében fekszik. Itt mindig együtt éltek a románok, magyarok, szerbek, németek, zsidók és az egyéb kisebb nemzetiségi csoportok. Az őslakosok között nincsenek komolyabb konfliktusok. Évtizedeken át a gyerekek együtt játszottak, egymás nyelvét megtanulták, ezért a lakosság zöme két, három, sőt négy nyelven beszél.
A szövetség többi tagja is megerősíti ezt, akik hibátlan magyarsággal beszélnek velem.
– Temesvár Románia „legnyugatibb” városa – mondják. – Itt fogható a jugoszláv televízió három csatornája, a két magyar csatorna, két román, ebből az egyik a helyi adás. Mindez szélesíti az emberek látókörét, kigyógyítja őket a mucsai idegengyűlöletből. A Vatra Romaneasca szélsőséges nacionalizmusának itt semmiféle befolyása nincs.
– És másutt? – kérdezem. Beszélgetőpartnereim elszomorodnak.
– Egyik ismerősöm – mondja egyikük – azon a véleményen van, hogy Romániában tulajdonképpen ki kellene nyírni mindenkit, aki betöltötte negyedik életévét, várni húsz évet, azután megismételni a műveletet. Az a generáció talán már mentes lenne a lelkekben meggyökeresedett nacionalizmustól és autoritárius hajlamoktól.
George Serban:
– Nagyon jók a kapcsolataink az RMDSZ-szel. Sok közös akciót szerveztünk De azután a Vatra Romaneasca és a kormány sajtója megtámadott bennünket, hogy Budapest javára eláruljuk nemzeti érdekeinket. Nagyon ügyes fogás volt. Ettől kezdve nagyon vigyázunk. Amikor egyéb ellenzéki csoportokkal együtt aláírunk valamilyen dokumentumot, mindig megkérjük a magyarokat: aláírásukat ne a miénk mellé illesszék, hanem írjanak egy másik, a mienket támogató, saját szöveget.
T. Toró Tibor:
– A forradalom utáni első két hónapban egészen más volt a légkör ebben az országban. A magyarok, mivelhogy elsőként siettek a harcoló Románia megsegítésére, általános rokonszenvnek örvendtek Csaknem eufórikusan örültünk, hogy végre megszűnt minden konfliktus és ellenséges indulat, és hogy minden a lehető legjobban megy tovább.
Csakhogy a jelenlegi hatalom táborában tömörülő erők rájöttek, számukra milyen veszedelmes, ha az itt élő nemzetiségek közelednek egymáshoz, és a kölcsönös bujtogatással nem manipulálhatók. Marosvásárhely példája is ezt bizonyította, a tavaly márciusi, románok és magyarok közötti összecsapásról az egész világ tudomást szerezhetett. Ennek bekövetkeztéig hónapokon át kíméletlen propaganda-hadjáratot folytattak, igyekezve bebizonyítani, hogy a magyarok csak azért támogatták a román forradalmat, hogy kikémleljék Erdélyt és elszakítsák Romániától.
Józsa Ödön:
– Gyakorlatilag a Societatea Timisoara az egyetlen román szervezet, amely támogatja a nemzeti kisebbségek követeléseit, és ez ügyben nyilvánosan is hallatja a hangját. Éppen ezért nevezték őket „magyar ügynöknek”. Ugyanakkor az újjászületett történelmi politikai pártok, az olyanok, mint a Liberális Párt, a Kereszténydemokrata Parasztpárt vagy a Szociáldemokrata Párt, ebben a kérdésben semleges hallgatást tanúsítanak. Amikor az RMDSZ képviselői a parlamentben a nacionalista erők képviselőivel vitáznak, akkor a román ellenzékiek félrehúzódnak, és nem avatkoznak bele a vitába egyik fél mellett sem. Mi természetesen támogatjuk a román ellenzéket. Nekünk nincs más választásunk.
T. Toró Tibor:
– Az a baj, hogy még a román ellenzéknek az Állampolgári Szövetségben tömörülő, demokratikus, liberális töredékében is más, a miénktől eltérő elképzelés él a nemzeti kisebbségek problémájának megoldására. A románok azon a nézeten vannak, hogy ez a kérdés automatikusan megoldódik, ha az országban majd tiszteletben tartják azokat az általános emberi és állampolgári jogokat, amelyek nemzetiségi hovatartozásától függetlenül mindenkit megilletnek. Mi ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy ez nem elegendő, hogy a kisebbségeknek bizonyos kollektív jogokat kell biztosítani, mint pl. a saját iskolarendszer vagy kulturális autonómia biztosítása. Végül is ne feledjük, hogy a nemzetiségek Románia lakosságának 30 százalékát alkotják.
Sok román, közöttük az ellenzék képviselői is, türelmetlenséggel és ingerültséggel reagálnak követeléseinkre: „Ezeknek a magyaroknak a fejükbe szállt a dicsőség? Mit akarnak még? Miért nem veszik észre, mennyire megjavult a helyzetük az utóbbi időszakban!” Mi természetesen tudomásul vesszük a pozitív változásokat, ami azonban nem jelenti azt, hogy már teljes mértékben elégedettek vagyunk. Összehasonlíthatatlanul jobb a helyzetünk, mint volt Ceausescu idejében, de még nem normális, azaz olyan, amilyennek lennie kell egy civilizált és demokratikus országban.
Marosvásárhely
Húsz évvel ezelőtt ezt a várost még csaknem teljes egészében magyarok lakták. A Ceausescu által bevezetett szisztematikus asszimilációs politika folytán sok új lakónegyed épült, amelyekbe Románia más részéről ide irányított románok költöztek. Most ez a betelepült népesség jelenti a Vatra Romaneascába tömörülő nacionalisták politikai bázisát.
T. Toró Tibor, amikor meghatározza a Vatrát, nem igyekszik tapintatosan fogalmazni:
– Teljes felelősséggel nevezem őket fasisztáknak. Két csoportból áll a Vatra. Az egyik a régi apparatcsikokból, Securitate-ügynökökből alakult vezetőség, akik, hogy a felszínen maradhassanak, az emberek figyelmét igyekeznek elterelni a valós problémákról, s megnyitják előttük a nacionalizmus csatornáit. A másik csoport a demokratikus hagyományokat nélkülöző, tájékozatlan, egyszerű emberek tömege, akik elhitték azt az ostoba vádat, hogy a magyarok el akarják szakítani Erdélyt Romániától. Az RMDSZ sokszor deklarálta már, hogy nem kívánjuk a határok módosítását, csak „átjárhatóságát”, a magyar kisebbség elemi jogainak biztosítását, amelyek a civilizált világ bármely kisebbségét megilletik. E pillanatban paradox helyzet áll fenn: a Vatra azt állítja, hogy létrejötte válasz volt az RMDSZ erőszakos kezdeményezéseire, de ez a szervezet mindamellett mérsékelt, a nacionalizmustól elhatárolódó szervezet.
Józsa Ödön:
– Azért tartom veszélyes szervezetnek a Vatrát, mert a hadsereg tisztjeit tömöríti magában. Romániában a katonák nem lehetnek pártok tagjai. A Vatra azonban társadalmi és kulturális szervezetként jegyzi magát. Ugyanakkor az ötvenes évektől kezdve a hadseregben nacionalista agymosás folyik. Nemzedékről nemzedékre egyre nacionalistább beállítottságú tiszti állományt nevelnek. Az adott helyzetben, amikor Románia nem vív semmiféle háborút, ezek az emberek hajlamosak a haza védelmét a „gyalázatos barbár magyarok” elleni küzdelemmel azonosítani. Tessék csak megnézni – én nem nézem, mert a vér elönti az agyamat – a román központi televízió katonai programját. A magyar nemzetiségű parlamenti képviselők tiltakozására a honvédelmi miniszter viszont azt válaszolta, hogy ez nem nacionalista bujtogatás, hanem hazafias nevelés. Röviden szólva, a Vatrát fenyegető szervezetnek tartom, mert esetlegesen módjában áll nemcsak a nacionalista érzelmű lakosság mobilizálása, hanem a hadsereg mobilizálása is.
Marosvásárhely központjában ott áll az 1989-es forradalom áldozatainak emlékére emelt emlékmű: egy fából faragott kéz. Az ujjak azt a betűt formázzák, amely nem található meg a lengyel ábécében, de megvan a románban és a magyarban.* A kis táblákon a hat áldozat neve. Fiatal fiúk. Két román név, négy magyar. Az emlékmű talapzatán virágcsokrok. Bizonyára találkoznak itt az elhunytak rokonai, kedvesei, amikor hozzák csokraikat. Vajon beszélgetnek-e egymással? Vajon együtt átkozzák-e azokat, akik elrabolták TŐLÜK a forradalmat?
Közvetlenül a szomszédságában a Grand Hotel. Ennek az épületnek ablakaiból készítették azt a filmet, amely bejárta az egész világot: furnérlemez táblával ütlegelnek egy embert. Az első értesülésekkel szemben, magyar volt, aki ütött és román, akit ütöttek. Túlélte.
A marosvásárhelyi református templomban kíváncsian néznek ránk:
– Lengyelek? De jó, hogy eljöttek. Régebben annyi lengyel utazott ide. Miért nem jönnek mostanában?
Egy rokonszenves asszony azt kérdezi:
– Tudják-e, hogy a tavaly márciusi nemzetiségi összecsapások kapcsolatban voltak Lengyelországgal? Annak idején átutazott Marosvásárhelyen közös nemzeti hősünk, Bem tábornok. A házon, amelyben megszállt éjszakára, emléktábla van. Azzal kezdődött az egész, hogy a magyar nagykövet virágot helyezett a tábla alá, ez pedig felbőszítette a románokat.
Nem tudom, igaz-e, nem volt alkalmam megismerkedni a tavalyi összecsapás keletkezésének román magyarázatával. Az azonban igaz, hogy nem olyan nehéz provokálni az embereket. Elegendő például elmenni a postára és feladni egy táviratot.
A kisasszony az ablak mögött egy szót sem tud magyarul. Én egy szót sem tudok románul. Patthelyzet. Szerencsére a mögöttem álló mindkét nyelvet beszéli. A segítségemre siető magyar asszony megmagyarázza, mit akarok, azután hozzáteszi még:
– Aki ilyen helyen dolgozik, annak legalább három nyelvet kellene beszélnie!
A sorból kiront egy másik nő, egy román. Magyarul kiabálja:
– Aki Romániában él és román kenyeret eszik, az tanuljon meg románul!
A magyar nő magyarázni kezdi:
– Külföldi az illető…
A román nő bocsánatot kér tőlem a magyar nő viselkedése miatt, a magyar nő a román nő viselkedése miatt. Feladom a táviratot Varsóba, és menekülök onnan. A két asszony leplezetlen gyűlölettel néz egymásra. Hálát adok az egeknek, hogy nincs náluk furnértábla.
Temesvárral ellentétben Marosvásárhelyt lépten-nyomon magyar szót hall az ember. Mindez nyilvánvalóan igazolja a temesvári magyar aktivistáktól szerzett információimat, hogy Marosvásárhely lakosainak közel fele magyar. A sajtótermékeket és könyveket árusító üzletek polcai tele vannak a helyi magyar és román nyelvű kiadványokkal versengő budapesti kiadványokkal. A kontraszt szembetűnő. A Playboy csillogó magyar kiadása mellett ott van egy igen furcsa valami, aminek a címe: Sexy Foto. A nyolcoldalas, rotációs papírra nyomott kiadványban tucatnyi, elmosódott kép látható. Akadálytalanul kaphatók a népszerű magyar képes folyóiratok, Nők Lapja, ifjúsági folyóiratok, motoros újságok stb. Ugyanakkor nem sok történelmi vagy politikai témájú könyv kapható.
– Ceausescu idejében semmiféle magyar kiadványt nem lehetett behozni az országba – magyarázták nekem még Temesvárott. – Most már nincsenek érvényben ezek a szigorú előírások, de ha a vámosok véletlenül történelmi témájú, különösen pedig erdélyi vonatkozású vagy a magyar–román viszonyt tárgyaló könyvet találnak, azt elkobozzák.
Sem Temesvárott, sem Marosvásárhelyt nem lehet magyar nyelvű feliratokat látni.
T. Toró Tibor:
– Egyik követelésünk a kétnyelvű feliratok bevezetése, de ezzel most még nem akarunk előállni, mert csak kiéleznénk vele a helyzetet. Végeredményben nem ez a legfontosabb kérdés, ezzel még várhatunk.
A marosvásárhelyi magyarok mindennapi életének felszíne alatt ott lapul a félelem. Házigazdánk, akinél megszálltunk – nevezzük Sándornak –, azt kéri:
– Leírhatsz mindent, amit mondok, de ne közöld a nevemet. A varsói román nagykövetség biztosan olvassa a lengyel sajtót, és megfelelő feljegyzéseket készít. Te elutazol innen, mi pedig itt maradunk, és folytatjuk mindennapi életünket.
Sándor nemcsak azért marad Marosvásárhelyt, mivel nincs más választása. Ha nagyon akarná, ő is kivándorolhatna, akár Magyarországra, ahogyan sok erdélyi honfitársa tette.
– Nézd – mondja, amikor kivezet a háza elé. – Ez mind a mienk. A családom generációk óta itt él. Ott voltak a szőlőskertjeink – mutat a közeli dombokra. – Ezt a házat mi magunk építettük. Sohase megyek el innen. Azt szeretném, hogy a fiam egy szabad állam szabad állampolgáraként éljen itt. Hogy ne üldözzék a származása miatt.
Másnap elhagyjuk Sándor házát, amely egyike azoknak a régi falusi portáknak, amelyek megmaradtak ebben a városrészben. Körös-körül a szocialista építészet kockaépítményei meredeznek, amelyet az ország más részeiből ide telepített, névtelen tömegek laknak. Sándor és az öreg ház meg tudott maradni. Amikor elbúcsúztam tőle, arra gondoltam, hogy olyan ő, mint egy öreg fa: túl mélyre eresztette gyökereit a földbe ahhoz, hogy ki lehessen szakítani onnan.
Lengyelország felé indulva még egyszer elhaladunk a forradalom áldozatainak emlékműve előtt. Alatta friss virágcsokrok. Felismerhetetlen, melyik csokrot tette ide román kéz, melyiket magyar kéz. Békésen hevernek egymás mellett, semmibe véve a nemzetiségi ellentéteket.
(Fordította: Cservenits Jolán)
* (A V betűről van szó, amelyről Jaruzelski gúnyosan mondta ’84 táján, hogy nem is szerepel a lengyel ábécében. Az utalás a lengyel olvasónak szól. – a szerk.)
- Külföld [6]