Tisztelt Kovács Úr!
Nagy érdeklődéssel olvastam lendületes eszmefuttatását a Beszélő hasábjain Szolzsenyicin Hogyan mentsük meg Oroszországot című írásáról. Engedje meg, hogy néhány megjegyzésére reflektáljak, már csak azon a jogon is, hogy én volnék, aki a könyvet magyarra hevenyészte. Igen, Uram, eltalálta, ez a fordítás nem kiérlelt, míves műremek (mellesleg, sajna, az eredeti sem az). Mentségemül csak annyit hoznék fel, hogy a munka elvégzésére a Magvető Könyvkiadótól 6, azaz hat napot kaptam, de úgy, hogy a könyv elejét négy nap után már le kellett adnom, hogy a kontrollszerkesztőnek is jusson két és fél nap, mert a hetedik napon már szedték a szöveget. Így érthető az is, miért nem készültek az íráshoz jegyzetek.
A politikai aktualitáson túl a sietség magyarázatául szolgálhat talán az is, hogy a Magvető tanult A Gulag-szigetvilág kálváriájából, s nem várta meg, amíg egy Végh Antalhoz hasonló – hogy is mondjam – szemfüles kiadó megelőzi. Kétségtelen, a kiadó a jegyzetek elhagyásával engedett a színvonalból, viszont ne felejtse el, hogy az Európa, amely rászánta az időt és a pénzt a jegyzetekkel ellátott, teljes Gulagra (a fordítás úgyszintén e sorok írójának – másfél éves – munkája), jó ideig nem tudta vállalni azt a veszteséget, amit az elébe tolakodott kalózkiadás után az új publikáció jelentene. Hiába, a jó munka is elnyeri méltó büntetését.
A magyarázat persze nem mentség, s ha a kapkodás miatt munkám kívánnivalót hagy maga után, ezúton megkövetem az Olvasót. Mindamellett szeretnék kitérni az Ön két konkrét kifogására. Az egyik a cím. Azt hiszem, címet fordítani a legnehezebb feladatok közé tartozik: nemcsak a két nyelv, hanem a címadási szokások különbségeivel is meg kell birkózni. (Gondoljon bele, mit jelenthet Ady háromszavas címeinek igényes fordítása bármely idegen nyelvre!) A Szolzsenyicin-tanulmánynak is lehetett volna pontosabb címet adni, jómagam eredetileg a Hogyan hozzuk rendbe Oroszországot? változatot javasoltam, bár talán még pontosabb lett volna a Hogyan hozzuk rendbe Oroszország szénáját? –, de hát hogy hangzik ez, mint cím? A végleges változatot a kiadó ajánlotta, s én rábólintottam. Ez legyen életem legnagyobb megalkuvása!
Ami az alcímet illeti, könnyű szívvel hárítom el az olvasó megtévesztésének vádját: az alcím az eredetiben is szerepel, s legfeljebb azon lehetne vitatkozni, hogy az „elmélkedések”, „töprengések”, „tűnődések” szinonimasorból melyik szó volna a legalkalmasabb a magyarítására. De bátran ki merek állni ebben a kérdésben Szolzsenyicin mellett is (másban kevésbé). Nem kell elmélyült elemző olvasás ahhoz, hogy megtaláljuk azokat a helyeket, ahol maga Szolzsenyicin kijelenti: nem tartja gondolatait egyedül üdvözítőnek. A különös az, hogy éppen Ön a cikke végére mintha elfelejtené, mit írt az elején, hiszen az utolsó mondatokban Ön is egy író töprengéseként aposztrofálja az írást.
Végül engedjen meg egy stiláris észrevételt. Én meglehetősen ízetlennek tartom azt a szellemességet, amit Oroszország nevével kapcsolatban megenged magának. Úgy gondolom, egy ország, egy nép nevével kapcsolatban az ilyesfajta kifejezések a kontextustól függetlenül is alkalmasak arra, hogy a nép egésze iránt megvetést, gyűlöletet, nemtelen indulatokat gerjesszenek. S még hagyján, ha Ön egyedül volna! Ez esetben olcsó viccét be lehetne tudni sima ízlésficamnak. Csakhogy ha nem venné észre: Magyarországon egy ideje a hisztériát súroló szovjet- és oroszellenes hergelés folyik, melyben egymásra licitál sajtó és hivatal, ellenzék és kormányzat. Félreértés elkerülése végett nem a politikai szembenállás, elutasítás ilyen vagy olyan fokáról, hanem egyfajta, általam eleminek tartott jó ízlésről van szó. Hogy a helyzetet jellemezzem: az Ön dolgozatával egyazon órában került kezembe Megyesi Gusztáv írása (A harangozás problematikája – Élet és Irodalom, 1991. május 11.), melyben „egy kurva orosz tiszttől” eredezteti az egyórás harangozás ötletét, valamint Stier Gábor cikke a Magyar Nemzetben (Szexuális forradalom a Szovjetunióban – MN, 1991. május 11.), aki szerint: „Az orosz forradalom még e formájában [t.i. a szexuális forradalom formájában – S. A.] sem bújhat ki a bőréből: piros pántlikával, szégyenlősen, félszegen kezdődik, az első csók részegítő bódulatával, s bűzös kapualjakban, másnaposan, sárosan és vérben úszva végződik.”
A magyarázat nyilván készen állna az indulatok jogosságának igazolására. Nem hiszem azonban, hogy az indulatok szításának jogosultságát, kivált pedig célszerűségét bárkinek is sikerülne előttem igazolni.
Kérem, nézze el, hogy nem térek ki a Szolzsenyicin-tanulmánnyal kapcsolatos gondolataira – ezekkel jórészt egyetértek, bár az az érzésem, a sommás megállapítások Öntől sem idegenek, s talán még egy kis pléhkoronát is oda lehetne képzelni a fejére.
Tisztelettel:
Hivatkozott cikkek
- Visszabeszélő [7]