[1]
A Bonn–Berlin-vita legfigyelemreméltóbb vonatkozása az, hogy egyáltalán van. Nehéz elképzelni, hogy Franciaországban vagy Olaszországban nagyszámú politikus komolyan elvitassa Párizstól vagy Rómától a fővárosi rangot, s hogy ezt ráadásul a közvélemény jelentékeny részének támogatásával tehesse. Csakhogy a németek nem olaszok vagy franciák, a német nemzet nem problémamentesen öntudatos nemzet. Noha a már hónapok óta tartó vita időközben ellaposodott, a szimbolikus politika filozófiai magaslataiból alászállt az érdekpolitika porába, még mindig jól érzékelhető, hogy ebben a vitában a német nemzeti önértelmezés konfliktusairól is szó van. A vita csak azért lehetséges, mert még csak hozzávetőleges egyetértés sincs abban a kérdésben, hogy mit jelent, mit jelentsen az egységes Németország. (Arról nem is beszélve, hogy sok nyugatnémet – nem a többség, de korántsem egy elenyésző kisebbség – lelkileg egyelőre még az új Németország létrejöttének tényét sem akceptálta teljesen. Ugyanis szerintük az új német állam fogantatása, mivel a nyugatnémeteket nem kérdezték meg, nem volt szeplőtelen. Alkotmányjogilag ez nem is volt szükséges, s talán lehetséges sem. Elvégre a nyugatnémet alaptörvény az újraegyesülésre való törekvést alkotmányos célként kötelezően előírta. Az alkotmányos érv azonban mit sem változtat azon, hogy Nyugat-Németországban létezik egy szégyenlős, de masszív ressentiment az újraegyesüléssel szemben, amely a Berlin elleni averzióban is kifejezésre jut.)
Szükségből erény
A „Bonn vagy Berlin”-vita megértéséhez hasznos felidézni, hogy mit jelképezett ez a két város eddig a németek számára. Közkeletű tévhiedelem, hogy Bonn egy mélyértelmű, profetikus döntés eredményeképpen lett a nyugatnémet főváros. Az NSZK alapító atyái állítólag Bonn kiválasztásával egyrészt a demokratikus német állam föderalisztikus jellegét, másrészt a nyugati integrációt, harmadrészt pedig a német megosztottság ideiglenes jellegét kívánták hangsúlyozni. Deheroizáló német történészek szerint azonban inkább Adenauer kényelemszerető abszolutizmusáról volt szó: Bonn közel volt a rhöndorfi nagy öreg otthonához. Ettől függetlenül az idők során Bonn valóban jelképezni kezdte a nyugatnémet politikának ezt a három, egymással egyébként nem feltétlenül összhangban álló elemét, valamint sok mást is. Jellemző, hogy Bonn idillikus kicsinysége és kispolgári derekassága, amelyet eleinte elsősorban az ideiglenesség szembeugró bizonyítékaként értelmeztek, lassanként bizonyos körökben a német ártalmatlanság, a respublikánus megbízhatóság és a szerénnyé lett államiság szimbólumává vált. A szükségből erény lett, a kisváros mint székváros vívmánnyá magasztosult, mivel – ebben az értelmezésben – a kisfőváros tette lehetővé, hogy a politika megfosztatott a magasztostól, hogy a pragmatizmus és a józanság megerősödött. Az új ártalmatlansággal való effajta hetvenkedés más körök számára azonban kicsit sok volt a jóból. Számukra Bonn inkább az a porfészek, ahonnan kiindulva a nyárspolgári provincializmus a kúszónövény szívósságával fonja be az országot. Megint mások Bonnban nem feltétlenül a kisvárost, hanem inkább a Rajna-vidéket tisztelik. E szerint a látásmód szerint a bonni hivatalos épületek, amelyeket egy lármás országút mellett pottyantottak le, nem az ideiglenességet, hanem a Rajna-vidékieknek a fensőbbséggel szembeni megvetését jelképezik. Ez a megvetés előnyösen különbözik attól az alattvalói habitustól, amely Poroszország „ázsiai sztyeppéin” burjánzik.
Frontváros
Ha nincs is egyetértés abban, hogy mit jelképezett Bonn a „régi Szövetségi Köztársaságban”, egy kivétellel – tehát az ideiglenességen kívül – jelképezhet minden mást továbbra is, az „új tartományokkal” kibővült Németországban is. Más a helyzet Berlin esetében. A megosztott Berlin a maga drámai hatású falával elsősorban a német egység elvesztését, valamint a kommunista zsarnokság és a nyugati demokrácia egymásnak feszülését jelképezte. De Berlin a nyugatnémet fejekben elsősorban Nyugat-Berlin volt, a „frontváros”, a „szabadság ragyogó szimbóluma”. És később persze az ellenkultúra fellegvára, a katonai szolgálat alól magukat kivonni akaró nyugatnémet ifjak menedékhelye, amely a megélt urbanitás tekintetében lekörözte az összes többi német várost. De az egyesült Nagy-Berlin nem Nyugat-Berlin, Nagy-Berlinnek nincs pozitív világpolitikai szimbólumértéke, és a nyugat-berlini urbanitást is veszélyezteti a bonninál sokkal penetránsabb és agresszívabb keletnémet bornírtság.
Mi szól tehát mégis Berlin mellett hívei szerint? Elsősorban az alkotmányos ígéret, amely kimondja, hogy az egyesült Németország fővárosa Berlin. Ennek az alkotmányos követelménynek papíron könnyű eleget tenni, s ez már meg is történt. De a Berlin-hívek szerint a problémának az a megközelítési módja, amely szerint a fővárosnak nem kell feltétlenül egyúttal székvárosnak is lennie, gúnyt űz az alkotmányból, és kiüresíti a főváros fogalmát. Egy olyan főváros, amelyben fizikailag nincsenek jelen az államiság legfontosabb intézményei, nem lehet semminek sem a szimbóluma, ezért aztán a „szimbolikus főváros” kifejezés fából vaskarika. Pedig Berlinnek igenis szimbólummá kellene válnia (és ez a „berlinisták” másik fő érve), mégpedig a német egység szimbólumává. A volt NDK kellős közepén ülve a politikusok jobban át tudnák érezni az új tartományok problémáit, és nagyobb erőfeszítéseket tennének megoldásukra. Ráadásul az új tartományok polgárainak meglehetne az az érzésük, hogy valóban törődnek velük. Hasonlóképpen Berlin mellett szól a kelet-közép-európai államok közelsége is, amelyek a Berlin-hívek szerint nyilván szintén gyengédségre vágynak.
A harmadik Berlin-párti érvcsoport a nagyvárosi mitológia körén belül mozog. Egy örömteli módon újraegyesült nyolcvanmilliós népnek egy igazi fővárosra van szüksége, egy metropolisra, nem pedig egy olyan taknyos kisvárosra, mint Bonn. Berlinben kifejezésre jutna a teljes állami integráció, sőt egy nép sorsa teljesedne be. Csak egy metropolis képes a nemzeti életet izgalmassá, emelkedetté és nagyszerűvé tenni, csak egy metropolis tud dialógust szervezni a politikai és a kulturális szféra között. Ez pedig nagyon kívánatos annak érdekében, hogy leáldozzék a szürke, hivatalnok-szerű politikusok napja. A kilencvenes évek Berlinjében ugyanúgy nem lenne képes sok politikus arra, hogy kivonja magát az európai berlini kultúrával való diszkurzív szembesülés alól, ahogy ez a húszas években sem sikerült soknak.
Porfészek kontra porosz fellegvár?
Ez utóbbi érv esetében Bonn hívei természetesen nem tudták magukba fojtani a kézenfekvő riposztot, hogy tudniillik a húszas évek német politikusainak kulturális patkoltsága nem járt rettenetesen sok pozitív politikai és történelmi következménnyel. De cáfolni, kontrázni igyekeztek a Berlin mellett matadorkodók minden más érvét is, mikor több, mikor kevesebb sikerrel. Berlin náci múltjának felhánytorgatása, a negyedik teuton-porosz birodalom veszélyének felidézése a kevésbé meggyőző érvek közé tartozott, különös tekintettel arra, hogy legtöbbször Münchenben hangzott el, a „mozgalom” hajdani fővárosában. Ez a körülmény persze nem teszi átütőbbé a Berlin-hívek azon ellenérvét, amely a Berlinben megmentett zsidók számából arra következtet, hogy Berlin sokkal jobban ellenállt a náci ideológiának, mint Németország legtöbb más régiója.
Igen, a parádés posztmodern vita, amelyben az elvek olyan gyönyörűen kölcsönösen leleplezik egymást, annál triviálisabbá, annál átlátszóbbá lett, minél inkább közelgett a döntés napja. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vitában részt vevők túlnyomó többsége számára nem az elvek voltak fontosak, nem a föderalizmus védelme, az antietatizmus vagy a politika számára a metropolisban feltárulkozó lehetőségek, hanem kézzelfogható és DM-ben kifejezhető regionális és önérdekek. Érdekekkel bírni természetesen nem szégyen, de talán nem lett volna szükséges ezeket az érdekeket ennyire képmutató módon letagadni és fennkölt elvek mögé bújtatni – hangoztatták egyre gyakrabban a kommentátorok. Ha a kormány és a parlament elköltözik Bonnból, a város számára munkahelyek tízezrei vesznek el, a tágabb környéken a kereskedelmi forgalom és az ingatlanárak várható drámai csökkenése következtében emberek százezreinek a tervei mennek füstbe. „Még sohasem volt a Keletről fenyegető veszély a Rajna-vidéki emberek számára annyira valóságos, mint amennyire a valóban létező szocializmus összeomlása óta” – jegyezte meg gunyorosan a Spiegel. Azon sem lehet csodálkozni, hogy a bajorok Bonn mellé álltak, noha van abban valami ironikus, amikor a CSU „németkedésben” edzett politikusai a szenvedélyesen Berlin-párti Willy Brandttal vitatkozva a német nacionalizmus feléledésének veszélyeire figyelmeztetnek. De Berlin jelentőségének növekedése csökkentené Münchenét és általában Bajorország súlyát, amelyből az újraegyesülés következtében már eleve vesztett: Németország nagyobb lett, de a Szabad Bajor Állam nem.
Bonnlin vagy Berbonn?
A Berlin mellett érvelőknek nem volt annyi álszent képmutatásra szükségük, mint a bonni pártnak. Ennek fő oka az, hogy Berlin és a volt NDK financiális és struktúrpolitikai érdekeinek képviselete nem minősül regionális önzésnek. De azért az is bebizonyosodott, hogy Berlin hívei sem veszik túlságosan komolyan a nagyvárosi aura jótékony hatásával kapcsolatos szilárd elvi alapokon álló érveiket. Már megvan a kormánynegyed terve, s ha megvalósul, a Bonnhoz szokott politikusok nem fogják idegenül érezni magukat Berlinben – és nem lesznek kitéve a metropolis hatásainak sem. A volt határ, a Reichstag és a Brandenburgi Kapu között felépítendő kormánynegyedben továbbra is maguk között maradhatnak.
A nagy vitának tehát tulajdonképpen már vége van, de az alkudozás most folyik igazán. Mostanra mindkét tábor belátta, hogy ebben a fej fej melletti versenyben a „minden vagy semmi” taktikája túlságosan kockázatos. A szociáldemokraták minapi kongresszusán Bonn egy szavazattal, 203:202 arányban győzött Berlin előtt. A liberálisok között hasonló lehet a megosztottság. A CDU-ban feltehetőleg Berlinnek, a CSU-ban feltehetőleg Bonn-nak van többsége. Kompromisszumra van tehát szükség, a fővárosi funkciók Bonn és Berlin közötti felosztására. Ez nem könnyű feladat, mert nem elég mind Bonn-nal, mind Berlinnel szemben igazságosnak lenni, a politikai intézményrendszer zavartalan működését is biztosítani kell.
- Külföld [6]