Kezdek gyanús lenni magam előtt. Mind ez idáig úgy gondoltam, hogy a közösség iránti felelősségérzetből, kötelességtudatból, sőt egyfajta áldozatvállalás kényszeréből látom el politikai funkciómat. Ám mostanában, amikor olyan politikusok állítják ugyanezt, akikről megvan a véleményem, arra kényszerülök, hogy folyton vizsgáljam önmagamat, s feltegyem magamnak a kérdést, vajon nem kezdek-e el én is magamnak hazudni, s vajon nem a be nem ismert önigazolási vágyról van inkább szó az én esetemben is, nem pedig a dolgok tiszta szolgálatáról? Egyszóval kezdek gyanússá válni magam előtt.
Különösen a hatalomból fakadó előnyök iránti vágy int óvatosságra: a hatalom kísértése épp ezen a területen roppant ördögi. Ez leginkább azokon figyelhető meg, akiknek soha nem volt hatalma, s akik mindig elítélték a hatalmasokat azért, mert olyan kedvezményeket élveznek, amelyek elmélyítik a szakadékot köztük és köztünk, akik most hirtelen a hatalom kellős közepén találjuk magunkat. Olykor akaratlanul is kezdünk hasonlítani elítélésre méltó elődeinkhez, ami mérhetetlenül zavar bennünket, dühösek vagyunk miatta, de nem tudunk ellene védekezni. Vegyünk néhány példát. Értelmetlen volna, ha egy miniszter elkésne egy fontos kormánytárgyalásról csupán csak azért, mert fáj a foga, s egész délelőtt a fogorvosnál kell várnia, hogy sorra kerüljön. Országos érdek tehát, hogy gondoskodjon egy külön fogorvosról, akinél nem kell várnia. Az is biztosan értelmetlen volna, ha a politikus lekésne fontos nemzetközi tárgyalásokat csupán azért, mert ki van szolgáltatva a közlekedés kiszámíthatatlanságának. Ezért tehát külön autója és sofőrje van, szolgálati autója sosem kerül dugóba, joga van szabadon közlekedni a rendőrileg biztosított úton.
Az is értelmetlen lenne, ha egy politikus azzal vesztegetné drága óráit, hogy a tűzhely mellett izzadva munkaebédet kotyvaszt külföldi vendégének. Ezért van saját szakácsa és felszolgáló személyzete. Biztosan értelmetlen lenne, ha az elnök szakácsa a henteseket járná ugyanúgy, mint a posztszocialista utáni ország bármelyik háziasszonya, s megpróbálna felhajtani elegendő húst, amit szégyenkezés nélkül fel lehet tálalni egy külföldi vendégnek. Ugyanígy értelmetlen lenne, ha az elnök vagy a miniszterelnök a telefonkönyvben keresné a különféle telefonszámokat, s újra és újra próbálkozna a hívásokkal, hogy vajon munkahelyén vagy otthon van-e az, akit keres. Ott vannak erre a hivatalnokai. Összefoglalva tehát: külön fogorvoshoz járok, nem kell autót vezetnem, sofőrömnek sem kell dühösen csigatempóban haladnia Prága utcáin, nem kell magamnak főznöm, s nem kell élelmiszerért szaladgálnom, még tárcsáznom sem kell, ha beszélni akarok valakivel. Vagyis: előnyök, protekciók világában élek. Azon kivételezettek világában, akik lassan nem tudják, mibe kerül a villamosjegy vagy a vaj, hogyan kell kávét főzni, autót vezetni, hogyan kell telefonálni. Azon világ küszöbén élek, amelyben a kommunista nómenklatúra élt, s amelyet egész életében bíráltam. A legrosszabb pedig az, hogy mindennek megvan a maga kikezdhetetlen logikája. Nevetséges és elítélendő lennék, ha folyton elkésnék, mert például épp reménytelenül próbálok taxit szerezni Prágában, hisz nem vagyok külföldi és nem vagyok tele dollárral…
De hol ér véget a logika és az objektív szükségszerűség, és hol kezdődik a mentegetőzés? Hol ér véget a haza érdeke és hol kezdődik az univerzális protekció miatti öröm? Ismerjük-e, és egyáltalán képesek vagyunk-e felismerni azt a pillanatot, amikor már nem a haza érdekéről van szó, hanem saját előnyeinkről, amelyeket a haza érdekével igazolunk. Elismerem, hogy magas fokú önreflexióra és önmagunktól való kritikus távolságtartásra van szükség ahhoz, hogy a hatalomba bekerülő ember felismerhesse ezt a pillanatot. Én magam, aki tartós és meglehetősen eredménytelen harcot vívtam a különféle kiváltságokkal, nem merem magamról azt állítani, hogy mindig biztonsággal fel tudom ismerni ezt a pillanatot. Az ember rászokik dolgokra, leszokik dolgokról, s legvégül, anélkül, hogy tudná, elveszítheti józan ítélőképességét.
Megismétlem tehát: folyton gyanakodnom kell magamra. A hatalom kísértésében van valami nagyon alattomos, csalóka, megtévesztő és kétértelmű erő. Az egyik oldalon a politikai hatalom megadja az embernek azt a lehetőséget, hogy reggeltől estig folyamatosan bizonyságot kapjon, hogy valóban létezik, hogy identitása elvitathatatlan, hogy minden egyes ténykedésével és szavával nyomot hagy a világban. Egyúttal azonban ugyanezen politikai hatalomban benne rejlik az a szörnyű veszély, hogy miközben látszólag igazolja létünket és identitásunkat, észrevétlenül, de feltartóztathatatlanul megfoszt tőle.
Az az ember ugyanis, aki elfelejtett autót vezetni, bevásárolni, kávét főzni és telefonálni, már nem ugyanaz, aki ezt egész életében tudta. Az az ember, akinek soha nem kellett a tévékamera szemével néznie, s aki hirtelen minden mozdulatát ennek veti alá, már nem az, aki azelőtt volt. Saját helyzetének, előnyeinek, kedvezményeinek, funkciójának foglyává válik. Annak foglyává, ami látszólag megerősíti őt saját identitásában és egzisztenciájában, s ami őt a valóságban észrevétlenül mindettől meg is fosztja. Fokozatosan megszűnik önmaga ura lenni, mert már valami más uralkodik rajta: funkciója, ennek igényei, következményei, előnyei. Van tehát valami gyilkos e kísértésben: az egzisztenciális önmegerősítés leple alatt az egzisztencia elhal, miközben elidegenül önmagától, s önnönmaga sajátítja ki. Az ember saját kőből faragott mellszobrává válik. A mellszobor ugyan bizonyítja „eredetije” elévülhetetlen érdemeit és dicsőségét, mégsem több, mint egy darab élettelen kő.
Mi minden következik ebből? Egyáltalán nem az, hogy helytelen dolog politikával foglalkozni, mert a politika eleve erkölcstelenné tesz. Egészen más következtetésre kell jutnunk. A politika az emberi tevékenység olyan területe, amely fokozott követelményeket állít az erkölcsi érzék, a magas fokú kritikus önelemzési képesség, a tényleges felelősségérzet, az ízlés és tapintat, a mások lelkébe való beleérzési képesség, a békesség és alázat érzéke elé. Ez a különösen szerény emberek foglalkozása. Azoké, akiket nem lehet becsapni. Mindenki hazudik, aki azt állítja, hogy a politika piszkos dolog. A politika egyszerűen olyan munka, amelyet igazán feddhetetlen emberek kell végezzenek, mert e munka közben erkölcsileg rendkívül könnyen be lehet mocskolódni. Olyan könnyen, hogy ezt a kevéssé éber lélek észre sem veszi. A politikát tehát hangsúlyozottan éber embereknek kéne gyakorolni, azoknak, akik különösen érzékenyek a politika felől érkező egzisztenciális önmegerősítés kétértelmű csábítása iránt. Egyáltalán nem tudom, hogy közéjük tartozom-e. Csak azt tudom, hogy közéjük kéne tartoznom, ha már elfogadtam ezt a funkciót.
- Külföld [6]