Azonban még mindig kényes kérdésnek számít Albániában, hogy ki is felelős a tömeges deportációkért, a máskéntgondolkodók fogva tartásáért… És egyáltalán, hogy a politikai foglyokkal kiknek kell elszámolniuk. A kommunista párt nemrég megtartott kongresszusán – melyen mellesleg a pártot „szocialistává” keresztelték át – az új elnök, Fatos Nano nyíltan kijelentette: a kommunista uralom éveiben legkevesebb háromszázezer albán vált a hatósági önkény áldozatává. Az írószövetség régi-új elnöke, Dritero Agolli pedig, Nano fejtegetéseitől felbátorodva neveket kezdett emlegetni, ami – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – „tumultuózus jelenetekhez vezetett a kongresszusi teremben”. A hirtelenjében reformkommunistává lett Agolli most merészen elvtársai szemébe vágta, hogy: „Mi valamennyien tudtuk, ha valaki Enver Hodzsának ellent mer mondani, az eltűnik a börtönökben, a lágerekben, sőt az életével fizethet.” Felszólalásában megemlíthette volna, hogy még 1985-öt – azaz a sztálinista államalapító halálát – követően, sőt még később is eleven, mindennapi valóság volt a Gulag Albániában; ilyen messzire azonban Agolli nem merészkedett.
Mindenesetre a „változások kongresszusával” egy időben, negyven év után az elvtársak világra segítették az első többpárti kabinetet. A nemzeti megmentés legújabb, átmeneti kormánya pedig új alkotmányt bocsátott ki, amelyet a média az eddigi, sztálinista alkotmánnyal való harcias szembefordulásként ünnepelt. Ez újra rögzíti – az eddig tiltott – vallási gyakorlat jogát, miként más polgári jogokat is, például a tulajdonosi viszonyt, és bizonyos értelemben jogi kereteket teremt a piacgazdaság számára is.
Ám bizonyos szépséghibákat is tartalmaz. Például az alkotmány 50. cikkelye kimondja, hogy a lakhely megválasztásának joga nem korlátozhat társadalmi érdekeket. Ez a cikkely a korábbi alkotmányban úgy szólt, hogy a párt érdekei a mérvadók a lakhely megválasztásának elbírálásakor. Vagyis kizárólag a párt dönthette el, hol telepedhet le valaki, és hol vállalhat munkát.
A tiranai Emberi és Polgári Jogok Bizottságának véleménye szerint a mindennapokban még mindig a régi korlátozások élnek. A rendszer számára kellemetlen emberek vidékre száműzését változatlanul alkalmazzák ma is. Jogi alapot ehhez az új alkotmány 56. és 65. cikkelye szolgáltat, melyek kimondják, hogy a „bűnözők internálása és száműzése mint határozott intézkedés érvényben marad”.
Gradishte a neve annak a településnek, ahol mintegy félezer kitaszított, száműzött ember él még ma is; olyan hely ez, mely nem szerepel a térképeken, s aminek postai irányítószáma sincs. A helybeliek, nem minden alap nélkül „ketrecnek” hívják e vidéket, s valamennyien a családi büntetőjogi felelősség alapján kerültek ide mint politikai foglyok. Gradishte tehát zavartalanul működik; csak annyiban változott, hogy a száműzöttek most már az albán sajtóban is elmondhatják szenvedéseik történetét. Miként az egykori emigráns, Imbrahim Dosti menye is. Dosti 1949 és 1956 között Olaszországban szervezője volt az albán antikommunista ellenállási mozgalomnak. „Egész családomat túszként tartották fogva – mondja az idős hölgy –, és éveken át, mint az állatok, ketrecben éltünk.” Még mindig szánalmas vályogkunyhóban tengeti az életét, ahol tízen osztoznak egyetlen hálószobán, konyhán, s ahol áramnak, fűtésnek természetesen híre-hamva sincs. Csak nemrég kaptak lehetőséget arra, hogy egy kis, telepes rádiót vegyenek.
Alig néhány hete bontották csak le a láger körül az őrtornyokat, a szögesdrót kerítést, s szedték fel az aknákat. Orvost mindmáig egyetlen deportált sem látott. Korábban elvették a szülőktől a gyermekeket, most viszont a szomszédos kolhozokban fogják munkára őket, havi 40 lekért, miközben hasonló kiskorú társaik szerte az országban 500 leket visznek haza munkájuk nyomán.
„A szabadságból semmit sem érzünk” – ezekkel a szavakkal kezdődött az állami televízió egyik műsora, melyben újra szóba került Hyrie Kupi. Sokan felfigyeltek erre a névre, hiszen Hyrie – a korábban roppant kiterjedt családból – egyedül maradt életben, és így utolsó rokona annak az Abaz Kupi nevű antifasiszta ellenállónak, aki elsőként szervezett a megszálló olasz csapatok ellen partizánosztagot. Később Enver Hodzsával összekülönbözött, s ezért likvidálták egész családjával együtt. Hyrie Kupi véleménye szerint: „Múltunk rettenetes volt, jövőnk pedig nincsen.”
Gradishte ma sem több „ketrecnél”; azaz a félelem postacíme e név. A környék parasztjai bizalmatlanok a kényszerűen itt élő deportáltakkal szemben, kerülik a velük való találkozást, az üzemekben pedig megtagadják tőlük a munkát. És a bürokrácia malmai is lassan őrölnek. Nemcsak Gradishtében, de vidéken az embereknek még ma sincs személyazonossági igazolványuk. E nélkül pedig a legközelebbi településre is csak különleges engedélyekkel utazhatnak el.
(Ford.: Ara-Kovács Attila)
- Külföld [6]