Paszternák László országgyűlési képviselő, a vasasszakszervezet elnöke titkos bankszámlára helyezi át 300 ezer tagot számláló szervezete vagyonát, és kijelenti: nem fog engedelmeskedni a parlament törvényének. A múlt évi spontán népi engedetlenségi mozgalom után most a szakszervezeti bürokraták, a követők nélküli, ám széfkulccsal rendelkező bosszok engedetlenségi mozgalma bontakozik ki.
Finnyás liberálisok
Mind a két szakszervezeti törvényjavaslat (a szakszervezeti vagyon védelméről és a tagdíjfizetés önkéntességéről) rendhagyó módon került a parlament elé – ellenzéki, illetve hárompárti – képviselői indítványként. A sajtó – beleértve a liberális sajtót – nem rokonszenvezett a javaslatokkal: a pártokkal szemben érzett viszolygás és főképp az ellenzéki–kormánypárti összefogás paktumszaga erősebbnek bizonyult, mint az MSZOSZ-től való idegenkedés.
Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban már a parlamenti vita megkezdése előtt – július 8-án – rosszallását fejezte ki, hogyan támogathatják a liberális pártok a szakszervezetek vagyonának állami ellenőrzését – megfeledkezve mind arról, hogy az Állami Számvevőszék mint a parkment szerve a pártok gazdálkodását is ellenőrzi, mind pedig arról, hogy a SZOT utódszervezeteinek vagyona mégsem úgy keletkezett, mint bármely önkéntes egyesületé.
Furcsa ez a feledékenység, hiszen ugyanő hívja fel a figyelmet arra, hogy mennyi tényleges szakszervezeti vagyon került a fordulat éve idején a gleichschaltolt SZOT közös fazekába. Vajon hogyan lehet ezt a vagyont megmenteni az elkótyavetyéléstől, és megőrizni esetleg éppen a jogos tulajdonosa számára átmeneti befagyasztás és átfogó vagyonfelmérés nélkül?
Már a törvény elfogadása után – július 18-án – Ősz Edit ugyancsak a Magyar Hírlapban kétségbe vonja, hogy a törvény célja a vagyon elherdálásának a megakadályozása volna. Sőt a VIKSZ-et, a Vagyont Ideiglenesen Kezelő Szervezetet gyanúsítja, hogy épp az készül herdálni. Holott cikke más helyén azt kifogásolja, hogy a VIKSZ, amely konszenzussal köteles dönteni, képtelen lesz bármiről is határozatot hozni. S mindezt úgy, mintha nem tudná, hogy zárolás híján az MSZOSZ akár sokmilliárdos vagyonát is elprivatizálhatja. Mintha őszintén hinné, hogy az MSZOSZ milliós tagsága ekkora támogatottságot jelent, s nem annak köszönhető csupán, hogy a munkavállalók többsége az automatikus tagdíjlevonás következtében nem is érzékeli, hogy szakszervezeti tag.
Mért oly későn?
A két javaslatot eredeti formájában az SZDSZ több mint egy éve, 1990. május 28-án nyújtotta be. (Ugyanekkor javasolta Palkovics Imre, hogy az állami üdülővagyon kezelői jogát vonják meg az MSZOSZ-től, és állítson fel a parlament bizottságot a szociális üdültetés állami rendszerének kidolgozására.) A rendszerváltás hangulatában úgy tetszett, egyik javaslat sem fog komolyabb ellenállásba ütközni. Önmagában az a tény, hogy a javaslatok sürgős tárgyalását az Országgyűlés nem fogadta el, nem volt szokatlan, soronkívüliséget már ekkor is jobbára csak a kormányindítványok élveztek. Az első meghökkenést az okozta, hogy a tagdíjfizetés önkéntességéről szóló javaslatot az emberi jogi bizottság nem támogatta. Baka András (MDF) így érvelt a javaslat ellen: „A független Szakszervezetek Demokratikus Ligája azon az elven van, hogy itt Magyarországon mindent újra kell kezdeni. Erre én azt mondom, nem hiszem, hogy Magyarországon a szakszervezeti szervezkedést a lyoni takácsoknál kell újrakezdeni. Én azt mondom, hogy a szakszervezetek a XX. század végén a politikai rendszer struktúrájában vannak, ugyanúgy meg kell változniuk, mint a politikai rendszer más intézményeinek. Egyik így fog megváltozni, teljesen újjáalakul, alulról építkezik, mások élnek a régi szakszervezet struktúrájával, de elkergetik a régi vezetőket, újraválasztják, megválasztják azokat a vezetőket, akikben már bíznak, és demokratikus alapon új szervezetet, új szabályokat hoznak létre.” Baka András az MSZOSZ által akkoriban fennen hirdetett belső átalakulás elvét vallotta. Korábban a TDDSZ ellenszervezeteként alakult SZOT-hű TUDOSZ (Tudományos Dolgozók Szakszervezete) elnöke volt, jelenleg a hágai Emberi Jogi Bíróság tagja. Az emberi jogi bizottság véleménye persze nem volt döntő, de a javaslatok – különféle formai okokból – elakadtak a súlyosabb szavú alkotmányügyi és a költségvetési bizottságban is. A mélyebb okra Schamschula György államtitkár derített fényt, egy évvel később. Az államtitkár az MSZOSZ szövetségi tanácsának ülésén így beszélt (Népszabadság, július 20.): „…tavaly nyáron rendkívül erős MSZOSZ-ellenes hangulat volt a parlamentben. Aki figyelemmel kísérte az ügyeket, az tudja, hogy elfekszenek olyan törvényjavaslatok, mint például a tagdíjaknak a levonását megtiltó törvényjavaslat, amelyik tulajdonképpen a szakszervezeteknek a jelenlegi struktúrájába kíván beavatkozni. Amennyire én tudom, a miniszterelnök úr volt a leghangosabb ellenzője annak, hogy ezek a törvényjavaslatok és szakszervezet-ellenes bármi jele megnyilvánulások teret nyerjenek.” Antall József nagyon jól tudta, hogy a MSZOSZ-t pártállami múltja ellenére nem lehet úgy megsemmisíteni, mint a KISZ-t vagy a Hazafias Népfrontot. Mint a német minták követője úgy ítélte meg, az a kívánatos, ha a kormánynak egy nagy szakszervezeti szövetség a partnere. A liberális szagú Ligát és a proletárszagú Munkástanácsot megvetette. Minden tekintetben Nagy Sándor tetszett ideális partnernek. Főképp Antall hibája, hogy mégsem sikerült édesebb viszonyba kerülniük. A június végi sztrájkkísérlet után így mégis felröppenhettek a kormány szakszervezet-ellenes héjái – ekkor más, Schamschula vezette őket. Hirtelen előkerültek, illetve hárompártivá alakultak át az SZDSZ elfekvő javaslatai, és létrejött az idill, az MDF az SZDSZ (meg a Fidesz) kurta összeborulása a pártállam maradványai elleni közös fellépés szellemében. A szcéna hatását erősítette, hogy az MSZP olyan agresszívan lépett fel, mint még soha az új parlament megalakulása óta. Még szerencse, hogy Solt Ottilia felszólalása jelezte a különbséget az SZDSZ MSZOSZ-ellenessége és Schamschula MSZOSZ-ellenessége között. A két törvényjavaslatot megszavazták, de a játszmának még koránt sincs vége.
A nagyvonalú MSZOSZ
MSZOSZ-szé alakulása előtt, 1990 februárjában a SZOT leltárt készítette a tulajdonában, illetőleg a kezelésében lévő ingatlanokról. A SZOT saját ingatlanainak könyv szerinti értéke (kerekítve) 1 milliárd 204 millió, forgalmi értéke 4 milliárd 791 millió forint, a SZOT kezelésében lévő állami ingatlanok könyv szerinti értéke 363 millió forint – a számot az előbbiek értelmében bízvást szorozhatjuk néggyel, hogy megkapjuk az igen szerényen számított forgalmi értéket.
Legutolsó javaslata szerint MSZOSZ vagyonát a jelenlegi deklarált taglétszám arányában kívánta volna megosztani. Eszerint az MSZOSZ-é lett volna a vagyon 67 százaléka 3 milliárd 173 millió Ft értékben, a Ligáé a 3,3 százaléka (154 millió forint) a munkástanácsoké a 2,7 százalék (128 millió). A Liga ahhoz ragaszkodott, hogy a vagyonmegosztásra a szakszervezeti választás után kerüljön sor – ehhez az állásponthoz csatlakozott a Munkástanácsok Országos Szövetsége is.
Nyitott kérdés egyelőre, hogy a törvény hatályba lépése megakasztja-e a szakszervezeti vagyon privatizálását. Köztudott, hogy a MSZOSZ 1,9 milliárd forint értékű vagyont vitt be június 24-én a Frohburg Union Finance nevű 10 millió forintos alaptőkével alakult részvénytársaságba. (Lásd keretes írásunkat.) Jogászi álláspont szerint a június 21-én megkötött szindikátusi szerződés még nem elegendő a társasági szerződés megkötéséhez. De ha megkötötték is a társasági szerződést, a társaságba vitt üzletrész a VIKSZ felügyelete alá kerül.
De ez csak az elmélet. A Paszternák-féle manőver, a készpénzvagyon elrejtése a törvény hatályba lépése előtt – nem ütközik jogszabályba. Kérdés, van-e bármilyen szankciója a vagyonfelmérés meghiúsításának. Kérdés, mennyire lesz képes a kormány határozottan fellépni a szakszervezeti keresztapák a „polgári engedetlensége” ellen.
A szakszervezetek – erre számítani lehet – a pártok és a parlament ellenében fognak a szabadság mellett kardoskodni. Szükségük is van a szabadsághős szerepre: a jól jön az a kevéssé népszerűnek ígérkező kampányban, hogy minél többen újítsák meg a tagdíj automatikus levonását engedményező nyilatkozatukat.
A sajtó tehetne most a legtöbbet. Ha világossá tenné, hogy a munkavállalók ezúttal valóban választhatnak, hogy nem kell mechanikusan aláírniuk a tagdíjlevonást engedélyező nyilatkozatot. Hogy eldönthetik, akarnak-e szakszervezeti tagok lenni, és eldönthetik, melyik szakszervezet tagjai akarnak lenni.
Egy ilyen döntés voltaképpen nem kisebb szenzáció, mint Paszternák László elhatározása, hogy elrejti a köz pillantása elől a közösség pénzét.
- Beszélő [6]