Gratulálok a diplomádhoz!
Kedves vagy, de nem biztos, hogy diplomát kaptunk.
Mire jogosít ez a papír?
Tudtommal semmire. Talán a miénk az egyetlen szakma, amelyhez nem kell semmiféle bizonyítvány, csak valamiféle képesség vagy tehetség.
Végül is mit végeztél?
Tanfolyamot? Továbbképzést? Szakosítót? Talán viccnek tűnik, de ez nem derült ki. A hivatalos neve posztgraduális szaktanfolyam. De a „posztgraduális” jelzőhöz képest mindenki részt vehetett rajta, akinek érettségije volt – és persze pénze a tandíjra.
Mennyibe került a tanfolyam?
Egy félévre hétezer forint volt a tandíj, ami elvileg magában foglalta a tankönyvek árát is. Mégis megvetették velünk például „Az újságíró-iskola kézikönyvei” című sorozatot, bár erre nem sajnáltuk a pénzt, hiszen kortörténeti dokumentumokról van szó: 1978-ban megjelent pártállásfoglalásokról a szocialista újságírás magasabbrendűségével kapcsolatban.
Mennyi ideig tartott?
Kétszer egyéves időszakot hirdettek meg, most fejeztük be az első évet. Itt újságíróképzés, a másodikban pedig publicistaképzés történik. Állítólag.
Milyen szervezésben történik az oktatás?
Az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola adta a nevét és a helyiséget. A szervező a MÚOSZ nyugdíjazott oktatási igazgatója. Az ő magánakciója ez a kurzus.
Miket tanultok?
Igen csekélyke óraszámmal belekóstoltunk a sajtóműfaj-elméletbe, a gyakorlati újságírásba, a nyelvművelése-stilisztikába, a tömegkommunikációs, rádiós, televíziós, fotóriporteri ismeretekbe, a tördelés-képszerkesztésbe, a sajtótörténetbe, a szociálpszichológiába és az elektronikus újságírásba. Ugyanazt tanulták az egyetemet, főiskolát végzettek, mint az érettségizettek. Ez például nyelvművelés-stilisztikából azt jelentette, hogy szorgalmasan megtanulhattuk egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Ezt különösen a magyartanár végzettségű hallgatók kísérték ámult figyelemmel. Felmentés ugyanis nem volt.
Kik tanítottak benneteket?
Szunyogh Szabolcs (Köznevelés), Mezey Károly (Magyar Rádió), Peták István (Magyar Televízió), Pólya Zoltán (Mai Nap) és dr. Tímár Ede sajtótörténész neve igen jól cseng a szakmában. De nem mindenkiről alakult ki jó véleményünk. Tördelés-képszerkesztés tárgyból például az egyetlen maradandó élményünk, hogy a tanárnőnek az Andrássy út már élete végéig Népköztársaság útja marad. A Híradó egyik szerkesztője beavatott minket a műsorkészítés gyakorlatába, ám amikor kérdésekre került sor, az egyik hallgató azt feszegette, vajon mennyire érvényesül a „kézi vezérlés”. A híradós azt válaszolta, hogy erre a kérdésre nem hajlandó válaszolni, mert még holnap is ott szeretne dolgozni. Ebből legalább megtudhattuk, miért olyan a Híradó, amilyen. A „tömegkommunikációs ismeretek” című tantárgyból viszont elsősorban a vidám percekre emlékszem: sajnos nem voltunk elég „torelensek” – hogy az előadó egyik kifejezését idézzem. Általában azt kell elmondani, hogy a legcsekélyebb beleszólásunk sem volt sem a meghívott előadók névsorába, sem az előadások anyagába.
Hogyan zajlottak az előadások?
Havonta háromnapos konzultációink voltak. Három, egyenként 25 fős csoportban tanultunk: felsőfokú végzettségűek, érettségizettek és egy rejtélyes szempontból kiválogatott harmadik csoport. Ez utóbbiaknak például gyakorlati újságírásból nem jutott szaktanár – a pénzükért.
Mint leendő újságírók, miért nem tettétek szóvá a visszásságokat?
Tényleg keményebben kellett volna fellépnünk. A tanfolyamvezető általában azzal ütötte vissza a labdát, hogy sajnos túl sokan vagyunk, valamint: hogy ennyi pénzért örüljünk, ha ennyit is kapunk. Mintha mi szabtuk volna meg a felvételi követelményeket és a tandíjat, és nem ő.
Miért ide és nem a MÚOSZ újságíró-iskolájába jelentkeztetek?
A tanfolyamvezetőtől – aki a MÚOSZ oktatási igazgatója volt nyugdíjaztatásáig – azt az információt kaptuk, hogy ott többet nem indul ilyen képzés. Persze kiderült, hogy ez egyszerűen nem igaz. De akkor már késő volt, a pénzünket nem kaphattunk volna vissza.
Végül kaptatok egy papírt, hogy szakdolgozatot írtatok, sikeresen vizsgáztatok, s így az újságírói munkakör betöltésére alkalmasak vagytok.
Az újságírói munkakör betöltéséhez az kell, hogy egy szerkesztőség újságíróként alkalmazzon és/vagy megvegye az írásomat. Ehhez nem kell papír. Különösen az ilyen nem, hiszen a szakma igencsak rossz szemmel nézi ezt a „színvonalat”.
Tanulmányaitok során nyilván érintettétek az újságírói etika írott és íratlan szabályait. Te, mint most már képesített újságíró, miért nem vállalod a neved a véleményeddel együtt? Nagyon súlyos vádakat mondtál a szervezőre!
Ha nagyon vicces fiú akarnék lenni, azt mondanám, hogy többek között ezt sem tanultuk meg az iskolában. Az igazi okom azonban az, hogy részt kívánok venni a második év publicistaképzésén, amely a dolog természetéből adódóan valószínűleg magasabb színvonalú lesz. Tartok a tanfolyamvezető esetleges bosszújától. Eddig se volt kíváncsi a fizető hallgatók véleményére, ha kiderülne, hogy nekem ilyen a meglátásom, talán megakadályozná a sikeres vizsgáimat.
Így viszont az egész második évfolyam fog gyanúba keveredni. Etikusnak tartod ezt? Lehet így tisztességesen űzni a szakmát?
Talán nem. De iskolát sem lehet így csinálni.
Hivatkozott cikkek
- Oktatás [7]