KL [Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Az Európa Tanács épületének vízben remegő tükörképét csillámló, apró cserepekre töri a Rajnán úszó hattyúcsapat: eszmei kontinensünk strasbourgi központja a Keletről jövő vendég előtt színpadi látványként leplezi le magát. Íme hát vágyaink tündeképe: ide kellene beköltöznünk, itt kellene lakoznunk; de hát lehet-e kényelmesen elnyújtózni ilyen törékeny eszmevárban? Csak a háttérben emelkedő új hivatali épületek csupasz betonfalai érzékeltetik, micsoda erők képesek mozdulni az Egyesült Európa káprázatáért. S hogy a gondolatok rossz irányba ne tévedjenek, a sétahajó hangszóróiból több nyelven megszólal az Európa-rizsa; az Európa-házat ugyan nem emlegetik, de az összes ismert retorikai patron jókorát pukkan.

Ez év júniusának elején Strasbourg adott otthont a „folyóiratok Európájának”, a kulturális és művészeti szemlék 5. európai találkozójának is. Erre a tanácskozásra persze nem az üvegpalotában került sor, hanem a dóm tövében álló Rohan-palota egyik múzeumi termében, ahol a találkozóval párhuzamosan művészeti folyóiratok történetét bemutató kiállítást rendeztek. A résztvevők, akik Európa legalább tucatnyi országát képviselték, derűs pesszimizmussal magukat is múzeumi daraboknak tekintették, mindannyian tisztában lévén a lehetőséggel, hogy jövőre már talán csak a borítólapok és az archív példányok képviselhetik megszűnt folyóirataikat. A tanácskozás így nélkülözte az Európadzsemborik szokásos reprezentatív kellékeit; személytelen-színtelen szinkrontolmácsolás nélkül, kellemes nyelvi zűrzavarban folyt az Európa-fecsely. Akcentusában élt a nemzet, ki-ki a maga nyelvének színeit keverte a választott közvetítő nyelv palettájához, mely közvetítőnyelvnek bizonyos helyzetekben, különösképpen pedig az „Ogd & Form” Esterházy-rajongó svéd szerkesztője kedvéért – horribile dictu – az orosz kínálkozott. Úgy tűnik, Európa az a hely, ahol az orosz is nyelvnek és nem a politikai elnyomás – kivált diákbosszantásra kieszelt – közegének számít.

A szabadság nehézségei

Annak persze, hogy ezt felénk is hihetőnek találják, feltételei vannak. A találkozó legfontosabb témáját éppen a reánk szakadt szabadság nemegyszer fura következményei adták. A „Sinn und Form” például a hajdani NDK irodalmi párthatározatainak legfőbb végrehajtója volt. Szerkesztője, ha elfeledkezik magáról, még ma is „nálunk és náluk”-at emleget, de a folyóirat már Gadamerrel, azzal a jeles filozófussal közöl interjút, aki nemrégiben még csak a céltábla szerepét játszhatta a folyóirat hasábjain űzött ideológiai harcban. Az ilyen és hasonló jelenségeket a Rajna-parti üvegpalotában hangzatos szólamokban ünneplik; a Rohan-palotában főleg arra voltak kíváncsiak a résztvevők, hogy ilyen papíron és ilyen árral meddig maradhat még életben a „Sinn und Form”.

Örömmel jelenthetem olvasónknak, hogy a Beszélő is hasonló érdeklődés tárgyát képezte, sőt még a történelmi pátoszból is jutott valami, amikor a résztvevők ereklyéknek és drága holmiknak kijáró óvatos mozdulatokkal lapozgattak egy egykori szamizdatpéldányt. A kérdések azonban már a jelenlegi Beszélő helyzetére vonatkoztak. A találkozó egyik központi témáját ugyanis az jelentette, hogy milyen nehézségekkel jár az egykori szamizdathelyzetből a nyilvánosság normális közegébe való átmenet. Mert az mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy a szabadság nehézségekkel jár, s bizony nem elképzelhetetlen, hogy a mai olvasókban és írókban nosztalgia alakul ki az egykori szamizdat iránt.

Mi a szamizdatot jellegzetesen kelet-európai jelenségnek tartjuk. Érdemes volt ezért hallgatni a tanácskozás spanyol résztvevőjét, aki nevetve mesélte, hogy az egykori illegális sajtó örököseinek a legsúlyosabb problémája, hogy nincs aki írja az újságokat. Az egykori szerzők politikusokká váltak, parlamenti képviselők lettek. Az új szerzőgárda pedig már más normák alapján regrutálódik. A kelet-európai résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy nem elég, ha az ember bajban van, még vigaszt nyújtó egyediségének is búcsút kell mondania.

Az egykori szovjet szamizdatosnak sem sok oka volt a nevetésre. A „glasznosztynak” becézett megnevezhetetlen folyamat furcsa módon előbb vezetett a szamizdat szétzilálásához, mint a valóban szabad sajtóviszonyok létrejöttéhez. A pervertálódás első állomásaként megjelent a stilizált szamizdat, amely küllemben, szerkesztési elvekben az egykori szamizdatkiadványokat utánozta, ám valójában már engedélyezett lapokról van szó. A régi lapok szétváltak, piaci viszonyokhoz igazodnak, ám ez a Szovjetunióban elsősorban a feketepiacot jelenti. Második lépcsőben megjelentek az álszamizdatok: ma már többmilliós példányszámban adják ki őket, s még vetül rájuk valami a szamizdat dicsfényéből, ám elsősorban előállításuk primitív technikájában őrzik a földalatti sajtó hagyományait.

Hazabeszélő

A Beszélő helyzetét e háttér előtt akár jónak is láthatjuk, hiszen szerzőgárdájának egy részét sikerült megőriznie, miként a korábban vállalt értékeket is töretlenül képviselheti. A szabadság terhei azonban a találkozó résztvevői előtt is világosa váltak. A legális és piaci viszonyok közötti megjelenés nehézségei ráadásul paradox módon a „régi” Beszélő legfontosabb értékeiből erednek.

A kultúra egész szempontjából a szamizdat Beszélő legfontosabb vívmánya Jourdan úr felismeréséhez hasonlatos: felfedezte a politika prózáját. Közismert, hogy a korlátozott nyilvánosság keretei között a hivatalos állásponttól eltérő vélemények csakis irodalmi szövegekben vagy a művészet és kultúra ürügyén jelenhettek meg. Politikától átitatott kultúra és művészet jött létre, s a politikai állásfoglalásoknak is kialakult a sajátos metaforikus nyelve és kommunikációs rendje.

A szamizdat-Beszélő talán legnagyobb tette, hogy a politikát illetően újra jogaiba iktatta a közvetlen, tárgyszerű beszédet. A zsarnokot zsarnoknak nevezte és megnevezte, s nem bizonyos római császárok viselt dolgairól értekezett. A Beszélő lemondott a politikai kommunikáció virágnyelvéről, a stílus „irodalmiságáról”. Miközben a hatalom képviselői rajongtak a művészetért és üres óráikban mindegyikük „kultúrpolitikát” csinált, s miközben az értelmiségiek jelentős része a művészet ürügyén politikáról beszélt, a Beszélő a prózai nyelv mellett döntött.

Ma azonban a magyar közéletben sajátos apolitizálódás, mi több: politikaellenes tendenciák figyelhetők meg. Az utóbbi negyven év elsősorban magáról a politikáról szoktatta le az embereket, akik e dresszúra következményeként a politikai nehézségekre azzal válaszolnak, hogy magától a politikai intézményrendszertől és a politikai cselekvéstől fordulnak el. Ahogyan manapság fogalmazzák: unják a politikát. Ez az unalom a Beszélő olvasótáborának egy részét alkotó értelmiség körében is jelentkezik, s általában a kultúra nyelvének növekvő mértékű metaforizációjával jár együtt. A Beszélő közvetlen, tárgyi stílusa sokak szemében idegenül hat.

Hasonló nehézséget jelent a piac által befolyásolt nyilvánossághoz való alkalmazkodás. A heti megjelenés más munkamódszert követel, s általában az olvasók professzionalizálódást várnak a lap munkatársaitól. Ám ennek terheit éppen a lap sajátos hagyományai súlyosbítják. A Beszélő hajdani ethosza a közvetlen, spontán állampolgári viselkedés és megnyilatkozás attitűdjére támaszkodott. Az emberjogi érvelés éppen a mindenkire és minden további nélkül érvényes szabályokat hangsúlyozta. A professzionalitás szűkebb, szakmai szempontjai ezeknek az értékeknek az érvényességét csorbították volna, arról nem is beszélve, hogy akkoriban a „professzionális” az „officiálissal”, a hivatalossal volt egyenértékű; ma már természetesen más a helyzet. Az adott helyzethez való alkalmazkodás azonban mindenképpen feltételezi a lap hagyományaival való tudatos számvetést.

Vissza a szamizdathoz?

A strasbourgi találkozó résztvevői a piaccal kapcsolatos gondok iránt meglehetősen érzéketleneknek bizonyultak. S nem csupán azért, mert „nekik már könnyű”. A jelenlévő kis példányszámú folyóiratok ugyanis éppen azzal definiálták magukat, hogy nincsenek rentabilitási gondjaik, eredendően és szándékosan ráfizetésesek: kis közönségnek szólnak, piaci megfontolások alapján meg sem születhettek volna. Létrejöttüket személyek és csoportok elkötelezettségének köszönhetik, akik eszméik és rögeszméik közlésére keresnek fórumot. Ami persze korántsem csökkenti nemegyszer hatalmas jelentőségüket. Szerepük azonban főként abban áll, hogy a piaci viszonyok közvetítette értékvilággal szemben kínálnak alternatívákat. A nyugati résztvevők például egyöntetűen megegyeztek abban, hogy az új Európa a helyi és kiskultúrák Európája lesz; a folyóiratokban hemzsegnek majd a magyar, szlovén és albán szerzők. A kontinens másik fertályában élők pedig csöndben gondolkodtak magukban: vajon a magyar (szlovén) szerkesztők is úgy képzelik Európát, hogy egyre több szlovén (magyar) és albán író szövegeit olvashatjuk majd? Utoljára a szamizdatidőkben képzelhettünk ilyet.

Miközben a nyugat-európai szerkesztők belemelegedve tervezték a jövő folyóiratát, keleti kollégáikat egyre furcsább érzés kerülgette. Erről a kiadványról kiderült, hogy nem lesz hivatásos szerkesztő- és szerzőgárdája, kifejezetten a marginális jelenségekre figyel; szoros kapcsolatot tartanak egymással, s talán az is lehetséges, hogy nem kell füzetformát öltenie, elég lesz, ha faxon és kis példányszámban küldjük egymásnak az írásokat. S amikor az amerikai résztvevő kijelentette, hogy pl. az Öböl-háború kérdései olyan mértékben tabuvá váltak, hogy megtárgyalásuk csak szamizdatban lehetséges, már mindenki előtt nyilvánvalóvá vált: ez a jövendő folyóirat a szamizdat mintáját követi.

Strasbourgban, Európa központjában felfedezték a szamizdatot. A hazai résztvevőben pedig végső tanulságként egyetlen kérdés motoszkál: nem kellene előkeresni a stencilgépet?

• Kultúra