A „késő Kádár-korszakban” az ellenzék és a közgazdászszakma sokkal hatásosabban tudott képviselni egy alternatívának gondolt gazdasági programot, mint ma. A hatást – úgy hiszem – nemhogy rontotta, hanem erősítette a reformközgazdászok csoportjának a hatalommal való összefonódása.
Az évtizedes alkujukban, kompromisszumokban megedződött reformerek a gazdaság intézményrendszerében meglévő kétségtelen pozitívumokra építve mutattak „utat”. Vagyis ígértek „fordulatot és reformot”.
Segítette őket persze az is, hogy egy szűk klubról volt szó, tagjai képzettségükön és tudásukon kívül azzal válhattak programalkotókká, hogy monopolizált információk birtokában voltak. A hatalom titkolózási mániája tökéletesen megfelelt e reformereknek. Egyre nagyobb szükség volt rájuk, így tehát hozzájutottak az információkhoz. Levonhattak bármilyen következtetést, az információ feltétele csupán az volt – egyre inkább –, hogy magukat az alapinformációkat nem terjeszthetik, amelyekből ellenőrizni és nyomon követni lehetne a gazdasági folyamatokat.
Privilegizáltnak kellett lenni ahhoz, hogy akár a kereskedelmi forgalom adataihoz hozzájusson valaki, a privilégiumokat pedig szeretik őrizgetni. Az együttműködés legszebb példája számomra az, hogy ez a csoport régóta pontosan tisztában van a valóságos adósságadatokkal. Sőt, ezeket a Fidesz és az SZDSZ vezetősége is ismerte.
S miért idézem föl mindezt? Minden együttműködés ellenére ez a reformértelmiség erősítette a gazdasági változtatások kényszerét, sajátos ideológusává tudott válni a piac kiépítésének. Ma egy félig-meddig független közgazdászrétegnek sokkal kisebb a befolyása, mint korábban volt. A korábbi lehetőségek a változásokkal elvesztek, egy másfajta pedig még nem tudott kialakulni, elsősorban azért, mert nem alakult ki a gazdasági vitáknak a valódi nyilvánossága. S ezért nagy felelősség terheli az ellenzéket, amiről talán éppen most a legfontosabb beszélni, amikor is a költségvetési bizottság elnöke nyílt levélben kárhoztatja az információk elzárását.
A Beszélő olvasóinak nem kell bemutatni a kereskedelmi forgalomban kialakult hatalmas rubelkihelyezésünk Antall-kormány idejére eső történetét s annak inflációs hatásait. De ami most fontos: a forgalom roppant kedvezőtlen alakulását már legalább decemberben látni lehetett (a rendkívül szűk körben meglévő adatokból). Az ellenzék azonban rendületlenül hallgatott, s csak akkor szólalt meg – idén áprilisban –, akkor interpellált a parlamentben éppen Soós Károly Attila, a nyílt levél írója, amikor gyakorlatilag már lezárult a rubelben elszámolt kereskedelem.
A példákat lehetne szaporítani arról, mily kevéssé törekszik a három párt a gazdasági információszolgáltatás kikényszerítésére. Mikor tett például lépéseket az ellenzék annak érdekében, hogy a költségvetési mérleget vagy a folyó fizetési mérleget, adóssághelyzetünk adatait rendszeresen és kellő részletezettséggel tegyék közzé? Kezdeményezett-e vizsgálatot arról, hogy valóban manipulálják-e ma is ezeket az adatokat?
A legkisebb mértékben sem álltak ellen a dezinformációnak. Ezen elsősorban nem úgy lehet változtatni, ha egy-egy kormányzati részkoncepció közzétételét sürgetik, hanem ha a gazdasági alapinformációk közlését követelik ki (természetesen a jól körülhatárolt és indokolt, a mainál sokkal szűkebbre szabott államtitkokat kivéve).
Persze nem csupán az alapinformációk közlésével van probléma. Módszertani csúsztatásokkal rengeteg mindent el lehet tüntetni, s balekká tenni az adott témával foglalkozókat. Mint például e sorok írójából.
Az 1991-es első negyedévi költségvetési beszámoló szerint a nyereségadó-bevétel az első három hónapban csak 15 milliárd forint volt, elmarad az előirányzottól, s a tavalyi év hasonló időszakának befizetési arányától is. Egy bekezdésben azt is közlik, hogy a tavalyi nyereségadótúlfizetés miatt ez év elején 11 milliárd forintot utaltak vissza a vállalatoknak. Ez pedig az idei bevételt csökkenti.
De a negyedévi beszámolóban ez a visszafizetés nem jelent meg a költségvetés kiadásai között. Ezt az összeget egyszerűen levonták az idei nyereségadó-befizetésekből, „nettózták”, s csak e nettó összeget tüntették föl. Így azonban az adat teljességgel félrevezető, s alkalmatlan bármilyen következtetésre a nyereségadó idei alakulásáról.
(Megtévesztő az előző évvel való összehasonlítás is, hiszen ez csak akkor reális, ha tavaly is éppen 11 milliárdot utaltak vissza az előző évre.) A költségvetési jelentés még tovább torzítja az adatok összehasonlíthatóságát. Valójában nem a „vállalati kör” fizetett többet tavaly 11 milliárddal. A vállalatok egy része majdnem 15 milliárddal fizette túl valóságos kötelezettségét (pontos adatokat ma sem tudni), más részük pedig több mint 3 milliárd forintos adóelmaradásban volt. A 11 milliárd csak a túlfizetés és elmaradás egyenlege.
Egyetlen sor a költségvetésben, s többmilliárdos torzítások, amelyek meghatározzák, hogy milyen gazdasági döntéseket lehet alátámasztani ezekkel az adatokkal. Véletlenről aligha lehet szó. Idézzük a már beterjesztett államháztartási törvényhez csatolt pénzügyminisztériumi tájékoztatót. „Az államháztartásban alapvető a bruttó elszámolás elve. A nettó elszámolás esetén nem lehet a pénzügyi folyamatokat megítélni… a bruttó elszámolás esetén az államháztartás alrendszereiben a bevételeket és kiadásokat teljes összegükben kell kimutatni. A döntéshozók így minden kiadásról és bevételről rendelkeznek, (információval) döntéseik megalapozottsága növekedhet… Az ellenőrzésnek is alapvető feltétele a bruttó elszámolás.”
Az elmúlt hét egyik legfontosabb gazdasági döntéséről (persze a kárpótlási törvényt nem számítva), egy szikár híradáson túl szinte alig írt a sajtó, kivétel a Magyar Hírlap. A devizabetét ellenében nyújtott, úgynevezett refinanszírozási hitelek kamata eddig lejárattól függően 28 és 30 százalék között mozgott. A három hónapra elhelyezett devizabetét utáni hitel kamata volt 30 százalékos. Ezt fölemelték 34,7 százalékra, s a Világgazdaságban közölt, hivatalosnak tekinthető táblázat szerint eltörölték a lejárat szerinti megkülönböztetést. Az átlagos kamatemelés tehát nagyobb 4,7 százaléknál is.
A gazdasági visszaesés, az infláció, a magas kamatok miatt a pénzintézeteknek nyújtott éven túli refinanszírozási hitelek állománya nominálisan hónapok óta majdnem változatlan. Az éven belüli refinanszírozási hitelek viszont 1991-ben erőteljesen, az inflációt meghaladóan nőnek. Ez a növekedés lényegében teljes égészében a pénzintézeteknek az MNB-nél elhelyezett devizabetéteik után nyújtott refinanszírozási hitelekből adódott. Ennek nagyságára ma semmiféle korlát nincs, s a devizában bővelkedő bankok ezen a módon jutnak refinanszírozási hitelkerethez. Ma már az MNB egy éven belüli lejáratra a pénzintézetekhez kihelyezett refinanszírozási hiteleinek több mint 60 százaléka ilyen módon keletkezett. Ezzel együtt a pénzintézetek „sima” devizabetétei is ugrásszerűen nőttek, döntően az első negyedévben. Forintban számolva három hónap alatt 116 milliárdról 160-ra.
Ugyanakkor a pénzmennyiség növekedése gyorsulni látszik. Az egy évvel korábbi időponthoz képest 1990. december 31-én a pénzmennyiség 123,5 százalékra, idén február végén 126,3, március végén 124,9 százalékra nőtt. Nem sikerült tehát a jelek szerint „megfogni” a tavaly év végi, túlságosan nagynak minősített pénzmennyiséget. A folyó áras GDP növekedése mindenképpen elmarad a fenti százalékos növekedéstől, ami azt jelzi – több szakértő szerint –, hogy pénzszűkítésről szó sincs.
Év végére elválik, hogy a kamatemelkedésben megnyilvánuló pénzszűkítéssel a kisebbik rosszat választotta-e a Magyar Nemzeti Bank.
- gazdaság [6]