Az egymásból fejlődő és egymásba indázó fogalmak sajátos és jellegzetes, egymástól látszólag befoghatatlanul távoli képi formákban öltenek testet a párizsi Konok Tamás és a pécsi Gellér B. István munkáin. A szerkesztés és újraszerkesztés, az építés és újjáépítés párosok megfogalmazása azonban – a lényeget illetően – csak a programok „méretét” és az eszközök fajtáját tekintve különbözik; mondhatnánk: csak az aspektusok térnek el, az értelmezés még akkor is hasonló, sőt, sok tekintetben közös, ha banálszinten az absztrakciót és a figuralitást képtelenségnek látszik-látszhat egy nevezőre hozni. Konok Tamás kitartóan s egyfajta, mára tagadhatatlanul archaikussá lett fogalmazásmód elkötelezettjeként a klasszikus geometrikus absztrakció alapján dolgozik. Az utolsó, nagyjából tíz évet áttekintő anyag – amennyire tudom – jelentős változást nem hozott pályáján, így az állandóság nemcsak külső, de belső jelzője is munkáinak. A konstruktivizmus, elementarizmus és univerzalizmus jegyei olvashatók – olykor szinte idézetek módjára is – festményein, s keverednek nem ritkán a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző konceptuális és posztkonceptuális elemekkel. Képeinek „régiességét” persze nem egyszerűen az adja, hogy Konok nem tért le az oroszoktól a hollandokig, franciákig húzódó útról, hogy szerkesztésmódja, színei és formái bizonyos ortodoxiára valló hajlamra utalnak, hanem inkább az a sugárzó kiegyensúlyozottság, amely eleve értelmetlenné teszi a kérdést (miért nem változtatott, miért nem „rúgott ki” a Lisszickij, Moholy-Nagy, Mondrian és mások teremtette hámból?), a kérdést, mely mindig oly izgatottan hiábavaló és bizsergetően bosszantó okvetetlenkedéssel tolakszik elő, miszerint: na, és mi van a fejlődéssel, az meg hol marad?
Nem tudom, az viszont mindenesetre tény, hogy Konok szelíd és intim geometriája, átklasszicizált és klasszicizálódott konstruktivizmusa finom porával és tagadhatatlan „ismerősségével” együtt személyessé képes lenni. Gyengéd „trükkjei” – ahogy például a kollázsszerűségre utal némely képén a flóderezésre emlékeztető lazúros hátterekkel, vagy amint konceptuális „jelentőséget” ad egy szaggatott vonalnak – a fegyelmezett szerkesztés csöndes őszéről mesélnek, teli nosztalgiával.
Kulcsfogalom az archaizmus Gellér B. István nagyszabású és nagyralátó installációjában is. Konok Tamás a konstruktivizmust-mint-stílust szerkeszti tovább és újra valamifajta múltfüggőség érvényében, Gellér egy szintetizált történelmet, magát az archaizmust rekonstruálja egy általa támasztott jövő visszfényében.
Gellér lassan tíz éve építi egy sohasemvolt város, egy sohasemvolt kultúra – valahol a Mediterránon innen, rajtunk túl, s a bonyolultabb kő- és az egyszerűbb fémkorszak határán fekvő – romjait, tehát miközben konstruál, rögvest re- és dekonstruál (vagy inkább destruál?) is, magát a régiséget emelve az új piedesztáljára vagy inkább egyenesen a helyére, tölti ki – másképpen fogalmazva – az új helyét a régivel, az újdonságét a régiségével, mely így rögtön újjá alakul. Kezén átváltozik tehát a hely, s föltöltődik ironikus, olykor sanda gesztusokkal, máskor németesen komolyan vett igyekezettel összeszálazott adattörmelékekkel, melyekből kiadódik-összeszerkesztődik egy lehetséges történelem, egy éppoly emberi-embertelen história képe, mint amilyent már többé-kevésbé ismerünk. Gellér azonban rafináltan megcsavarja a dolgot, s mihamarabb beszámol – a legendát ezzel végérvényesen igazzá avatva – a történet történetéről is: az elpusztult kultúra felfedezésének a felfedezőket is elpusztító eseményeit is előadja (s talán világossá vált, hogy a mű már rég nem a képzőművészet, már rég nem egyetlen műfaj terméke, hanem gesamtkunstwerk, bizony).
Gellérnek – elhaladtában – visszainteget ugyan a francia Poirier házaspár vagy az amerikai Simmonds, és susognak is valamit az individuál mitológiáról, ám ami Gellért „megmenti” és elkülöníti tőlük, az éppen kicsinyessége a mondottaknak csak jelzésekre „önkorlátozó” nagyvonalúságával szemben; talán sokat próbált türelmetlensége, hogy mindent el és ki akar mondani, amit a történelemről tud.
Gellér Labirintusa, ez az akvarellekből, kerámiákból, igazi és mesterséges fosszíliákból, tárgyakból és tárgyimitációkból, kultuszokból és kultuszhamisítványokból összerótt misztikus-realista Merzbau, a maga homlokráncoló komolyságával, ironikusan szigorú szerkesztettségével nem épp szelíden figyelmeztet a történet eluralkodásának veszélyeire, a történet veszélyeire, a veszély történeteire.
- Kultúra [6]