1989. október 6-án, azon a napon, amikor az állampárt utolsó kongresszusa megkezdődött, Vitányi Iván a következőket írta a Népszabadságban az MSZMP-ről: „Kétkamarás rendszer volt, felsőpárttal és alsópárttal. Amióta ez a párt megvolt – 70 éve – mindig is megvolt benne mindkettő. Kikből állt a felsőpárt? A pártközpontból, a Minisztertanácsból, a Belügy-, a Külügy-, a Honvédelmi, a Pénzügyminisztérium és a Tervhivatal, valamint a megyei pártapparátus vezetőiből… Keresték a kiutat, és egyes időszakokban hajlottak a liberalizmusra. De egészében véve mégis zárt kör volt… Az alsópárt voltaképpen illegális maradt. Hatalmas, de bizonytalan összetételű konglomerátumként tompán hömpölygött a pártállam egyre sekélyesebb medrében. De ebben a konglomerátumban mindig ott élt egy demokratikus párt magva… Nem elég már a viszonyt megváltoztatni a két részpárt között, hanem azt az állapotot kell megszüntetni, amelyben ugyanabban a szervezetben az egymással összeférhetetlennek együtt kellett léteznie.” És a zárómondat: „Proletárjai a pártnak, egyesüljetek!”
Hasonló a hasonlónak…
Hol van az alsópárt? Hol vannak a párt proletárjai? Kisebb részük az MSZMP-ben őrzi a régi felsőpárt iránti hűségét, nagyobb részük eltűnt a politikai névtelenségben.
A Gallup-irodának a parlamenti választások előestéjén készült felmérése szerint (ld. Világ, 1990. május 3.) a hat parlamenti párt közül az MSZP-ben kiugróan a legmagasabb a vezetők és (ugyancsak kiugróan) a legalacsonyabb a szakmunkások aránya. A szakmunkások aránya még a kisgazdapárt szavazótáborában is másfélszer akkora, mint az MSZP-ében.
Ha viszont megnézzük az MSZP országos listáján, mondjuk, az első huszonöt nevet, akkor azt látjuk, hogy a többség a felsőpártból, az „ötszázak” zárt köréből érkezett oda.
Ami pedig a cikkben emlegetett bizonytalan összetételű konglomerátumot illeti, Bihari Mihály szerint (Népszabadság, 1989. október 10.) „együtt maradt az úgynevezett nagy konglomerátum, azaz csak a nagyon szélsőségesen konzervatívok válnak le az új pártról… nem lehet ezt a pártot egyben tartani. Ugyanis homlokegyenest kizáró platformok vannak.”
Ott volt például a Népi Demokratikus platform, melynek szervezői kiáltványukban a következőképpen méltatják a Nyers–Pozsgay–Németh-féle pártvezetést: „a vezetés a maga hatalmi pozícióit úgy akarja átmenteni, hogy elvtelen kompromisszumokat köt, igyekszik megszabadulni a tagság ellenőrzési törekvéseitől, reformterrort alkalmaz, aminek sajátosságai a következők: a kommunista alapértékek nyílt vagy burkolt lejáratása, történelmileg is illúzióvá nyilvánítása, fundamentalizmusként való felemlegetése; a szűkebb ellenzéki elittel történő egyezkedés… stb. A Berecz–Udvarhelyi-féle „Összefogás az MSZMP”-ért platform beolvadását bejelentő Hoch Róbert a kongresszus utolsó felszólalójaként közölte, hogy megalakították az MSZP „baloldali szocialista tagozatát”. Mint mondotta, soraikba várják „mindazokat a reformelkötelezett kommunistákat… akik valóban a legjobb szocialista-kommunista hagyományokat kívánják ápolni. A tagozat szeretné megelőzni, hogy idős elvtársaik kisodródjanak a munkásmozgalomból…” A Reform szövetség pedig összeölelte a tézist és az antitézist, a „kétféle Magyarországot”.
Minden test megtartja…
Október 9-én a Népszabadság riportere becsléseket gyűjtött arról, hogy mekkora lesz az MSZP taglétszáma. Rácz Lídia Zala megyéből: „300 ezer MSZP-tagra számítok.” Szűrös Mátyás: „Félmillió fölötti tagságra számítok.” Ágh Attila: „Úgy gondolom, hogy a jelenlegi MSZMP-tagság tíz százaléka leválik, s nem lesz tagja az MSZP-nek.” A SZER riporterén kívül csupán Ormos Mária közelített a valósághoz: „Szerintem egy hónap múlva csak néhány tízezer tagja lesz az MSZP-nek.”
A szocialisták székesfehérvári kampánynyitó ünnepségén Pozsgay, Szűrös, Nyers határozottan (Németh Miklós pedig határozatlanul) azt állította, hogy az MSZP 175 jelöltjének legalább a fele bekerül a parlamentbe. Ilyen alkalmakkor a nagyotmondás természetesen kötelező, de ilyen hatalmas mértékű túlbecslésre az MSZP vezetőin (és Torgyán Józsefen) kívül csak a Hazafias Választási Koalíció (HVK) vezetői voltak képesek – és ez nem véletlen.
A HVK és az MSZP helyzetében az volt a közös, hogy mind a kettő számított a társadalmat sűrűn behálózó kapcsolatrendszer, szervezeti rendszer és az ezekhez kötődő rutinlojalitás bizonyos fokú túlműködésére, az establishmentet támogató tehetetlenségi erőre. És hogy ez a tehetetlenségi erő mire elég, azt valóban nem lehetett előre kiszámítani, ebben nem volt nehéz nagyságrendeket tévedni, mert a nagyságrendi változások hónapok alatt következhetnek be. Ezek a hónapok Magyarországon 1989 októbere és 1990 januárja közé esnek.
Ekkor zajlottak le azok az „ügyes ellenakciók”, amelyek Vitányi Iván szerint is és szerintem is meghiúsították az MSZP és a nemzeti-konzervatív irányzat szövetségét. Mármost az a kérdés, hogy miért azok olvasták rosszul a történelmet, akik ennek a szövetségnek a veszélyét felismerték, és miért nem azok, akik nem ismerték fel? Mi történik akkor, ha a liberálisok nem élezik ki a helyzetet, ha nem teszik fel úgy a kérdést, hogy azon megtörjön az a bizonyos tehetetlenségi erő. Akkor a „kétféle Magyarország” között ma nincsenek kiegyensúlyozott erőviszonyok, akkor az egyik oldalon ott áll egy karizmatikus elnök, ott állnak a jelenlegi koalíciós pártok, ott az MSZP, amelyet az elnökválasztási győzelem után megkérdőjelezhetetlenül a nemzeti konzervatív szövetségben elkötelezett szárny dominál, amelyből nem Pozsgay Imre lép ki, hanem Vitányi Iván. Velük szemben pedig senki más, csak két – a jelenleginél sokkal kisebb – liberális frakció. Nem lenne gond a kétharmados törvényekkel, nem lenne gond a tömegkommunikációval. Az egyik oldalon az „utórendies, paternalista” nemzeti egység, a másikon a nemzetidegen liberálisok törpe kisebbsége.
Az MSZP nem programpárt, nem mozgalmi párt, nem választási párt, hanem helyzetpárt. Olyan emberek politikai aktivitásának a közös kerete, akiknek a pályája 1989 októberéig állampárti keretek között haladt. Tőlem nagyon távol áll az a gondolat, hogy erről a helyzetközösségről egységes ítéletet mondjak, hogy az állampárton belüli politizálás puszta tényét elítéljem. Ebben a keretben igen különböző minőségek sodródtak össze, hozzám nagyon közel és tőlem nagyon távol álló személyiségek és nézetek egyaránt.
Az MSZP ma kétségkívül sokkal homogénebb párt, mint volt másfél évvel ezelőtt. A pártot a helyzete homogenizálta. Fokozatosan leestek róla a párt helyzetéhez nem illő irányzatok. A népi demokratikus platform, a baloldali tagozat teljességgel eltűnt a reformestablishment imázsa mögött. A „nemzeti” szárny nem maradhatott meg a nemzeti-konzervatív irányzat ellenpólusán. Az MSZP nem letisztult – hanem lecsonkult.
Az SZDSZ és az MSZP viszonyát két ténynek kell meghatároznia. Az egyik az, hogy az MSZP és az SZDSZ programjában számos érintkező elem van; a másik pedig az, hogy az MSZP nem lépett túl helyzetpárt jellegén. Egyrészt azért nem, mert nem talált szociáldemokrata programjához szociáldemokrata társadalmi talapzatot, megmaradt alsópárt nélküli felsőpártnak, másrészt pedig nem határolta el magát attól a társadalom tehetetlenségi erejére építő, demokráciaellenes stratégiától, amelyet megalakulása és ellenzékbe szorulása között követett. Ezzel az elhatárolódással az MSZP még mindenképpen tartozik az ellenzék többi pártjának és önmagának.
Szerintem ennek a kettős helyzetnek pontosan megfelel a kapcsolatoknak az a szintje és jellege, ami az SZDSZ és az MSZP között az ellenzéki oldalon kialakult.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]