Mindenesetre a nyíltság, a szakmai szempontok hangsúlyozott kiemelése és a demokratizmus jegyében megtartott tájékoztatóból megtudhattuk, hogy
– a Népjóléti Minisztérium emberfeletti munkát végzett, amikor a beérkezett temérdek pályázatot elolvasta – csak egy részét kellett rögtön irattárba küldeni;
– a pályázók az idén sokkal fegyelmezettebbek voltak, mint az előző években, de még mindig nem voltak eléggé fegyelmezettek;
– a gyermek- és ifjúságvédelem területéről homlokegyenest ellentmondó tendenciákat tükröző pályázatok érkeztek, nemcsak az ország egész területéről, de még egyes megyéken belülről is;
– a legnagyobb értékű ingatlanokat – szociális célra – a helyi önkormányzatok az öreggondozás terén hajlandók mozgósítani, amiből feltételezhető az a szándék, hogy ebből fizető szolgáltatást akarnak a későbbiekben kreálni;
– a szociális válság egyik kiemelt, fő problémájának tekintett hajléktalankérdés kezelésében új fejlemény, hogy a hajléktalanok termelésében élenjáró nevelőotthonok saját épületükön belül a hajléktalanná vált korábbi gondozottakat speciális ellátásban kívánják részesíteni (sajnos még nem jutottak el a „születéstől a halálig töltse életét egy intézetben” elv üdvözítő voltának felismeréséhez; bizonyos korosztályok például még rácsozatlan helyiségekben nyernének ugyanazon épületben elhelyezést, s a szociális reformelképzelésekkel összhangban még nincs teljesen kidolgozva ezen intézetek őrzésének megfelelő módja sem;
– voltak azonban olyan pályázók, akik nem vették komolyan, hogy a Népjóléti Minisztérium pályázati felhívása „innovatív kezdeményezések támogatására”, s nem pedig „válságtünetek által sújtott csoportok szociális problémáinak kezelésére alkalmas intézmények és szolgáltatások …támogatására” szolgál; egyesek például olyanokat írtak a pályázatba, hogy ők szívesen foglalkoznának felkészültségüknek és szakmai célkitűzésüknek megfelelően bajba jutott emberek megsegítésével, ha például helyiségeiket fűteni tudnák, netán ügyeik intézéséhez módjuk volna telefont használni, és a számlát is ki tudnák fizetni; ezek természetesen, mivel nem voltak eléggé innovatívok, szóba sem jöhettek az eséllyel rajtoló pályázók között; megtudhattuk, hogy a minisztérium nem vállalhatja fel azt a problémát, hogy a szociális intézmények alulfinanszírozottak; a helyi önkormányzatok nemhogy fejlesztéshez, de még szociális intézményeik működtetéséhez sem biztosítanak kellő anyagi fedezetet; innen a pályázat egyik nagy feszültségforrása, a pályázat 308 millió forintos keretével szemben több mint 3 milliárd forintos pályázati igény érkezett be;
– ennek ellenére szakmai, sőt többszintű szakmai zsűri bírálta el a pályázatokat – 21-en voltak, mint a mesében –, és anonimak mindannyian.
A pályázati eredményeket ismertető listából a tájékoztatóhoz képest további információk hámozhatók ki.
A Népjóléti Közlöny idei 5. számában tíz témakört jelöltek meg a pályázat kiírói. Egyben közölték az egyes témakörökre szánt keretösszeget, melyeknek együttes összege a közlöny tanúsága szerint 310 millió forint. A 310-ből végül is szétosztottak 308 és fél millió forintot. Az eredeti keretösszegek nagyjából stabilnak mutatkoztak – csak a családsegítő központok kaptak kb. 4 millióval, illetve a területi gyermekvédelem intézményei több mint 11 millióval kevesebbet a tervezetteknél.
A minisztériumnak a pályázatban érintett három főosztálya közül a Bene Béla vezette hosszú nevű s csaknem mindent (családot, gyermeket, ifjúságot) védő főosztály, csak a saját pénzét nem tudta megvédeni – csekély 15 milliót vesztett a pályázat kiírása előtt kialkudott keretösszegből. Ez a pénz szinte egy az egyben került át a felnőttvédelmi főosztályra, a Lakner-féle Válságkezelő Iroda csak csekély növekménnyel zárta (3,2 millió). Igaz, ők más, ügyesebb trükköt is alkalmaztak: saját profiljukba tartozó pályázatokat más témakörökben menedzseltek.
Jellemző adat: a Bene-féle főosztály és a Lakner-féle válságiroda nagyjából ugyanannyi elfogadott pályázatára a Lakner-iroda kb. 30 millió forinttal több támogatást tudott fizetni.
Pályázati témakörök és támogatási összegek
Azt kell mondanunk, hogy a pályázati pénzeket területarányosan osztották szét. A főváros és a 19 megye egyaránt részesült a 308 millióból, nagyjából olyan arányban, amilyen arányt az ország lakosságából a területén tudhat.
A lakosságaránynál valamivel több pénzt hat megye:
Borsod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagykun-Szolnok, Bács-Kiskun, Komárom-Esztergom, Békés, Csongrád és Szabolcs-Szatmár-Bereg kapott. A hat megyében az ország lakosságának egyharmada (33,1 százalék) lakik, viszont a pályázati pénzek 47 százalékát kapták.
Kétségtelen, hogy a nagyobb támogatást élvező hat megyében a legsúlyosabbak a szociális válságtünetek.
A belső arányokon lehet vitatkozni, de nem kifogásolhatjuk, ha a területi elvet a válságzónák javára időnként megsértik.
Más kérdés, hogy a válságkezelés a 300 milliós szociális fejlesztési csomaggal mennyire lehet hatékony.
Az elfogadott pályázatok településtípusonkénti vizsgálatából viszont egyértelmű a városok túlsúlya.
Budapestet nem számolva is az elfogadott pályázatok 60,5 százaléka városi (ennek csaknem fele megyeszékhelyről érkezett), s csupán 16,2 százaléka községi.
Átstrukturálódott az elosztás
Az ez évi támogatásokban kétségkívül új vonás, hogy az állami (önkormányzati) pályázók alig teszik ki az elfogadott pályázatok felét (52,4 százalék), s jelentősen megnövekedett az alapítványok, egyesületek, magánszemélyek („szociális vállalkozók”) részaránya. (Igaz, ehhez a csoporthoz tartozik a Vöröskereszt is, noha nem nevezhető igazán újszerű képződménynek, ám az erősen megcsappant állami szubvenciót pályázati úton próbálta visszaszerezni – nem eredménytelenül.)
Az igazán látványos előretörést azonban az egyházak karitatív szervezetei produkálták: az elfogadott pályázatok egyhatoda (17,1 százalék), tőlük érkezett, és nekik ítélték oda a teljes támogatás több mint egyötödét (21,5 százalék). Az egyházi pályázók egyenként átlagosan 300 ezer forinttal kaptak többet, mint a világi szervezetek és intézmények.
Bár a benyújtott pályázatokat nem ismerjük, feltételezhető, hogy a jelentős támogatás nem annyira az innovatív kezdeményezéseknek szól, mint inkább az egyházi égisznek. Már-már nem is ideológiai, hanem aktuálpolitikai fejleménynek kell tekintenünk, hogy az egyházi szociális szféra 66 milliót zsebelt be a 308 millióból.
Addig kell a vasat ütni, amíg kereszténydemokrata a miniszter. S amíg ezen tűnődünk, ki tudja miért, felmerül előttünk az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvényjavaslat parlamenti vitája. Némely ott elhangzott jóslatok mintha máris megvalósulni látszanának.
Elfogadott pályázatok a pályázók intézménytípusa szerint
Budapest, Budapest, te
Budapestnek igazán nem lehet oka a panaszra. A pályázatok 19,4 százalékát a fővárosból fogadták el. (Ez megfelel az itt élők összlakosságon belüli arányának.) A támogatások 18,3 százalékát kapta a város, ami ugyan nem 25 százalék, ahogy az uborkás tájékoztatón hallottuk, de több mint a semmi, sőt még arányos is. Igaz, 7 kerület (az I., II., V., IX., XV., XIX., XXI.) nem kapott támogatást, de a többi igen.
Legtöbbre a III. vitte. Onnan 8 pályázatot is elfogadtak 8 millióval. Hírlik, van egy jó önkormányzati képviselőjük, biztos segített jó pályázatokat írni, szakember, Lakner Zoltánnak hívják. Egyúttal ő a minisztériumi válságiroda kormánybiztosa, és a három tagú csúcszsűri egyik tagja is.
Akadnak egyéb furcsaságok is. Ha egyszer kimaradt, mert tiltólistára került, akkor miért kap pénzt a Menhely Alapítvány és az Újcsakö, ha meg lekerült a listáról, miért nem kapja meg minden pénzét a Menhely Alapítvány? Miért szerepel a támogatottak listáján a Szeta, ha a bizottság nem javasolta, sőt írásba is adta.
Az uborkás tájékoztató nem tudta teljesen lecsillapítani a kedélyeket. Volt, aki lemondásokat javasolt, volt, aki azt kérte, hogy legalább a minisztérium portása utazhasson Kaposvárra, a Szociális Munkások Egyesületének elnöke pedig javasolta, hogy a minisztérium ne foglalkozzon tovább pályázatokkal, inkább decentralizáljon, esetleg adja bérletbe, vagy még öt jó javaslata lenne, de a minisztérium ne tegye azt, amit nem tud jól tenni.
Én a magam részéről nem értek egyet a világos beszédű elnök úrral. Legyen pályázat, csak a döntnök hölgyek és urak most már szépen lépjenek ki az anonimitásból, s álljanak elő a magyarázattal:
1. Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg miért mostohagyerek a válságzónák sorában?
2. Miért az arányeltolódás községek és városok között a városok javára?
3. Valóban nem volt elég támogatható pályázat a területi gyermekvédelem tárgykörében, s ezért kellett máshová átcsoportosítani 11 millió forintot?
4. Valóban nem produkáltak elég támogatható pályázatot a családsegítő központok, s ezért kellett elvenni tőlük 4 millió forintot?
5. Miért kaptak az alapítványok, egyesületek alacsonyabb, az egyházak pedig magasabb támogatást, mint az állami intézmények?
6. Mivel magyarázhatók a Budapesten belüli aránytalanságok?
7. És nem ártanak tisztázni a tiltólisták történetét sem!
- Belföld [6]