Matern Éva

Nyomtatóbarát változat

A lakáskoncepció első (pontosabban első két) változata ez év áprilisára készült el, és a Nemzeti Lakáspolitikai Koncepció nevet viselte, de – miután az egyik kormányülésen napirendre tűzték – visszaadták a Népjóléti Minisztériumnak átdolgozásra. Az elmúlt hónap végére az átdolgozott változat is elkészült, de valószínűleg ez sem sikerült sokkal jobban, mert a gazdasági bizottság nem találta alkalmasnak arra, hogy a kormány elé kerüljön.

Hogy pontosan mit is tartalmaz a most már országgyűlési határozattervezetként futó anyag, az nem derül ki a sajtóban megjelenő különböző nyilatkozatokból, mint ahogy az sem, hogy mik voltak a gazdasági bizottság kifogásai. Mindenesetre némi bizalmatlanságra adhat okot a tervezettel szemben, hogy a gazdasági bizottság többek között az alábbi kérdésekben igényelt bővebb kifejtést: „…milyen lesz az állam szerepe, azaz konkrétan mikor, hogyan és hol jelentkezik az állami támogatás…”, milyen lesz és hogyan fog működni az egész lakáshitelezési és finanszírozási rendszer stb. Legalábbis ez derült ki a Kakuszi István helyettes népjóléti államtitkárral folytatott beszélgetésből. (Magyar Hírlap, júl. 16.) Tőle tudhattuk meg azt is, hogy az országgyűlési határozattervezettől függetlenül (?!) hetek óta kész és elfogadásra vár az új lakbértámogatási törvény.

Magától a legilletékesebbtől, dr. Nyitray Réka miniszteri biztostól viszont arról értesültünk, hogy az elkészült koncepciót a lakástörvényt előkészítő alapkoncepciónak kell tekinteni, mert csak „…etikai, politikai és filozófiai hátteret biztosít a majdani törvénytervezethez. (Új Magyarország, júl. 11.) Ennél többet és konkrétabbat tőle sem tudhatunk meg a lakáskoncepció legújabb változatáról, így legfeljebb a gyanúnk erősödhet, hogy koncepció még mindig nincs.

Kénytelenek vagyunk tehát az április elejére elkészült, több mint 60 oldalas Nemzeti Lakáspolitikai Koncepciónál lecövekelni. Hiszen az újabb anyagok erre épültek, és az illetékesek eddig ebben fejtették ki a legrészletesebben elképzeléseiket. A kormányzat a lakáspolitikai koncepció elkészítésével a Népjóléti Minisztériumot bízta meg. A miniszter a múlt év végén kinevezte dr. Nyitray Rékát miniszteri biztosnak, vagyis ő lett a téma felelőse. Különböző minisztériumok szakembereinek bevonásával létrehozták az ún. Konzultatív Tanácsot. Ez a testület munkálkodott a legszigorúbb titoktartás mellett több hónapon át a lakáskoncepción. Az elkészült anyag két, élesen elütő részre tagolódik. Az első három fejezetben – az anyag harmada – a miniszteri biztos gondolatvilágát véljük felfedezni.

Az első fejezetet történeti bevezetőnek szánták: lakáspolitika, lakásépítés a századelőtől napjainkig. Amit kapunk: néhány hevenyészett és zavaros gondolat kertvárosról, angol típusú építési módról és a századelő budapesti lakásépítkezéseiből vett példákról. Ezek lennének a pozitív előképek.

A következő fejezet a lakásreform stratégiájának két változatát ígéri. Stratégiának azonban nyoma sincs, sőt, semmi hasonlónak. Helyette zagyva szövegek laza halmazára bukkanunk törvényt rendező elvekről, kormányzati felelősségről és mindenféle megnevezhetetlen dologról. Lássunk mutatóba néhány „gyöngyszem”-et: „Aki törvényt alkot, felelősséget vállal mindazokért, akiket a törvény érint. Aki jogokkal rendelkezik, kötelezettséget vállal és felelős önmagáért. A polgári demokrácia lényege a bizalom, amely az állampolgárok közösségeiben a közösségek toleráns kapcsolatai és megelégedettségük kifejezése. A törvényt hozó állam és kötelezettséget vállaló állampolgár kapcsolata így lesz egymást kiegészítő és erősítő, így teremt egzisztenciát törvényeivel az állam az állampolgárnak, azok pedig az államnak.” (…) „Az állampolgár és az állam, az állampolgár és az önkormányzat, az állam és az önkormányzat kizárólagos kapcsolatát és szövetségét teremti meg a törvény. Ez a nemzeti jelleg tartalma. Ez a szövetség védi az állampolgárt, s mindazokat nem, akik ezt a szövetséget nem fogadják el. Ők viszont kiszolgáltatottakká válnak más érdekeknek. Ezt a teljes szövetséget, hűséget a szövetséghez szolgálja a koncepció valamennyi rendező elve.”

A nemzeti lakásvagyon – új tulajdonosi rend c. fejezet és különösen az alcím (Ki számára készül a törvény?) újabb reménnyel kecsegtet: talán megtudhatunk valamit a koncepciót alakító lakáspolitikáról. Sajnos ismét csalódnunk kell. A szöveg olyan silány, hogy képtelenség a témát megillető komolysággal kezelni.

Szóval kik számára készül a törvény? Hát azok számára, akik „csinálják” a lakást (építik, kezelik, adminisztrálják stb.), és azok számára, akik laknak benne (ők az otthonteremtő állampolgárok). Ezzel az egyszerű csoportosítással sikerült is a teljes magyar népességet lefedni. (Vagy vannak, akik se nem csinálják, se nem laknak?) Az otthonteremtők még további alcsoportokra bomlanak: a 25-45 éves otthonteremtők, és a 46-65 évesek, „…az új lakásépítés tőkefedezetét megtakarító és befektető állampolgárok, akik segítik az új otthonteremtők elindítását és akik gondozzák a gondozásra szoruló családtagokat”. Van még ezeken kívül egy közelebbről meg nem nevezett csoport is: „És végül mindazok számára készül a törvény, aki élvezik e két korosztály által teremtett otthon melegét, a kertek illatát és gyümölcseit, és akik előtt jó példaként e két korosztály boldogulása áll.” (sic!) A „koncepció” megvalósítása a 45-65 éves közép-(?) korosztály vállán nyugszik. Az ő pénzükből építik a gyerekeik a lakásukat, miközben ők gondozzák az időseket, a 65 éven felülieket, és ellátják a 0-25 éveseket. Mindezekért cserébe megérdemelnek némi központi szociálpolitikai támogatást. A kormányzat feladata ebben és a hitelezési rendszer kidolgozásában merül ki. Amiből logikusan következik, hogy lakáskoncepcióra nincs is szükség (talán ezért nem is készült el). Később azt is megtudhatjuk, hogy szociálpolitikára sincs szükség. Az „önhibájukon kívül hátrányos helyzetűeket” majd a helyi közösségek gondozzák és nevelik, hogy hátrányos helyzetük megszűnjön, („…ne legyen állampolgári jog a szociális gondozottság. Szociális gondozásra ott van szükség, ahol az egészségi állapot teszi azt szükségessé…”)

Félretéve az iróniát vegyük sorra, hogy mik is a fő bajok az anyaggal. Részben magán viseli annak az áldatlan helyzetnek a nyomát, hogy a lakásügynek valójában nincs gazdája. A minisztériumok felállásakor egyik sem akarta felvállalni ezt a csődtömeget, így az ezzel kapcsolatos feladatokat és hatásköröket öt minisztérium között osztották szét. Ezzel a helyzettel a „témafelelősnek” kinevezett Népjóléti Minisztérium sem tudott mit kezdeni. Hiába próbálta meg összehozni az öt minisztérium szakértőit a Konzultatív Tanácsnak elnevezett testületbe, nem tudta megoldani, hogy e képviselők ne csak szűk ágazati érdekeiket érvényesítsék. A Konzultatív Tanács ugyanis nem tudta sem pótolni, sem elfedni a lakáspolitikai koncepció hiányát. A felelősnek kinevezett miniszteri biztos szakmailag alkalmatlan a feladat megoldására. Ha eddig kétségeink lettek volna, az első három fejezet mindenképpen meggyőz bennünket róla.

Az anyag második szerkezeti egysége, amelynek elvileg egy megvalósításra szánt, működtethető lakásrendszer leírását kellene tartalmaznia, a Konzultatív Tanács megrendelésére készített szakértői anyagok – fellengzős címek mögé bújtatott – egymásutánja, semmi több. E szakértői anyagok színvonala és kidolgozottsága meglehetősen széles skálán mozog, de ha valamennyi tökéletes volna, az egymástól függetlenül készített részkoncepciók akkor sem alkothatnának egységes rendszert.

Készült tanulmány a finanszírozási és hitelezési rendszerről, a bérlakás-szabályozásról, a településfejlesztésről és a telekpolitikáról, az építőipar átalakításáról. De ezek arról győznek meg bennünket, hogy egy-egy részterületre vonatkozóan sem létezik olyan elképzelés, amely az adott területet, annak problémáit kezelné. Itt és most nincs mód arra, hogy a részletkérdésekben elmélyedjünk, de a számtalan okból kettőt – nem is biztos, hogy a legfontosabbakat – érdemes kiemelni. A kormányzatnak nemcsak lakáspolitikája nincs, a legelemibb kérdésekre sem tud választ adni: nem tudja, hogy milyen társadalmi csoportokat támogasson, hogy milyen legyen az állami szerepvállalás, hogy milyen szerepet szán az önkormányzatoknak stb. Márpedig, ha az alapkérdésekben nincs egyértelmű állásfoglalás, akkor a szakértői anyagok légüres térben mozognak. Ennek tulajdonítható az is, hogy a különböző ötletek, részelemek nincsenek igazán végigfuttatva, nem állnak össze rendszerré, az elképzelésekben nagy lyukak tátonganak.

Attól, hogy a kormányzatnak nincs lakáspolitikája, a különböző szakértőknek természetesen még lehet véleményük arról, hogy milyennek kellene lennie. Van is, kinek-kinek a magáé. Csakhogy ezek olykor szöges ellentétben állnak egymással. A Pénzügyminisztérium szerint pl. a kormányzatnak valójában ki kellene vonulnia a lakásügyből, s ezt az önkormányzatokra kellene bízni, megtartva némi általános (bár konkrétabban meg nem nevezett) keretszabályozást, egyebekben piaci alapokra helyezve a lakásgazdálkodást. Ezzel szemben a Belügyminisztérium – bár korántsincs a PM-éhez hasonló markáns elképzelése – bizonyos kérdésekben érthetetlenül megkötné az önkormányzatok kezét, s mintha a minél kisebb állami tehervállalás annál nagyobb beavatkozás „harmóniáját” keresné.

E nemzetinek nevezett lakáskoncepció ismeretében nem igazán tudom osztani a miniszteri biztos azon aggodalmát, hogy óvakodnunk kellene az idegen hatásoktól, és a saját nemzeti sajátosságainknak leginkább megfelelő lakásrendszert kell kidolgozni. Kifejezetten hasznosnak tartanám, ha néhány, a világban már működőképesnek bizonyult lakásrendszer részletes tanulmányozására sor kerülne. Úgy tűnik, még van mit tanulnunk. Ám a miniszteri biztos „a városközpontokat gyűrűbe fogó” kertvárosokról álmodik. Talán jobb lenne őt álmodni hagyni, és az igazán sok babérral nem kecsegtető feladatot a szakemberekre bízni.

• Belföld