Ha jól emlékszem, nagyjából a nyolcvanas évek közepe óta rendeznek többé-kevésbé rendszeresen párkiállításokat; olyan tárlatokat, melyeken magyarok mellett vagy éppen velük szemben egy másik ország művészei is előlépnek. Úgy rémlik, a Fészek Galériában lett ez praxissá, s „honosodott át” onnan a Műcsarnokba, és bár másutt is meg-megpróbálkoztak ilyesfajta bemutatók rendezésével, e két hely a páros menetek igazi otthona. (Ez talán csak annyiban érdekes, hogy a viszonylag rutinos kiállításnézőt nem éri meglepetés, netán sokk a magyar részvevőket illetően, s amennyiben, alkalmasint – persze szabálytalanul, hiszen az információknak titokban, mintegy tudat alatt a birtokában van – például fogadást igyekezne kötni a szereplőkre, nyerési esélyei tisztességtelenül nagyok lennének.)
Ezért van az, hogy a Műcsarnokban látható finn–magyar tárlat – Szabad zóna címen, s a vele jelzett politikai eufóriára szerencsére csak a katalógus előszavának egyetlen félmondata utal –, tehát a műcsarnoki kiállítás hazai művészeinek névsora nemigen veri mellbe a nézőt.
A megszokott versenyzők függeszkednek a falakra: Bak Imre, Birkás Ákos, Fehér László, Mulasics László és Nádler István, s rutinosan illeszkedik közibük a térbe Bachman Gábor és Kovács Attila is szobrász-installátorként. Működik bizony a konszenzus, melybe mindenki, aki valaha is rendezett valamifajta csoportkiállítást, szívesen veri bele annak az orrát, aki szintén rendezett már valaha is valamifajta csoportkiállítást); a konszenzus, melynek eredménye lassan mindenkinek a könyökén fog előbukkanni. A helyzetet talán csak a magyar művészeket ki- és összeválogató művészettörténész, nemzetisége menti-módosítja: a finn Timo Valjakka „listája” látható a termekben, így a megegyezés (ezzel is) internacionálissá hitelesedett.
A közmegegyezés adta állandó figyelem, a rendszeres és lassan szakadatlan találkozás, a szinte heti kontroll persze sok-sok előnnyel jár. Annak eredményeként, hogy végtére mintha bérletünk lenne hozzájuk (vagy rájuk), hogy útjukon szoros szeretettel követhetjük őket, pályájuk minden titka föltárulhat előttünk. Együttérezhetünk Bak Imrével, aki nagyon elfáradhatott, félthetjük Fehér Lászlót, aki egyre üresebb, s aggódhatunk Mulasics Lászlóért, mert képeit szinte már csak az ornamentális díszítőkedv uralja. Bachman Gábor nagyralátó diadalíve (Potemkin bordély) viszont a posztrusszicizmus nem is lassú klasszicizálódásának kitűnő mutatványa, s azt hiszem, elég fantasztikusan festhetne például Vácott a börtön környéki nemes díszkapu táján. Nyílt tér, szabad pálya járna már Kovács Attila sötét hasábjainak is, melyek installációként, utaztatható drámakulisszaként mindinkább csak „éterizálódnak”.
A már ismertek mellett Nádler István két – legalábbis nekem – új képe, valamint Birkás Ákoséi azonban tagadhatatlanul főművek. Nádler kvázi-diptichonja (Kép 90/1, Kép 90/2) benső, mélységes bánatával s Birkás egyszerre üde és fáradt, tompán is ragyogó kék Fej 53 című festménye a kiállítás legjobb munkája.
A Néray Katalin által válogatott finn művészeket és műveiket az ottani választékból – mert semmiféle előítélet nem körítheti őket, hiszen ismeretlenek, s körülményeik is azok – a legjobbaknak kell tételeznünk s elfogadnunk.
A magyaroknál kivétel nélkül fiatalabb finnek az általános európai trend hű követőinek mutatkoznak, s talán csak Kimmo Sarjénak a hagyományos északi dizájn, a szellemes, de túlságosan is rendes tárgy- és életszemlélet fölött ironizáló asszamblázsai ígérnek valami sajátosat. Az oly sokat emlegetett regionalizmus s annak javai nemigen mutatkoznak meg tehát a Műcsarnokban, de – mint az Marja-Terttu Kivirintának az amúgy meglehetősen félresikerült katalógusban közölt írásából kiderül – a finn művészeket most éppen nem ez érdekli. Feltehetőleg fontosabb számukra, hogy levetkőzzék a marginalitás egzotikus, jelmezzé lett viseletét, vagy hogy kibújhassanak a konvencionális realizmus szürkeségéből. Jan-Erik Andersson Cragg-parafrázisa szellemesen, Pekka Nevalainen szikáran ellenpontozó tárgyegyüttese drámaian, Marja Kanervo installációja némileg közhelyesen tárja fel az önértékelés és az individuál mitológia sajátos rekeszeit. Furcsán intim univerzalizmus sugárzik Kari Cavén munkáiból, melyek nem nélkülöznek „északias” utalásokat sem, ám ezek inkább csak az idézet szintjén működnek.
A finn anyagból számomra a legvonzóbb Silja Rantanen nagy Panorámája, ez az öt részből összerótt, érzéki, ugyanakkor nagyon is kiszámított festmény, mely a monokromitást és a színességet egyszerre vizsgálja. (A tárlat másik finn festőjének, Johan Scottnak túlbonyolított eklekticizmusa meglehetősen érdektelen.)
Szabad Zóna – Műcsarnok
Nyitva: július 28-ig
- Rábeszélő [6]