Amikor a „szocialista néphadsereg” a függetlenség kinyilatkoztatása után véres támadást intézett Szlovénia ellen, a macedónok azonnal felajánlották „testvéri segítségüket”: „A belgrádi agresszort minden eszközzel térdre kell kényszeríteni” – hangzott a Skopjéban székelő macedón parlament egyik nyilatkozata. És hogy szavaiknak nyomatékot adjanak, azon nyomban önkénteseket toborzó felhívásokat adtak közre – a Macedón Forradalmi Szövetség (IMRO), a legnagyobb parlamenti párt aláírásával. Ez a párt egy éve még csak illegálisan működhetett, s a politikai merényletektől sem riadt vissza. 1893-ban létrehozott „elődpártja” a Balkán számos török helytartója ellen követett el bombamerényleteket, tiltakozásul a nemzeti elnyomás ellen, a legjelentősebb akcióra pedig 1912-ben került sor Marseillesben – a szerb trónörökös ellen.
És most ez a harcias Macedónia azt követeli Belgrádtól, hogy Szlovéniával együtt neki is adja meg az önrendelkezés jogát, ellenkező esetben fegyverrel harcolják ki a nemzeti felszabadulást.
Ez nem lebecsülendő veszély. Eddig csak a militáns IMRO-körök beszéltek ilyen hangon, s a skopjei parlament többi pártja igyekezett távol tartani magát tőlük. Most azonban fordulat állt be: a hét végén kiadott nyilatkozat szerint az összes macedón parlamenti párt egyetértett azzal, hogy „követni kell Szlovénia példáját, és el kell vetni a jugoszláv állam gondolatát”. Első lépésként dezertálásra szólították fel a szövetségi hadseregben szolgáló macedónokat, kijelentették: nem hajlandók „a Macedónia érdekeivel szemben álló szövetségi törvényeket betartani”, megkezdik saját alkotmányuk kidolgozását stb.
Ezek a hírek több helyen nyugtalanságot keltettek. Bulgáriában például sokan úgy vélekednek, hogy macedón nép egyáltalán nem is létezik, ez csupán az államalapító Tito rögeszméje, a macedónok ugyanis nem mások, mint keletbolgár származású emberek. Egyes szerb nacionalisták viszont délszerb eredetűeknek tekintik őket. Maguk a macedónok mindezzel szemben úgy vélik, hogy éppenséggel Bulgária volt az, amelyik háromszázezer honfitársukat asszimilálódásra kényszerítette, két és fél százezer macedónt pedig Észak-Görögországban fosztottak meg minden kisebbségi jogától.
Tény, hogy a nevezett szomszédos államokban élő macedónok (akárcsak az albánok, görögök és különféle szláv nemzetiségek) az identitásvesztés határára sodródtak a titói, illetve dimitrovi nemzetállameszme következtében, s most, a szlovéniai események után ez a puskaporos hordó bármikor robbanhat. Belgrád és Szófia eddig Athén egyetértésével fékezte a macedónok nemzeti érzéseit, ám ezt a status quót a jelek szerint mar nem sokáig tudják megőrizni. A bolgár fővárosban már hallatott magáról a bolgár IMRO: azt követelte a szófiai vezetéstől, hogy nyújtson jelentős segítséget Szlovéniának szabadságharcában…
Közben Albánia is fokozott készültségi állapotot rendelt el a hadseregben, bár még nem sietett a Macedóniában és Koszovóban élő „fenyegetett testvérei” segítségére. Eddig még nem. Hallhatók olyan hangok is, hogy kétszázezer macedóniai albánt át kellene telepíteni Albániába, sőt felmerült a macedóniai parlamentben a szerb kisebbség kitelepítésének gondolata is. A leendő szerb–macedón határ mentén pedig ilyen transzparenseket helyeznének el:
„Szerbek vigyázat, vége Jugoszláviának, nincs itt helye Nagy-Szerbiának.”
(Skopje)
- Külföld [6]