Tomaz Mastnak

Nyomtatóbarát változat

Jugoszláviát a szerb vezetés tette tönkre, mégpedig fokozatosan és szisztematikusan. Megakadályozta és visszautasította Szlovénia, majd Horvátország, Bosznia és Macedónia minden függetlenedési kezdeményezését, hogy közben újjászervezze a közös jugoszláv államot. Megtagadta a Koszovóban élő albánok elemi emberi és polgári szabadságjogait, ugyanakkor arra bujtogatta a kommunista rezsimtől éppen megszabadult Horvátország szerb kisebbségét, hogy lépjen fel jogai és autonómiája érdekében. Ez az autonómiát követelő mozgalom hamarosan létrehozta önálló fegyveres egységeit, melyek a jugoszláv hadsereghez fűződő baráti kapcsolataikat hangoztatták, és követelni kezdték a Horvátországtól való elszakadást.

Nem sok lehetőség maradt. Jugoszlávia vagy szerb irányítás alatt álló szövetséggé –Szerboszláviává – alakul, vagy a szerbek létrehozzák „Nagy Szerbiát”, amely nemcsak azokat a területeket foglalná magában, ahol ma szerbek élnek, hanem azokat is, amelyeket „történelmi jogon” a sajátjuknak tekintenek. Ennek előjátékául szolgált a háború, lévén, hogy „a szerbek háborúban mindig nyernek, békében mindig veszítenek”, miként azt a Szerb Tudományos Akadémia memoranduma megfogalmazta.

Bármilyen szörnyűek is voltak ezek a fejlemények, és bármennyire is könnyű volt megjósolni, mihez vezetnek majd, a nyugati kormányok ezek után sem voltak hajlandók különbséget tenni egy állam egységének megőrzése és ama szerb törekvés között, hogy a szerbek a föderáció vezető erejévé váljanak. Képtelenek voltak felismerni, hogy a konfliktus azok között feszül, akik demokratizálni és modernizálni akarják az országot, illetve akik mindenáron fenn akarják tartani a kommunista diktatúra politikai és gazdasági berendezkedését.

Ám ezenközben összeomlott a kommunizmus. De míg a Nyugat a kelet-európai kommunizmus összeomlását örömmel fogadta, Jugoszlávia esetében megpróbálta elodázni azt. Népszerű érvként az szolgált, hogy a Tito által felépített állam szétrombolása etnikai gyűlölködésekhez fog vezetni, s ezt meg kell akadályozni. Valójában ennek az ellenkezője igazolódott be: a kommunista modell erőszakos fenntartása okozta a nemzeti és a nemzetiségi konfliktusokat.

Tény, hogy a nacionalizmus a 80-as évek végén és a 90-es évekre erősödött fel és vált jelentőssé Jugoszláviában. De ez nem ilyen egyszerű. A szerb kommunisták azért szítottak nemzetiségi tömegmozgalmakat, hogy újra legitimmé válhassanak. Ez a nacionalista mozgalom a „jugoszlávizmust” támogató mozgalomként lépett fel. Mivel a demokratizálódást egyre gyakrabban érték nacionalista terminusokban megfogalmazott vádak, a mozgalom is egyre inkább a nacionalista nyelvezettel próbálta megvédeni magát. Amikor aztán ez a nemzeti mozgalom önálló tényezővé vált, egyre nehezebben lehetett megállapítani, miben gyökerezik a konfliktus. És a Nyugat meglepően könnyedén magáévá tette a konfliktusban részt vevő felek egyikének magyarázatát, és éppen azét, amelyik a hatalmat birtokolta Belgrádban.

Még inkább meglepő, hogy a nyugati diplomácia nem ismeri fel: Jugoszlávia egységes államként már nem létezik. A legnagyobb problémát ugyanis az okozta – és okozza ma is –, hogy a szövetségi hatalom nem képviseli Jugoszláviát a szó tényleges értelmében, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége feloszlása óta nincsenek szövetségi szintű politikai intézmények. A szövetségi államelnökség érdemi tevékenységet nem végző, manipulált szervezetként működött mindaddig, míg le nem járt szerb elnökének mandátuma, majd ez év májusában végképp feloszlatták, mikor a szerb vezetés alatt álló frakció megakadályozta, hogy egy horvátot, Sztipe Meszicset válasszák meg új elnökévé. Ebből háború lett, és az Európai Közösségnek két küldöttséget kellett delegálnia Meszics úr megválasztása érdekében, ám ezúttal a szlovének képviselője tagadta meg, hogy Belgrádba utazzon, amíg véget nem ér a háború. A Szövetségi Gyűlés végül összeült, de csak azért, hogy tanúságot tegyen arról, mennyire hatalom nélküli és korrupt ez a testület.

A jugoszláv hadsereg volt az az erő, amit a politikai és intézményes vákuum betöltésére választottak. De a hadsereg csak elmélyítette a válságot, és már nem is tekinthető Jugoszlávia fegyveres erejének: a konfliktusban részt vevő összes fél szerb hadseregnek tartja: Szlovénia és Horvátország sem küld már újoncokat. A tábornokokkal kokettáló Markovicsnak végül is el kellett ismernie múlt vasárnapi ljubljanai látogatása során, hogy elveszítette az ellenőrzést a fegyveres erők felett. Amit a nyugati kormányok eddig jugoszláv államszövetségként, illetve annak politikai képviseleteként tartottak számon, valójában olyan erők voltak, amelyeknek sikerült hatalmukba keríteni a jugoszláv szövetségi rendszer maradványait. Jugoszlávia képviselőiként tartva számon őket de facto megerősítették a részt vevő felek egyikét, mégpedig a durván antidemokratikus felet.

Miután nem maradt olyan autoritás Jugoszláviában, amely véget tudna vetni a háborúskodásnak, csak úgy jöhet létre egy olyan határozat, mely minden félre nézve kötelező erejű, ha felállítanak egy nyugati közvetítő és ellenőrző testületet. A hadsereg visszavonulásának és a további vérontás megakadályozásának ez az egyetlen járható útja. A Nyugatnak döntő szerepet kell játszania egy olyan tér létrehozásában, ahol tárgyalni lehet a válság megoldásáról. Nem politikai megoldásra várunk, hanem arra, hogy a politika kerüljön vissza jogaiba Jugoszláviában. De a Szlovénia és Horvátország függetlenségéről való lemondás nem lehet a politikai egyezkedés előfeltétele.

Nemrég még a szlovén függetlenségi törekvések ellen érveltem. Politikailag meggondolatlan lépésnek tartottam, főként azért, mert nem számoltam azzal, hogy a Nyugat értetlenül áll Jugoszlávia problémái előtt. De a jugoszláv hadsereg szlovéniai beavatkozása óta meggyőződésem, hogy nincs visszaút. A háború előtt a szlovének elvont módon voltak Jugoszlávia-ellenesek. Azért nem szerették Jugoszláviát, mert akadályokat állított a jobb élet elé. A hadsereg beavatkozása és végtelen kegyetlensége nyomán azonban radikálisan és visszafordíthatatlanul megváltozott az emberek gondolkodása. Az emberek ma már nemcsak egyszerűen elutasítják a fasiszta arculatú szerb kommunizmust, amely háborúba vezette az országot. Az emberek gyűlölik a szerbeket, és gyűlöletük oly mértékű, hogy elutasítják Jugoszlávia minden olyan formáját, amit rájuk akarnak kényszeríteni.

A Nyugatnak ezek után önálló politikai egységként kell elismernie Szlovéniát. S minél korábban megvalósul ez, annál nagyobb lesz az esély a Balkánon az integráció más formáira. Az az érv, miszerint ez precedenst teremt más függetlenségre törekvő népnek, már érvényét vesztette. Számos előzmény nélküli dolog történik. Európa újraformálódik – ez realitás. De még ha nem is így állna a helyzet, Szlovénia függetlenségének elutasítása egy másik fajta precedenst szentesítene: a függetlenedési törekvések háború általi tudatos elfojtását. Európa érdeke, hogy ennek útját állja, máskülönben bele fog fulladni a peremvidékén folyó vérbe.

• Külföld