Egy politikai kurzus helytállósága sok mindenen megmérettetik. Politikai barátok és ellenlábasok, külországi partnerek és bajkeverők, honi polgárok ezrei kísérik lankadatlan figyelemmel lépéseit. Értékelik vagy éppen bánják, ha következetes, tiszta vonalvezetésű, a lehetőségekkel élni tudó és itthon s külföldön eladható. Kimondják, ha e vonalvezetés nincs ínyükre, vagy ha úgy vélik, hogy a kurzus jó, csak éppen nincs rá vevő. De mindnyájan, ellenfelek s szimpatizánsok is csak fintorognak, szemöldöküket vonják, ha kiderül, hogy e kurzus maga sem tudja, hogy mit akar. Nincs kitapintható vonalvezetése, mert nem tud ellenállni a „magas labdák” kísértésének, a véletlenek és esetlegességek csábításának.
A szerencsétlen jugoszláviai válság igazából az első komoly szilárdságpróbája volt az Antall-féle külpolitikai vonalvezetésnek. Miként reagálunk, ha közvetlen, s főként, részben magyarlakta szomszédságunk bomlik a maga (mesterséges, de ma már történelmi) államiságában? Aggódva vagy álnokul reménykedve? S ha remélünk, hát mit remélünk? Új szomszédokat, akik szövetségesek lehetnek az emberi s ezen belül a kisebbségi jogok példamutató érvényesítésében térségünkszerte? Új, független szomszédokat, akik – kooperatív módon – gazdasági mozgásterünket bővíthetik? Vagy bomlást s széthullást, amelynek szemétdombján nekünk is akad kaparnivaló?
Nem értek egyet azokkal, akik – többek között e hetilap hasábjain is – úgy vélték, hogy a magyar külpolitika a jugoszláv válságra való első reagálásaiban – újmódi, úgymond, „szolgaságnak” engedelmeskedve – a nagyhatalmak később súlyosan hibásnak bizonyult jelszavait visszhangozta volna. A nagyhatalmak valóban hibáztak, mert nem Jugoszláviára, hanem a Szovjetunióra vetették vigyázó szemüket, amikor látszólag Jugoszláviáról szóltak: féltek a nemzeti széthúzás rossz példájától, mintha a Szovjetunió nemzetei nem egy intézményeiben és moráljában szétszakadt birodalom belső öntörvényei szerint, hanem külső biztatásra szakadnának! De a magyar külpolitika – jobb indulatú értelmezésben – nem e téveszme okán volt – kezdetben – a jugoszláv egység mellett. Hanem (talán) azért, mert nem tudhatta, hogy a jugoszláviai magyar kisebbségek nem szenvedik-e meg, más kisebbségekkel együtt a szétszakadás fájdalmait jobban az átlagosnál; nem tudhatta (talán), hogy egy hűtlenül elhagyott, belpolitikailag amúgy is kiegyensúlyozatlan Szerbia nem a gyengébbeken vesz-e revansot? Azt sem tudta (talán), hogy érdekünkben áll-e a független horvát nacionalizmus. Támogatni kell-e a népek önrendelkezését bármi áron?
Én úgy gondolom, hogy a válság kezdetén a magyar külpolitika ilyen aggodalmaktól vezérelve zárkóz(ha)tott fel a jugoszláv egységet követelő atlanti kórushoz. S ezt a hangvételt a világ – az adott pillanatban – józannak találta: nem volt különösebben egyéni, de hát ki vár el szólószerepet egy kisországtól? Mi több, mindenki, aki számít, Keleten s Nyugaton, okkal vagy ok nélkül e hangon zenélt.
A problémák akkor kezdődtek, amikor a nyugati kórus disszonánssá vált. Egyes magyar politikusok, köztük – sajnos – a miniszterelnök, ekkor úgy érezték, hogy ideje a zavarosban halászni. A helyzet nem nyugszik, a Nyugat sem tudja, hogy mit akar, hát érdemes lenne tán a képzelt lehetőségek vizében megmártózni… Csak a lábunkat belemártani, hogy lássuk, hideg-e? Ki mit szól? Hirtelen félretesszük a szerbiai magyarok sorsáért érzett – bizonnyal őszinte – aggodalmunkat, hogy az ismert ismeretlen kihívásával megmérkőzzünk. Hová is tartozik a Vajdaság? A Szerb–Horvát Királysághoz, Jugoszláviához, Szerbiához? – kérdezzük a történelemben jártasak sokat tudó s keveset értő mosolyával… Ráadásul a miniszterelnöki kérdésfelvetés után „helyesbítünk” – rosszul, a sanda szándékokat mintegy megerősítve. Aztán mozgósítjuk Katona Tamást, a külpolitikai baklövések elsimítóját, hogy hűtse le az önmagunk által keltett indulatokat.
Közben két magyar falu a csetnikek ostromgyűrűjébe kerül. „Aggódni” kezdünk. Azt tesszük, amit tehetünk, nem többet, nem kevesebbet: diplomáciai csatornákon kérünk Belgrádtól tájékoztatást, mintegy jelezve, hogy figyelünk. Erre Belgrád a belügyekbe való beavatkozással vádolja Magyarországot: igazából nem azért, mert óvni szeretnénk a vétlen magyarokat – persze tökéletlen diplomáciai eszközökkel, mert más nem áll s nem is állhat rendelkezésünkre –, de mert a fülében visszhangzanak Antall József „történészi” megnyilatkozásai. Belgrád valahogy nem érti: Antall most történész vagy miniszterelnök? És Belgrád – önérdekéből is persze – revansizmust kiált.
Nem érdemes még nagyobbra fújni e kísérleti léggömböt. Csak végre egyszer tanuljunk félig tudatos, félig ösztönös elszólásainkból, önhibáinkból. Mert nem a jugoszláv válság az első s utolsó kísértés, amit e zűrzavaros térség produkál. A szomszédság bomlástünetei menthetetlenül szaporodni fognak. Mindehhez nagy adag önfegyelem, sok hallgatni tudás (érdekes: politikusaink többsége képtelen hallgatni, mi több, azt hiszi, hogy mindenről eredeti, újszerű véleménye kell hogy legyen!) szükségeltetik majd részünkről. És végre nagyon világossá kell tenni (önmagunk előtt is), hogy mindeme bomlás és változás közepette Magyarország lehetőségeit s mozgásterét bővíteni, nem pedig visszasírni vágyik. Ne legyünk önmagunk ellenségei; ne dobjuk el magunktól a rosszból adódható jót; a térségbeni együttműködés esetleg jobb lehetőségeit, a megértőbb s készségesebb partnereket, az új piacokat. Nem kell nekünk a kelet-közép-európai status quo rendíthetetlen védbástyájának lennünk, de múltba hajlóan acsarkodnunk sem kell ellene. S végképp nem szabadna engednünk az olcsó kísértéseknek. Mert olcsók, mert éretlen politikai nagyravágyást sejtetnek…
- Külföld [6]