Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A német vezető, aki a legtöbbet tette, azért, hogy Gorbacsovot meginvitálják a brit fővárosba, jól tudta, mekkora jelentősége lehet a személyes varázsnak, a frappáns érvnek, a tenni akarás elhitetésének, s ezért néhány nappal a nagy összejövetel előtt, még egyszer szemügyre akarta venni a pártfogoltját. Kijevben volt a találkozón és Kohl öt órán át osztogatta a viselkedési tanácsokat, s közben partnerét fürkészte. „Hat még a karizmája? Ki lehet még állni vele? Avagy már ő is éppoly viharvert, mint óriási birodalma? A bizalmat, amit már rég megvontak tőle a honfitársai, képes-e fölébreszteni – így írja a Die Zeit – a G7-es klub kemény szívű gazdagjaiban?”

A szovjet vezető érkezését megelőzte a 60 oldalas átalakítási terve, a hozzá csatolt (és nem kevésbé bőbeszédű) 23 oldalas kísérőlevél, illetve az okmányokat kézbesítő és népszerűsítő urak: Primakov és Scserbakov. Nem érkezett azonban meg Javlinszkij, aki az amerikai Allisonnal együtt az új program alapjául szolgáló Harvard forgatókönyvet készítette. Nem jött, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy azonosítja magát Gorbacsov tervezetével. Az irományban nem ismert ugyanis rá a saját elképzeléseire, annál több helyütt fedezte fel a konzervatív, piacellenes Pavlov – a jelenlegi miniszterelnök – úgynevezett „válságelhárítási tervének” lényeges elemeit. Javlinszkij és vele együtt Allison szükségesnek tartották tudatni, hogy csak akkor tartják indokoltnak a nyugati pénzsegélyt, ha azt konkrét projektumokhoz és a piaci gazdaság felé tett lépésekhez kötik. A londoni csúcs elé terjesztett iratok azonban kétséget ébresztenek az iránt, hogy Gorbacsov csakugyan „véget vetett a peresztrojkának, azaz elismeri: kudarcot vallottak a kommunista perspektívát szem előtt tartó reformkísérletek”.

Lesz-e „stabilizációs alap”?

A rossz szájíz ellenére a londoni hetek közzétették a Gorbacsov támogatását tartalmazó politikai nyilatkozatot, s beleegyeztek, hogy a Szovjetunió legyen társult tagja a nemzetközi pénzügyi intézményeknek: a valutaalapnak és a Világbanknak, és többféle segítséget helyeztek kilátásba. Közreműködnek a devizaszerző ágazat, az energiaszektor modernizálásában, segítenek az élelmiszer elosztás megszervezésében. Hűvösen fogadták azonban – legalábbis elsőre – a 65 javaslatot, sok egyéb szempont mellett azért is, mert Moszkva még mindig nem közli arany- és devizatartalékainak szintjét. Nem nagyon támogatják a „stabilizációs alapra” vonatkozó elképzelést. Annak idején hozzájárultak 1 milliárd dollárral a lengyel stabilizációs alap létrehozásához, de Moszkva 10-12 milliárd dollárt igényel ahhoz, hogy a rubelt konvertibilissé tegye. Kifejezett elutasítás fogadta a stabilizációs tervet, mert nem megy elég messzire. Ezzel szemben jóindulattal szemlélik a fegyvergyárak „konverziójának”, azaz a békés termelés szolgálatába állításának tervét. Gorbacsov a hadiipar 80 százalékát át akarja állítani, és ehhez kéri a Nyugat segítségét.

Ebben szívesen közreműködnek, különösen az Egyesült Államok, amelynek az egész kérdéskomplexumhoz való hozzáállását igencsak befolyásolja majd, hogy létrejön-e a START-egyezmény, a két szuperhatalom interkontinentális atomrakétának 30 százalékos – tehát az eredetileg elképzeltnél jóval szerényebb – csökkentéséről intézkedő szuperhatalmi megállapodás. A fegyvergyárak konverziója erős jópont lehet, mert az egyik fő érv Moszkva megtámogatása ellen, hogy miért költi költségvetésének még mindig 30 százalékát katonai kiadásokra, Kuba és Afganisztán támogatására. Viszont a huzavona a START körül (ugyanúgy, mint a Javlinszkij-terv felvizezése a Pavlov-tervvel) arra mutat, hogy a katonák és funkcionáriusok befolyása jóval nagyobb a Gorbacsovtól láttatottnál.

Mellesleg a Javlinszkij-tervet nemcsak a menesztésre érett, de ehelyett inkább megerősített Pavlov és köre (meg az újra és újra próbálkozó Nyina Andrejevák) kritizálják, hanem bizonyos európai áramlatok is. A Die Zeit szovjetológusa szerint e terv – ellentétben az európai gazdasági gondolkodással –, nem a szociális, hanem az amerikai észjárásnak inkább megfelelő tiszta piaci gazdaságból indul ki. Csak a szabadságot és a fogyasztást tekinti közös értéknek. Ebben a gazdasági alkotmányban a szakszervezetek nincsenek említve, a környezeti problémák e szemszögből csak a technikai elmaradottság folyományai, következésképp magántőkével és know-how-importtal leküzdhetőek. A piac megzavarodása nem szerepel a lehetőségek között, az „amerikai álom” misszionáriusai és a kommandógazdaság sérült gyermekei összetalálkoznak az állami szabályozás és beavatkozás elutasításában. Ebből a logikából fakad a posztulátum: a hamari rubel-konvertibilitás bevezetésével és a kereskedelmi korlátok ledöntésével megvonni a levegőt a protekcionizmus minden válfajától. De ez egy olyan országban, amelynek újonnan kell felépítenie iparát, közvetlen út a szolgaságba, mert erőtlen a versenyre.

Londoni gondolatok, hamburgi aggályok

Hogy alakulnának a cserearányok, milyen lenne egy ilyen nyitás mellett a terms of trade? A nagyméretű nyersanyageladások lenyomnák az árakat a világpiacokon; növekedne a kísértés újabb értékes erdők kipusztítására, hogy legyen pénz még több autó és videó importálására. A terv potenciális veszélyei megkönnyítik a konzervatív és hazafias pártütők számára, hogy az ország átalakítását totális kiárusításként diszkreditálják.

Ám ezek nem londoni gondolatok. Hamburgi avagy Moszkva aggályok; a Die Zeit kitűnő munkatársa onnan keltezte tudósítását. Londonban azt gondolják a Gorbacsov-papírok olvastán, hogy újból beigazolódott: a szovjet elnök a legjobb esetben is csak fél szívvel reformer, aki szóözönnel próbálja elfedni koncepcióinak következetlenségét. Gazdaságpolitikájának elégtelensége és kétértelműsége – ez Londonban az uralkodó vélemény – jelentős mértékben felelőssé teszi a szovjet elnököt azért, hogy az összeg nyugati segélyből – kereken 50 milliárd dollár az utóbbi három, négy évben – mindössze a jelenlegi rendszer hiányosságainak konzerválására futotta. „Nem tartja nagy becsben a magángazdálkodást, annál többre tartja a tervgazdaságot és a kollektivizmust” – állapítja meg az egyik japán miniszter. Elterjedt vélemény szerint Gorbacsov átdolgozott tervezetet ismertet majd az elgondolásaira kíváncsi amerikai és francia elnök, illetve az angol, német, olasz, japán, kanadai, kormányfő meg a konferencián ugyancsak részt vevő Delors, illetve az Európai Közösséget képviselő soros elnök, azaz a holland kormányfő előtt. Ez lesz a vezérmotívum, Primakov és Scserbakov sötét jövendölései csupán kísérőzenéül szolgálnak majd. Ők az anyagi segítség esetleges elmaradásának vészes következményeit festik a falra: felfordulásról szónokolnak, amelynek hatását megérzik majd a birodalom határain kívüli országok is.

Az adakozáspártiak (Németország, Franciaország, Olaszország) – ellentétben a szűkmarkú Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, Japánnal, Kanadával – szintén ezt mondják. Kohl a német egyesüléshez való szovjet hozzájárulás viszonzásán és a 30 ezer nukleáris töltetű robbanófejre való mutogatáson túl főként azt hajtogatja, hogy a szovjet összeomlás megakadályozása önvédelem, a katasztrófa többe kerülne a Nyugatnak, mint a szovjet állam támogatása. Ugyanakkor ő is összeköti a gazdaság segítését a piacgazdaságra és a demokráciára való fokozatos áttéréssel. Ő, aki egyszerre vállalta el a szovjet birodalom és a három közép-európai ország érdekeinek – némileg ellentmondásos – képviseletét, hasonlóan a csúcs békés, tárgyalásos alapon történő teljesítéséhez.

Első pillantásra teljesen nyilvánvaló a szovjet érdek és a közép-európai érdekek közötti ellentét. Ők kapják a nyugati országok segélyezésre szánt (és nagyon is véges) pénzét, vagy mi kapjuk. Vagy-vagy. A dolog mégsem ilyen egyszerű.

„Ha őket segítitek, bennünket támogattok”


Václav Havel, akitől a londoni konferencia megnyitásának napján cikket kért a The New York Times és az International Herald Tribune, azt állítja: „úgy segíthettek a legjobban rajtunk, ha segítitek a Szovjetuniót”. Ezt mondtam már 1990 februárjában is, amikor beszédet mondtam az amerikai kongresszus két házának együttes ülésén. Pedig akkor még meglehetősen határozatlan volt a követendő utat illetően a Szovjetunió. Akkor még minden segítséget elnyelt volna a bürokrácia, a hozzá nem értés, a korrupció feneketlen hordója. De a helyzet változik. A demokrácia erői szervezkednek, és radikálisan identitás hangsúlyozása és a határok fontosságának visszaszorulása felé. Közép- és Kelet-Európa immár a pluralista demokrácia és a piacgazdaság irányában haladó országai jó példákkal szolgálhatnak.

Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország jutott a legmesszebbre közülük, írja Václav Havel. Sikerük példa, modell és mérce az övezet más országai számára, nemcsak a Szovjetuniót értve ide, hanem Jugoszláviát is, amely most megy át az átalakulás fájdalmas folyamatán. Csehszlovákiában ez év elején kezdődött el komolyan a gazdasági reform. Hat hónappal később az eredmények biztatóak: a szigorú – bérellenőrzést is magába foglaló – monetáris politika ellenére a kormányt élénken támogatják a tömegek. A konfliktusokat idáig békés úton oldották meg a kormányzat, a vállalkozók és a szakszervezetek együttműködése. De a folyamat most strukturális és adaptációs szakaszába lép: a munkanélküliség – jelenlegi rátája 3 százalékos – nőni fog. Jön a kritikus periódus, és ezt nem járhatjuk végig a legfejlettebb országok segítsége nélkül. Különösen hasznos lenne, ha kibővülne a kereskedelem a Nyugat és Csehszlovákia (meg Magyarország és Lengyelország) között. Ennek a nyitásnak aszimmetrikusnak kellene lennie, kedvezve a Nyugatra menő exportnak, ezen belül az úgynevezett érzékeny cikke, a textíliák, acéltermékek, agrártermékek kivitelének.

A szovjet változások lehetőséget és problémát jelentenek a számunkra. Szívesen vásárolnának tőlünk, de nincs pénzük hozzá. A kölcsönös kereskedelem tehát visszaesett, és ez veszélyezteti gazdaságaink törékeny egyensúlyát. Segítene mind a Szovjetunión, mind rajtunk, ha a szovjeteknek nyújtott nyugati hitel egy részét elkülönítenék, hogy a Szovjetunió kiegyenlíthesse szállítmányainkat.

Amikor a Szovjetunió bonyolult változásokon megy át, a nyugati országok oly módon is segíthetik, hogy támogatva Közép-Európa országait, közelebb hozzák a szemléltető példákat, amelyek demonstrálják, hogy az erőfeszítések nem hiábavalóak. Közép-Európa országai – írja a csehszlovák elnök – „a stabilitás középpontjává válhatnak, a demokratikus értékek elterjesztőivé, javára az egész, kommunizmusból kiemelkedő övezetnek.”

Visszatérve a londoni csúcshoz, Gorbacsov esélyeit befolyásolhatják a Hetek egymás közötti alkui. Az amerikaiak rendkívül fontosnak tartják a hosszú ideje húzódó kereskedelemliberalizációs körtárgyalások befejezését. A GATT égisze alatt folyó tárgyalássorozat azon feneklett meg, hogy az Európai Közösség megtagadta az agrártermelés szubvenciójának komolyabb csökkentését, ami az amerikaiak fő követelése, és mellesleg érdeke a magyar termelőnek is. Houstonban, a tavalyi csúcson Kohl megígérte Bushnak, hogy kimozdítja a dolgot a holtpontról. De megfeledkezett ígéretéről, amikor választani kellett Washington és Párizs között. Most új ígéretet tett az amerikai elnöknek, s ezúttal talán meg is tartja. Különösen, ha Bush kicsit a kedvében jár, és engedékenyebb lesz a szovjet segély dolgában.

• Külföld