Skip to main content

A csúcs és a hegy menedéke

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A német vezető, aki a legtöbbet tette, azért, hogy Gorbacsovot meginvitálják a brit fővárosba, jól tudta, mekkora jelentősége lehet a személyes varázsnak, a frappáns érvnek, a tenni akarás elhitetésének, s ezért néhány nappal a nagy összejövetel előtt, még egyszer szemügyre akarta venni a pártfogoltját. Kijevben volt a találkozón és Kohl öt órán át osztogatta a viselkedési tanácsokat, s közben partnerét fürkészte. „Hat még a karizmája? Ki lehet még állni vele? Avagy már ő is éppoly viharvert, mint óriási birodalma? A bizalmat, amit már rég megvontak tőle a honfitársai, képes-e fölébreszteni – így írja a Die Zeit – a G7-es klub kemény szívű gazdagjaiban?”

A szovjet vezető érkezését megelőzte a 60 oldalas átalakítási terve, a hozzá csatolt (és nem kevésbé bőbeszédű) 23 oldalas kísérőlevél, illetve az okmányokat kézbesítő és népszerűsítő urak: Primakov és Scserbakov. Nem érkezett azonban meg Javlinszkij, aki az amerikai Allisonnal együtt az új program alapjául szolgáló Harvard forgatókönyvet készítette. Nem jött, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy azonosítja magát Gorbacsov tervezetével. Az irományban nem ismert ugyanis rá a saját elképzeléseire, annál több helyütt fedezte fel a konzervatív, piacellenes Pavlov – a jelenlegi miniszterelnök – úgynevezett „válságelhárítási tervének” lényeges elemeit. Javlinszkij és vele együtt Allison szükségesnek tartották tudatni, hogy csak akkor tartják indokoltnak a nyugati pénzsegélyt, ha azt konkrét projektumokhoz és a piaci gazdaság felé tett lépésekhez kötik. A londoni csúcs elé terjesztett iratok azonban kétséget ébresztenek az iránt, hogy Gorbacsov csakugyan „véget vetett a peresztrojkának, azaz elismeri: kudarcot vallottak a kommunista perspektívát szem előtt tartó reformkísérletek”.

Lesz-e „stabilizációs alap”?

A rossz szájíz ellenére a londoni hetek közzétették a Gorbacsov támogatását tartalmazó politikai nyilatkozatot, s beleegyeztek, hogy a Szovjetunió legyen társult tagja a nemzetközi pénzügyi intézményeknek: a valutaalapnak és a Világbanknak, és többféle segítséget helyeztek kilátásba. Közreműködnek a devizaszerző ágazat, az energiaszektor modernizálásában, segítenek az élelmiszer elosztás megszervezésében. Hűvösen fogadták azonban – legalábbis elsőre – a 65 javaslatot, sok egyéb szempont mellett azért is, mert Moszkva még mindig nem közli arany- és devizatartalékainak szintjét. Nem nagyon támogatják a „stabilizációs alapra” vonatkozó elképzelést. Annak idején hozzájárultak 1 milliárd dollárral a lengyel stabilizációs alap létrehozásához, de Moszkva 10-12 milliárd dollárt igényel ahhoz, hogy a rubelt konvertibilissé tegye. Kifejezett elutasítás fogadta a stabilizációs tervet, mert nem megy elég messzire. Ezzel szemben jóindulattal szemlélik a fegyvergyárak „konverziójának”, azaz a békés termelés szolgálatába állításának tervét. Gorbacsov a hadiipar 80 százalékát át akarja állítani, és ehhez kéri a Nyugat segítségét.

Ebben szívesen közreműködnek, különösen az Egyesült Államok, amelynek az egész kérdéskomplexumhoz való hozzáállását igencsak befolyásolja majd, hogy létrejön-e a START-egyezmény, a két szuperhatalom interkontinentális atomrakétának 30 százalékos – tehát az eredetileg elképzeltnél jóval szerényebb – csökkentéséről intézkedő szuperhatalmi megállapodás. A fegyvergyárak konverziója erős jópont lehet, mert az egyik fő érv Moszkva megtámogatása ellen, hogy miért költi költségvetésének még mindig 30 százalékát katonai kiadásokra, Kuba és Afganisztán támogatására. Viszont a huzavona a START körül (ugyanúgy, mint a Javlinszkij-terv felvizezése a Pavlov-tervvel) arra mutat, hogy a katonák és funkcionáriusok befolyása jóval nagyobb a Gorbacsovtól láttatottnál.

Mellesleg a Javlinszkij-tervet nemcsak a menesztésre érett, de ehelyett inkább megerősített Pavlov és köre (meg az újra és újra próbálkozó Nyina Andrejevák) kritizálják, hanem bizonyos európai áramlatok is. A Die Zeit szovjetológusa szerint e terv – ellentétben az európai gazdasági gondolkodással –, nem a szociális, hanem az amerikai észjárásnak inkább megfelelő tiszta piaci gazdaságból indul ki. Csak a szabadságot és a fogyasztást tekinti közös értéknek. Ebben a gazdasági alkotmányban a szakszervezetek nincsenek említve, a környezeti problémák e szemszögből csak a technikai elmaradottság folyományai, következésképp magántőkével és know-how-importtal leküzdhetőek. A piac megzavarodása nem szerepel a lehetőségek között, az „amerikai álom” misszionáriusai és a kommandógazdaság sérült gyermekei összetalálkoznak az állami szabályozás és beavatkozás elutasításában. Ebből a logikából fakad a posztulátum: a hamari rubel-konvertibilitás bevezetésével és a kereskedelmi korlátok ledöntésével megvonni a levegőt a protekcionizmus minden válfajától. De ez egy olyan országban, amelynek újonnan kell felépítenie iparát, közvetlen út a szolgaságba, mert erőtlen a versenyre.

Londoni gondolatok, hamburgi aggályok

Hogy alakulnának a cserearányok, milyen lenne egy ilyen nyitás mellett a terms of trade? A nagyméretű nyersanyageladások lenyomnák az árakat a világpiacokon; növekedne a kísértés újabb értékes erdők kipusztítására, hogy legyen pénz még több autó és videó importálására. A terv potenciális veszélyei megkönnyítik a konzervatív és hazafias pártütők számára, hogy az ország átalakítását totális kiárusításként diszkreditálják.

Ám ezek nem londoni gondolatok. Hamburgi avagy Moszkva aggályok; a Die Zeit kitűnő munkatársa onnan keltezte tudósítását. Londonban azt gondolják a Gorbacsov-papírok olvastán, hogy újból beigazolódott: a szovjet elnök a legjobb esetben is csak fél szívvel reformer, aki szóözönnel próbálja elfedni koncepcióinak következetlenségét. Gazdaságpolitikájának elégtelensége és kétértelműsége – ez Londonban az uralkodó vélemény – jelentős mértékben felelőssé teszi a szovjet elnököt azért, hogy az összeg nyugati segélyből – kereken 50 milliárd dollár az utóbbi három, négy évben – mindössze a jelenlegi rendszer hiányosságainak konzerválására futotta. „Nem tartja nagy becsben a magángazdálkodást, annál többre tartja a tervgazdaságot és a kollektivizmust” – állapítja meg az egyik japán miniszter. Elterjedt vélemény szerint Gorbacsov átdolgozott tervezetet ismertet majd az elgondolásaira kíváncsi amerikai és francia elnök, illetve az angol, német, olasz, japán, kanadai, kormányfő meg a konferencián ugyancsak részt vevő Delors, illetve az Európai Közösséget képviselő soros elnök, azaz a holland kormányfő előtt. Ez lesz a vezérmotívum, Primakov és Scserbakov sötét jövendölései csupán kísérőzenéül szolgálnak majd. Ők az anyagi segítség esetleges elmaradásának vészes következményeit festik a falra: felfordulásról szónokolnak, amelynek hatását megérzik majd a birodalom határain kívüli országok is.

Az adakozáspártiak (Németország, Franciaország, Olaszország) – ellentétben a szűkmarkú Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával, Japánnal, Kanadával – szintén ezt mondják. Kohl a német egyesüléshez való szovjet hozzájárulás viszonzásán és a 30 ezer nukleáris töltetű robbanófejre való mutogatáson túl főként azt hajtogatja, hogy a szovjet összeomlás megakadályozása önvédelem, a katasztrófa többe kerülne a Nyugatnak, mint a szovjet állam támogatása. Ugyanakkor ő is összeköti a gazdaság segítését a piacgazdaságra és a demokráciára való fokozatos áttéréssel. Ő, aki egyszerre vállalta el a szovjet birodalom és a három közép-európai ország érdekeinek – némileg ellentmondásos – képviseletét, hasonlóan a csúcs békés, tárgyalásos alapon történő teljesítéséhez.

Első pillantásra teljesen nyilvánvaló a szovjet érdek és a közép-európai érdekek közötti ellentét. Ők kapják a nyugati országok segélyezésre szánt (és nagyon is véges) pénzét, vagy mi kapjuk. Vagy-vagy. A dolog mégsem ilyen egyszerű.

„Ha őket segítitek, bennünket támogattok”


Václav Havel, akitől a londoni konferencia megnyitásának napján cikket kért a The New York Times és az International Herald Tribune, azt állítja: „úgy segíthettek a legjobban rajtunk, ha segítitek a Szovjetuniót”. Ezt mondtam már 1990 februárjában is, amikor beszédet mondtam az amerikai kongresszus két házának együttes ülésén. Pedig akkor még meglehetősen határozatlan volt a követendő utat illetően a Szovjetunió. Akkor még minden segítséget elnyelt volna a bürokrácia, a hozzá nem értés, a korrupció feneketlen hordója. De a helyzet változik. A demokrácia erői szervezkednek, és radikálisan identitás hangsúlyozása és a határok fontosságának visszaszorulása felé. Közép- és Kelet-Európa immár a pluralista demokrácia és a piacgazdaság irányában haladó országai jó példákkal szolgálhatnak.

Csehszlovákia, Magyarország és Lengyelország jutott a legmesszebbre közülük, írja Václav Havel. Sikerük példa, modell és mérce az övezet más országai számára, nemcsak a Szovjetuniót értve ide, hanem Jugoszláviát is, amely most megy át az átalakulás fájdalmas folyamatán. Csehszlovákiában ez év elején kezdődött el komolyan a gazdasági reform. Hat hónappal később az eredmények biztatóak: a szigorú – bérellenőrzést is magába foglaló – monetáris politika ellenére a kormányt élénken támogatják a tömegek. A konfliktusokat idáig békés úton oldották meg a kormányzat, a vállalkozók és a szakszervezetek együttműködése. De a folyamat most strukturális és adaptációs szakaszába lép: a munkanélküliség – jelenlegi rátája 3 százalékos – nőni fog. Jön a kritikus periódus, és ezt nem járhatjuk végig a legfejlettebb országok segítsége nélkül. Különösen hasznos lenne, ha kibővülne a kereskedelem a Nyugat és Csehszlovákia (meg Magyarország és Lengyelország) között. Ennek a nyitásnak aszimmetrikusnak kellene lennie, kedvezve a Nyugatra menő exportnak, ezen belül az úgynevezett érzékeny cikke, a textíliák, acéltermékek, agrártermékek kivitelének.

A szovjet változások lehetőséget és problémát jelentenek a számunkra. Szívesen vásárolnának tőlünk, de nincs pénzük hozzá. A kölcsönös kereskedelem tehát visszaesett, és ez veszélyezteti gazdaságaink törékeny egyensúlyát. Segítene mind a Szovjetunión, mind rajtunk, ha a szovjeteknek nyújtott nyugati hitel egy részét elkülönítenék, hogy a Szovjetunió kiegyenlíthesse szállítmányainkat.

Amikor a Szovjetunió bonyolult változásokon megy át, a nyugati országok oly módon is segíthetik, hogy támogatva Közép-Európa országait, közelebb hozzák a szemléltető példákat, amelyek demonstrálják, hogy az erőfeszítések nem hiábavalóak. Közép-Európa országai – írja a csehszlovák elnök – „a stabilitás középpontjává válhatnak, a demokratikus értékek elterjesztőivé, javára az egész, kommunizmusból kiemelkedő övezetnek.”

Visszatérve a londoni csúcshoz, Gorbacsov esélyeit befolyásolhatják a Hetek egymás közötti alkui. Az amerikaiak rendkívül fontosnak tartják a hosszú ideje húzódó kereskedelemliberalizációs körtárgyalások befejezését. A GATT égisze alatt folyó tárgyalássorozat azon feneklett meg, hogy az Európai Közösség megtagadta az agrártermelés szubvenciójának komolyabb csökkentését, ami az amerikaiak fő követelése, és mellesleg érdeke a magyar termelőnek is. Houstonban, a tavalyi csúcson Kohl megígérte Bushnak, hogy kimozdítja a dolgot a holtpontról. De megfeledkezett ígéretéről, amikor választani kellett Washington és Párizs között. Most új ígéretet tett az amerikai elnöknek, s ezúttal talán meg is tartja. Különösen, ha Bush kicsit a kedvében jár, és engedékenyebb lesz a szovjet segély dolgában.

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon