A balti kormányok hiába határozták el, hogy szakítanak a szovjet típusú parancsgazdasággal, mindez keveset jelent akkor, amikor hiányoznak a gazdaság feletti ellenőrzés elemi eszközei. A függetlenedést különösen az nehezíti, hogy mindhárom gazdaságot bénítja az úgynevezett keleti kereskedelem, vagyis a Szovjetunió köztársaságainak részesedése: termelésük 50-60 százalékát „exportálják” a többi köztársaságba, míg a külföldi országok részesedése kivitelüknek csak 8-10 százalékát teszi ki. Önálló külkereskedelmi mérleg hiányában a dificitet is szövetségi szinten finanszírozzák, ami sokszor igen tetemes, például Észtországban 1990-ben a külföldi import háromszorosa volt a kivitelnek. Érdemes persze egy pillantást vetni az import „ellentmondásos” szerkezetére is: a litván gazdasági minisztérium számításai szerint az elmúlt évben az export két és félszeresét kitevő litván import nagy része a szövetségi irányítás alá tartozó vállalatok igényeit, valamint a katonai szükségleteket fedezte. És ezekről nem lehet azt állítani, hogy a közvetlenül a litván gazdaság érdekeit szolgálnák. A szövetségi minisztériumok alá tartozó vállalatok a köztársaságok ipari termelésének közel egyharmadát végzik, de kívül esnek a köztársasági gazdaságirányítás hatókörén: nyersanyagellátásukat közvetlenül Moszkvából intézik, termelésük 90 százalékát a szovjet piacra szállítják. Olyan kulcságazatokhoz tartozó vállalatokról van szó, mint az észt olajpala-kitermelő üzemek, litván olajfinomítók, villamos erőművek, vegyi és gépgyárak Ezek a mamutüzemek annak a moszkvai ipartelepítési politikának az eredményei, amely ki akarta használni a Baltikum műszaki és szociális értelemben fejlettebb infrastruktúráját, a magasabb életszínvonalat és munkakultúrát. A kedvező baltikumi környezet a szovjet beruházásokat viszonylagosan költségérzékenyebbé és kevésbé kockázatossá tette. Az iparosítás betelepítéssel, erőszakos oroszosítással járt együtt, amelynek következtében például az észt iparban a nem észt munkaerő aránya 60 százalékra nőtt. Az olajpalából nyert gáz következtében Észtország Leningrád fűtőenergia-ellátójává vált, és termelésének csupán egyharmadát használja fel hazai szükségletre. Hasonlóképpen szövetségi szinten fontos feladatot tölt be az észt villamosenergia-kivitel, a megtermelt energia nagyobb része a szovjet észak-nyugati energiahálózatba kerül. Litvániában az olajfinomító-ipar exportálja termelésének több mint felét a többi köztársaságba. A szovjet olajimport 1990-ben az embargó következtében az előző évi 12 millióról 9,5 millió tonnára csökkent, de várható, hogy 1991-ben újra eléri az 1989-es szintet. Mindezt csak tetézi, hogy a köztársaságok nem folytathatnak önálló valutagazdálkodást: a kikötők használatából származó valutabevételek, az idegenforgalom jövedelmeinek nagy része a szövetségi monopolszervezeteket gazdagítja. A külföldi utazásokhoz szükséges útleveleket Moszkvában nyomják.
A köztársaságok nem rendelkeznek gazdasági határokkal sem. A térségben az élelmiszerek és ruházati cikkek piacán a kínálat jobb, a hiány intenzitása kisebb, mint az orosz köztársaságban vagy másutt. Annak érdekében, hogy megvédjék a helyi piacot az értéktelen rubelben jelentkező túlkereslettől, a balti kormányok jegyrendszerrel és vámhivatalok felállításával próbálták korlátozni a nem helyben lakók felvásárlását. A gazdasági határok felállítása azonban politikai üggyé vált: Moszkva válasza különleges rendőri alakulatok (OMON) megtorló akciósorozata. A balti áruk kiáramlását igyekszik megakadályozni az a következetes inflációs gazdaságpolitika is, ami az árszínvonalat a szovjet árszint fölött tartja. A fogyasztói árak adminisztratív felemelésének gyakorlata a múlt év októberében Észtországban kezdődött. A központi áremelések azonban egyik köztársaságban sem javították az áruellátást. A vállalatok és a kolhozok egyre kevésbé tettek eleget az állami megrendelésekből származó kötelezettségeiknek, és inkább a köztársaságok közötti közvetlen kapcsolatokon keresztül tartós fogyasztási cikkek behozatalára törekedtek. A kormányok programjaikban ugyan a piacgazdaság kiépítésére tettek ígéretet, de valójában gazdasági befolyásukat csupán az árak szabályozásában, a termelési kötelezettség előírásában, az áruk áramlásának korlátozásában tudták érvényesíteni: beavatkozási politikájuk a gazdasági határok és saját monetáris rendszer hiánya következtében hatástalan maradt. Mivel a balti államok a Szovjetunió nemzeti jövedelmének mindössze 2,3 százalékát állítják elő, ebből adódóan a szovjet pénzügyi rendszert, a pénzkínálat mennyiségét, valamint a szovjet infláció mértékét nem tudják befolyásolni, így a nagy gazdaság összeomlásának mellékhatásait sem tudják kivédeni.
A legtöbb külföldi vegyes vállalat Észtországban működik, a lakosság, valamint a vállalatok közti forgalomban a finn márka már-már az élre tör. A valódi nemzeti valutaszerepét azonban nem pótolhatja, bár a balti gazdaságok függő helyzetén érdemben nem tudott volna változtatni az észt vagy a litván nemzeti valuta bevezetése sem. A valódi pénz hiánya viszont akadályozza a piaci reformokat, hiszen egyik kormány sem akar úgy privatizálni, hogy a tulajdont rubelért adná el.
- Külföld [6]