A politikai elemzők jelentős része szerint az elmúlt két évben úgy nekilódult a negyven évig hibernált európai történelem, hogy meddő minden olyan próbálkozás, amely túl kíván lépni a viharos események egyszerű regisztrálásán. Az ámokfutáshoz hasonlatos európai diplomácia sorra termeli az egymással látszólag kapcsolatban nem álló, vagy éppen egymásnak homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat, konferenciákat és állásfoglalásokat – a hatalmi viszonyok képlékenyek, a „teremtő káosz” szakaszában vagyunk. Mielőtt megvizsgálnánk a főbb szereplők Európa-koncepcióit, annak reményében, hogy mégiscsak rálelhetünk némi rendcsírákra a zűrzavarban, előrebocsátandó egy nem túl eredeti, ámde véleményem szerint annál fontosabb általános megfontolás.
A jelenkori diplomácia apró-cseprő ügyleteit és nagy horderejű döntéseit egyaránt át- meg átszövik a politikai, gazdasági és biztonsági megfontolások, amelyek tematikus szétválasztása nem mindig lehetséges, és akkor is kötetnyi terjedelmet és szaktudósok hadának munkáját igényli. Jelen esetben azért gyümölcsözőbbnek tűnik az ortodox realista felfogás államcentrikus elemzési kerete, még akkor is, ha a nagyfokú leegyszerűsítés veszélyét hordozza magában.
Franciaország: meglepőváltozatok egy régi témára
Közismert a francia külpolitika hagyományos európai orientáltsága és esetenként mosolyt fakasztóan grandiózus nagyhatalmi küldetéstudata. Az ötvenes évek óta a francia európai stratégia alappillérét az NSZK-hoz való viszony képezte, közelebbről Németország minél szorosabb beágyazása Nyugat-Európába, a „megbízhatatlan németek” kordában tartása a különböző európai szervezetek kötelékei révén, amit mindmáig teljes siker koronázott.
De Gaulle gloire-lázas elnöksége idején erősödött fel egy másik vonulat, melynek alapja, hogy az egyesülés felé haladó Európa csakis a „nemzetállamok Európája” lehet, melyben a nemzeti érdekek végső érvényesülését (értsd: a francia vezetést) a vétójog biztosítja. Mindezt Amerika-ellenes retorika kísérte („Európa az európaiaké”), ami a NATO egyesített parancsnokságából való kilépéssel és az önálló nukleáris haderő kialakításával érte el tetőfokát. A kétes (bár nemcsak De Gaulle számlájára írható) eredmény: tetszhalott európai integráció és fokozatos francia elszigetelődés a hetvenes években.
Cél az integráció
1983–84-ben azután bekövetkezett a látványos, 180 fokos fordulat Párizs Európa-politikájában. Ettől kezdve az elsődleges cél a minél teljesebb integráció elérése lett, minél több szférában, melynek révén megszülethet egy önálló védelmi struktúrával, egységes és hatékony külpolitikával, valamint kulturális küldetéssel rendelkező európai „szuperállam”. A múlttal való szakítás azonban csak a felszínen ilyen egyértelmű. Közelebbről nézve kiderül, hogy ez az „Európai Egyesült Államok” pontosan Franciaország óhajtott, ámde egyedül már el nem érhető szerepkörének átvételére hivatott. Ehhez persze szükséges megfelelő mértékű francia befolyást biztosítani a leendő, óhatatlanul zegzugos „szövetségi” bürokráciában. Így már talán jobban érthető az eleinte évente, majd szinte havonta felröppenő nagyszabású francia tervek sorozata.
Ez a „francia Európa” azonban csakis Nyugat-Európából állhat, hiszen más összetételben nem képzelhető el egy állami kvalitásokkal rendelkező sikeres integráció. Párizs tehát szembekerült az elmúlt év európai alapdilemmájával: az EK „mélyítése” (azaz a teljes politikai egyesülés) és taglétszámának bővítése egyidejűleg lehetetlen. Mint látni fogjuk, Bonn inkább a kérdés homályban hagyására törekszik.
Hová tegyük akkor Mitterrand kedvenc ideáját, az „Európai Konföderációt”, melyet az elnök először 1990-es újévi beszédében villantott fel, és a múlt hónap végén már egy tekintélyes konferencia témája volt Prágában? A válasz egyszerű: a furcsa név második tagját voltaképpen nem kell komolyan venni. A francia Európa-koncepcióban a kelet-közép-európai államok még hosszú ideig nem lehetnek cselekvő tagországok, hanem pusztán csak az egységes európai politika tárgyai és célpontjai, ők a már említett kultúrmisszió befogadói. Václav Havel kissé brutális megfogalmazásában a terv nem más, mint egy Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország EK-tól való távol tartására és az USA Európából való kiszorítására irányuló kísérlet. Ebben a minőségében viszont az ötlet halva született, amit már a konferencia előestéjén elismert egy francia bennfentes, mondván, hogy a konföderációs gondolat „talán túl intelligens ahhoz, hogy megvalósítható legyen”.
Ettől gyökeresen eltér London Európaképe, és ami francia szempontból jóval súlyosabb: Bonn sem ért egészen egyet.
Németország: szerepzavar vagy kivárási taktika?
Mint már említettük, az európai egyesülési folyamat azóta kapott nagy lendületet, hogy Németország és Franciaország megegyezett a politikai integráció szükségességében. Azonban Bonn számára az újraegyesítésig (és a jelek szerint azóta is) a „politika alatti” folyamatok legalább annyira fontosaknak számítottak, mint a diplomáciai egyezkedések és a politikai formulák. Érdemes felidéznünk, hogy az a közép-európai politikai elmélkedésekben ma már közhelyszámba menő gondolatmenet, amely szerint a közös Európa megvalósításához a „határok spiritualizálása” szükséges, eredetileg a német sajtóban a 80-as évek elején lefolytatott „Mitteleuropa”-vitából származik.
Ugyanakkor ez a „Mitteleuropa”-koncepció (szemben mondjuk Milan Kundera Közép-Európa-meghatározásával) Németországot is szervesen magába foglalja.
Ez az elképzelés természetesen az egyesítés előtt a németkérdés kínzó dilemmájából adódó többletjelentéseket is magában hordozta. Számunkra azonban egy másik fontos következtetés adódik belőle: ez az elmosódó, úgyszólván „fű alatti” európaizálási elképzelés nemcsak a retorika és az esszéirodalom szintjén mond ellent a határozott körvonalú, enyhén etatista francia Európa-képnek.
A határok spiritualizálása
Párizs kissé aggódva kezdte fontolgatni a nagy átrendeződés kezdetén, hogy mi történik, ha Bonn esetleg sikeresen „spiritualizálja” a határokat egészen a volt Curzon-vonalig és a Kárpátokig vagy még tovább. Véleményem szerint ez a kissé eltúlzott aggodalom magyarázza a francia külpolitika szédítő cikcakkjait 1990 „német tavaszán”. Mitterrand és Dumas ekkor hol Moszkvával kokettálva, hol „Nyugat-védő” kirohanásokkal próbált hatni a német külpolitikára. Mindezt egyes elemzők briliáns taktikának, mások fejvesztett kapkodásnak látták. Ez azonban csak lázas kitérőnek bizonyult, és a békerendezéssel felérő össznémet megoldás tavaly őszi véglegesítése után Párizs visszatért a már jól ismert „az EK a válasz” kezdetű retorikájához. Természetesen külön tanulmányt érdemel, ahogy a bonni kabinet (a „politika alatti” folyamatokba vetett hitéhez híven) visszafogta saját diplomáciáját, amíg csak a német lakosság ki nem mondta azt, amit a német kormány a nagyhatalmi érzelmek sérelme nélkül nem mondhatott ki.
Franciaország megnyugvásához persze az is hozzájárult, hogy a „keleti tartományok” rehabilitációs költségei láthatóan jócskán meghaladták a CDU választási ígéreteit, de valószínűleg még legtitkoltabb félelmeiket is. Nem érdemes azonban eltúlozni Németország ideiglenes befelé fordulásának jelentőségét. A brit recesszióhoz képest a német gazdaság növekedésének lelassulása szinte viccnek hangzik. Az Ostpolitik és a Mitteleuropa nem tűnt el Bonn diplomáciai szótárából, és ezért a Varsó–Prága–Budapest háromszög még mindig a Kohl–Genscher-párosban láthatja mihamarabbi európai klubtagságának legfőbb támogatóját.
A német külpolitika nem siet, nem áll elő merész architektúrájú ötletekkel, pusztán igyekszik nyitva hagyni a lehetőségeket. Ezt látszik igazolni Kohl június közepi kijelentése is, miszerint az év végéig esedékes EK-konferencián egyszerre kívánja megvitatni a valutaunió és a politikai integráció kérdését. Az EK-csúcstalálkozók politikai játszmáiban járatos szakírók egybehangzó véleménye szerint ez a menetrend csakis Párizs és Brüsszel elképzeléseihez képest jócskán „felhígított” politikai kompromisszumot eredményezhet.
Átjárható koncepciók
Nem árt már most megjegyeznünk, hogy a fent vázolt két Európa-koncepció, bár versengő, de nem zárja ki teljesen egymást, mivel egyik sem teljesen koherens, és mindkettő elég rugalmas ahhoz, hogy másfajta igényeket is figyelembe vegyen, ha a helyzet úgy kívánja. Ráadásul a diplomáciai aprómunka során kigyalult részleges kompromisszumokon keresztül mindig lehetett közöttük átjárás. Az álmokat a másik fél álmai is befolyásolják.
Tagadhatatlanul lehetséges a fent említett tendenciák hiperpesszimista vagy összeesküvés-elméletbe ágyazott értelmezése is. Véleményem szerint azonban a bonapartista vagy akár jakobinus francia hegemónia réme csak néhány gyógyíthatatlanul frankofób brit Európa-féltőt ijeszt, a „Negyedik Birodalom” eszméje pedig csak a mérgezett levegőjű porosz sörözőkben talál korlátozott visszhangra.
Nagy-Britannia: Európa konzervatív lelkiismerete?
Az angol külpolitika utolsó ötven vagy akár száz évét le lehet úgy is írni – amint ezt több történész meg is tette –, mint a birodalom központjától az egyszerű európai középhatalom státusáig ívelő „lecsúszás” történetét. A trendelemzések kedvelői nem is mulasztották el, hogy kissé kajánul rámutassanak Franciaország és Anglia „nagyhatalmi történetének” párhuzamaira. Ha azonban részletesebben megvizsgáljuk az angol diplomácia és különösen az Európa-politika tartalmát és retorikáját, kiderül, hogy a hasonlatosságok ezen a szinten már véget is érnek.
Közvetlenül a háború után Nagy-Britannia, bár a „Három Nagy” legkisebbjeként, de mégiscsak valódi nagyhatalomként játszott rendkívül aktív szerepet az európai „rendezésben”. London (Párizshoz hasonlóan, de már pár évvel korábban is) Németország Nyugat-Európába történő szerves betagolásán munkálkodott. Ebben az esetben azonban nem elsősorban a német fenyegetés felújulásának megakadályozása volt a cél, hanem egy elképzelhető és potenciálisan sokkal veszélyesebbnek ítélt német–orosz „kiegyezés” meggátlása. Ez a konstrukció egyes elemzők szerint a krími háborúig is visszavezethető, de mindenképpen egybevág az európai hatalmi geometriát többé-kevésbé kívülről igazgatni igyekvő brit diplomácia becses hagyományaival.
A brit külpolitika másik alapvető vonulata az „atlanti kapcsolat” ápolása és az Egyesült Államokkal való minél szorosabb szövetségesi viszony életben tartása Nyugat-Európa-szerte. Természetesen ennek a „rokoni nagyrabecsülésnek” voltak hűvösebb pillanatai is (elég talán a szuezi kalandot megemlítenünk), de a nyolcvanas években a Thatcher–Reagan ideológiai tandem csak tovább erősítette azt. Ez az egyik oka a felgyorsuló európai integráció iránti brit szkepszisnek vagy éppen ellenségességnek: London nem képes és nem is hajlandó elképzelni egy teljesen „Amerika-mentes” Európát.
Az ellenérzés másik forrása az, hogy a konzervatív brit kormányzat nem tartotta teljességgel önzetlennek és jóhiszeműnek a brüsszeli bizottságból folyamatosan kiáramló – és Párizs által rendre támogatott – hosszú távú föderációs terveket. A bizottság kolosszális papírtermelésében (és gyakran hajmeresztően értelmetlen direktíváiban) a Vaslady a franciák által befolyásolt, ellenőrizhetetlen, nem választott és egyre csak növekvő „eurokrácia” kafkai ízű uralmának előképét vélte felfedezni. A volt miniszterelnök vitriolos és francia szemmel egyáltalán nem „komilfó” filippikákban kelt a brit szuverenitás védelmére. Vigyázzunk azonban az önkéntelenül adódó De Gaulle-párhuzammal; Thatcher megfogalmazásában a tét nem az elvont nemzeti „öncél”, hanem a brit parlament végső törvényhozói jogköre és ellenőrzési hatalma.
„Ha ti nem jöttök, megyünk nélkületek.” Tavaly őszre azonban a Vaslady arrogáns szemlélete elszigetelődött. Egyre-másra érkeztek Londonba a burkolt figyelmeztetések: „ha ti nem jöttök, megyünk nélkületek”. A Konzervatív Pártban még nem halványult el teljesen az emlék, hogy milyen diplomáciai megalázkodásokba került Edward Heath kormányának a Közös Piacba való késői „bekéredzkedés”. Thatcher tehát ment, és jött a kompromisszumkészséget arcán viselő John Major. Változott-e ezzel az angol Európa-politika? Stílusában mindenképpen, és jó érvek szólnak amellett, hogy az eurodiplomáciában gyakran éppen ez a lényeg.
Ellenben London válasza a már említett alapdilemmára egyelőre úgy tűnik, változatlan: az EK „mélyítésével” szemben a „bővítés” szükségességét hangsúlyozza. Eddig a brit külpolitika volt az egyetlen, amely következetesen szorgalmazta Prága, Budapest és Varsó mihamarabbi felvételét a közösségbe teljes jogállású tagként. Miért? Az őszinte segítés szándéka mellett nyugodtan feltételezhetünk külön bejáratú brit érdekeket is. Ennek viszont ellentmondani látszik, hogy Angliának nincsenek jelentős és könnyen érvényesíthető gazdasági érdekei a térségben. A válasz szerintem az említett dilemma logikájában keresendő. Csak a taglétszám bővítésével lehet London számára elfogadhatóan „pluralistává” hígítani a Brüsszel és Párizs által elképzelt föderatív „szuperállamot”, és ennek révén talán nagyobb átalakítás nélkül megmenthető az „atlanti kapcsolat” és a brit európai befolyás egyszerre.
Ebben a megvilágításban úgy tűnik, hogy Nagy-Britannia kelet-közép-európai érdekeltsége voltaképpen közvetett, és ennek okán nem elég erős ahhoz, hogy a diplomáciai adok-veszek során ne tűnjön el egy időre. A kapcsolat nem automatikus, nekünk kell tudatosan ébren tartanunk. A brit diplomáciára ugyan illik a hagyományos „pragmatikus” jelző, amely alatt az események következményeire való felkészültséget szoktuk érteni, de mint bármely más ország esetében is, csak bizonyos kimenetelek igazán fontosak London számára, a lehetőségek jó részével szemben semleges vagy egyenesen tanácstalan is lehet.
A fenti vázlat csak egy a lehetséges értelmezések közül, de jobb megoldás híján az „álomfejtést” akkor is el kell végezni, ha amúgy a „tudományosabb” módszerek hívei vagyunk. Megközelítőleg tisztában kell lennünk az európai politika minket csak közvetetten érintő kérdéseivel, a lehetséges kompromisszumokkal és az eltérő stratégiákkal. Mindezt azért kell megtennünk, mert ellenkező esetben a „soklábú magyar diplomácia” (hogy külügyminiszterünk örökbecsű kijelentését egy másik képzavarral tetézzük) behátrálhat a sok húron játszó klarinétos nem túl kecsegtető szerepébe.
- Esszé [6]