Elmarad a hét
Ez a hét most főleg azt üzeni, hogy elunta magát. Kész, slussz-passz nem csinálja tovább: a következő hét elmarad. Meg tudom érteni szerkesztőségi barátaimat, akik úgy határoztak, hogy bezárják egy hétre a boltot. Amúgy sem valószínű, hogy a forgalomszabályozás nyomán bekövetkezett rendet képesek lennének követni, de hát nem is biztos, hogy megéri a következő hét, hogy lapot csináljanak neki. Különösen, ha olyan lesz, mint ez a mostani.
Nem egyszerűen uborka-, hanem egyenesen savanyúuborka-szezonról kell beszélni ezen a főként élelmiszer-ipari metaforákból építkező héten. Nem csupán nem történt semmi – ez máskor is megesik (máskor is van, hogy nincs semmi). De az is milyen unalmasán nem történt meg, ami tényleg nem történt meg! Gondoljunk csak a meghirdetett sztrájkra. Pontosan előre lehetett tudni, hogy nem lesz munkabeszüntetés, s mit tesz isten, valóban nem volt. Ám ami valóban nincs, az valamennyire mégiscsak valóságos. S már lehet is róla beszélni. Ami pedig véletlenül megtörtént, az is pontosan úgy történt, ahogy mindenki várta. Pontosan lehetett tudni, hiszen e régió alapvető törvénye, hogy ha húsakció van, akkor nincs hús. (Lásd a Bulgakov nevű kremlinológus maximáját: ha papírkiutalás van, nincs papír.) S tényleg: nincs hús. De legalább a nemlétezők paradoxonai mély gondolatokra ösztökélhetik a megfigyelőt.
A javuló közérzet restaurációja
A metafizikai mélységeiket feltáró hentesüzletek, a filozófia görög ősforrásaihoz visszarévítő agora-sorbanállások ráébreszthettek mindenkit, hogy ha hústartaléka nincs is, mégis van „közérzete”. Már kezdtünk elfeledkezni róla, s tessék, itt van a régi szép „közérzet”, legfontosabb attribútumával, a „javulással” együtt.
Egyes szabadelvű elmék korábban a Horthy-rendszer restaurációjától tartottak, mi több, nem átallották ebbéli gyanakvásuknak hangot is adni. Most megszabadulhatnak félelmüktől, hiszen világos, hogy ugyan visszaállításról van szó, de éppenséggel nem a két világháború közötti kor, hanem a megszokott-otthonos kádári időszak tér vissza. S félek, nem egyszerűen a rendszerváltás lassú, s – mondjuk – még itt éktelenkednek a múlt maradványai. Ellenkezőleg: szép komótosan bevezetik a múltat, új formákban újból megteremtik a Kádár-korszak alapszerkezetét.
Az ugyanis világos, hogy a Horthy-korszak ugyanúgy nem ismerte a „közérzetjavító intézkedés” fogalmát, mint ahogyan az az elképzelés is idegen lett volna a harmincas évek államapparátusától, hogy mondjuk a Fejtő és József Attila vezette Szép Szóból kitúrják a renitens szerkesztőket, s kormányembereket ültessenek a helyükbe. Akkor sem szerették ugyan ezeket a balos-liberális figurákat, de másként vívtak velük, mivel üzleti alapon belátták, hogy (a) nem nagy bolt egy ilyen újság, (b) a szerkesztők-írók megváltozásával eltűnik a lap megszokott olvasóközönsége is.
Nemzeti gerinc és sertésoldalas
A közelmúlt restaurációja azonban éppen azt jelenti, hogy menthetetlenül ismét összekeverik a gazdasági és politikai szempontokat. Eladatlan húshegyek máshol is vannak, ahogy mindenütt van a költségvetésben elkülönített összeg, amely arra való, hogy a kormány beavatkozzék bizonyos gazdasági szereplők védelmében. Ám azzal kísérletezni, hogy a „lakosságtól” befolyt pénzt adományként „visszajuttatni” az embereknek, hálát, politikai támogatást várva érte, nos ez: kádárizmus, új alapon. A piacgazdaságot az MDF-piaccal összekeverni, az emberek szorult helyzetével visszaélni, s egyúttal ugyanezeknek az embereknek a némaságát butaságnak vagy támogatásnak tekintem: nos ez a csurkizmus–zacsekizmus. Nemzeti gerinc és sertésoldalas: ezek a legitimáció fő pillérei. Még ez idáig nem túl átgondolt a különböző elemek összhangja, de a hatalmon lévő erők megrendülni látják a beléjük vetett bizalmat, s ezért a kapkodás, amikor előfordulhatnak bocsánatos hibák.
Hallottam például a gonoszkodó megjegyzést, hogy a pápalátogatás inkább bojtos időszakában nem szerencsés éppen a disznóhúshegyek apasztása, különösen akkor, mikor a halak pusztulnak a Balatonban. De hát ez csak epés megjegyzés, aminek nyíltan hangot adni aligha szabad. Amint a sorbanállók (immár nyilván kormánypártiak) jó része is morog – fajra, felekezetre tekintet nélkül – a látogatás és a ceremóniák irdatlan költségei miatt.
Édesanyám számol
Édesanyám, akinek épp a napokban jelentette be a rádió, hogy rövidesen megkapja az energiaár-emelés 600, azaz hatszáz forintos kompenzációját (lesz is öröm a családban, minden lámpát be fogunk kapcsolni!), gyorsan kiszámolja, hogy a látogatás egymilliárd forintos költségvetéséből egymillió nyugdíjas kaphatna újabb ezer forintot. Amint azt is sejti, hogy az ajándék olcsó húsnak ki fizeti az árát. Természetesen lehet, hogy az a baj, hogy édesanyám könyvelő volt, s hozzászokott a számolgatáshoz. De nemcsak tőle hallok ilyen megjegyzéseket. Nem találkozom viszont ezekkel a véleményekkel az újságokban Miért? Azt hiszem, a pápalátogatás tálalásában a későkádárizmus legjellemzőbb szokásai észlelhetők. A látogatás értelme és jelentősége ugyanis teljesen tabu, de úgy, hogy egyúttal mindenki tisztában van a helyzettel, csak beszélni nem kell róla. A rendőri intézkedésekről, a költségekről szóló híradások majd’ mindegyikéből kiérezni a méltatlankodást, a költségek sokallását, az intézkedések eltúlzottságát, de tiszta és egyenes beszéddel nem nagyon találkozni.
Május elsejére is kivonult az ivócimborák szocialista brigádnak nevezett társasága; senki sem foglalkozott a nemzetközi munkásosztály öntudatával. Ki-ki kereste a kényszerhelyzetben azt, ami élvezhető vagy elviselhető. Virsli, sör, s még megvan a „jópont” is. A tribünön lengető lelkesek pedig hihették: hálás a nép. A gazemberebbje gondolhatta: buta a nép. Pedig a nép se hálás, se buta nem volt. Egy kicsit félt.
Harmincparancsolat
Virslit erre a hétvégére nem ígérnek a Városligetben, sört meg különösen nem. Bod Péter Ákos személyesen gondoskodik a fennhatósága alatt lévő országrészeken az alkoholtilalom betartásáról. Mit gondolhat vajon? Hogy a hívők a pápalátogatás örömére miseborba ölik a benzináremelés miatti bánatukat?
Hogy a szervezők egy része mit tételez fel az általuk hőn várt hívőkről, arról ékesen tanúskodik az a „háromszor tíz kérdés és felelet”, amelyet a látogatás belépőinek hátoldalára nyomtattak. A „harmincparancsolat” kérdéseiről és tiltásaiból visszakövetkeztetünk arra, hogy milyen hajlandóságokkal megáldottnak gondolja a lista szerkesztője a pápalátogatáson megjelenő hívőt.
Nos, ez a hívő rettenetesen feledékeny. Elfelejt magával vinni esőköpenyt, ivóvizet és poharat. Megtudjuk róla, hogy beteg, mert a szükséges gyógyszerekre is külön figyelmeztetni kell. El fogja felejteni a belépőjét is magával vinni, miközben esernyőt akar egy másik szektorba hurcolni. Beteg ugyan, de a gyónás kötelezettségéről elfeledkezik. Könnyen kapható hangoskodásra, s az sem biztos, hogy ügyel a jármű tisztaságára. A tanácsban, hogy „viselje türelemmel zarándoktársait”, kettős feltételezés húzódik meg. A várt hívőt nehéz elviselni, de ő maga sem viseli könnyen társait. Nem elég, hogy a zarándok tolakodni fog a Szentatyához, de feltételezhető, hogy ezt alkoholos állapotban teszi. S magától az sem fog eszébe jutni, hogy hallgassa a Calypso rádió adásait. Még szerencse, hogy minderre felhívja figyelmét a tájékoztató.
A paradoxon megoldásáról, hogy a belépő hátoldalára nyomtatott parancsokat hogyan olvassa el, ha elfeledkezik arról, hogy magával vigye a belépőt, nem ad számot a belépő. De ezer szerencse, hogy ez a titok nem ismeretes. Szerepelnek ugyanis a jegyen az alábbi kérdések is:
„8. Lelkileg felkészült-e?
9. Nem kellene-e gyónnia?
10. Felragasztotta-e a matricát a szélvédőre?”
Nos, azt hiszem, ezek a „tanácsok” önmagában elegek volnának, hogy számos őszinte hívőt elriasszanak. Még szerencse, hogy csak akkor olvashatja őket, ha már megváltotta a belépőt.
- A hét üzenetei [6]