Wildmann János

Nyomtatóbarát változat

A dialógus, az együttműködés – és feltételeik

A második világháborút követően XII. Pius pápa még éles szavakkal ítélte el a kommunizmust, amelyet veszélyesebbnek tartott a nemzeti szocializmusnál: mindazokat, akik beléptek a kommunista pártba vagy a pártot támogatták, kommunista könyveket olvastak vagy írtak, az egyházból való kiközösítéssel fenyegette meg. Más hangot ütött meg utóda, XXIII. János pápa. Az általa egybehívott II. vatikáni zsinat egyik fő feladatának a belső egyházi megújulást, a másiknak pedig azt jelölte meg, hogy az egyház szembenézzen a modern világ egyre súlyosodó problémáival, és ezek megoldása érdekében, a közjót szem előtt tartva, fogjon össze minden jó szándékú emberrel. Az egyház nem azáltal tölti be szerepét a világban – mondotta 1962-ben a zsinat megnyitásakor –, ha átkokat szór és kiközösít, hanem ha képes megérteni a jelenlegi problémákat, és azok megoldásában kiveszi részét. XXIII. János pápa nem élhette meg a zsinat befejezését, de az őt követő VI. Pál szintén elkötelezte magát a világgal történő együttműködés és dialógus mellett.

Ez az elkötelezettség tükröződik a zsinati dokumentumokban is, különösen a „Gaudium et spes” kezdetű lelkipásztori konstitúcióban. Ebben az egyház saját helyzetét nem fölülről és nem a világgal szemben, hanem a világban határozza meg, mégpedig a kereső, gondokkal küszködő ember világában, részt vállalva mindennapi nehézségeiben. Az önmagát így értelmező egyháznak azonban mindenekelőtt mindig és mindenütt késznek és képesnek kell lennie a párbeszédre. Ebből az alapállásból kiindulva közeledett a zsinat az ateizmus problémájához és a kommunizmushoz is: elutasította az ateizmust mint világnézetet, de fölszólított az ateistákkal és kommunistákkal való párbeszédre és a közjó érdekében történő együttműködésre. Annál is inkább, mert az ateizmus sok esetben mintegy kritikus és humánus reakció a vallás, nemegyszer a katolicizmus visszásságai ellen. Ebben az értelemben az ateizmus kialakulásához maguk a keresztények is hozzájárultak – mondja a zsinati dokumentum.

Természetesen a zsinaton részt vevő püspökök többsége is tisztában volt vele, hogy érdemi dialógusról csak bizonyos minimális feltételek mellett lehet szó. Ilyen alapvető feltétel, hogy az együttműködés valóban a közjó érdekében történik, és nem az egyház politikai eszközzé degradálására irányul. Továbbá mind a világi hatalomnak, mind az egyháznak tiszteletben kell tartani az emberi személy és közösség méltóságát és szabadságát, beleértve a vallási és lelkiismereti szabadságot is. Amennyiben ezek a feltételek nem teljesülnek, nem lehet szó sem érdemi dialógusról, sem összefogásról. Együttműködés ebben az esetben nem jelentene mást, mint a status quo egyházi védelmét, az egyház összefonódását bizonyos kultúrával, gazdasági vagy akár politikai rendszerrel. A zsinat azonban véglegesen búcsút vett mindenfajta államegyház-modelltől.

Önállósult keleti politika

XXIII. János és VI. Pál pápák már a zsinat alatt beindították Kelet-Európa felé is a diplomácia gépezetét, sőt 1964-ben, egy évvel a zsinat befejezése és az említett dokumentum elfogadása előtt már megkötötték a magyar kormánnyal a részleges megállapodást. 1922 óta ez volt az első, amelyet a Vatikán egy kommunista kormánnyal kötött. Nem fér azonban kétség ahhoz, hogy mindkét pápa a föntebb említett céllal és feltételek szerint kívánt párbeszédet folytatni a kommunista kormányokkal, hiszen elképzeléseik magára a zsinati iratra is hatással voltak. Tény azonban, hogy az egyezmény aláírása nem aratott osztatlan örömöt, nemhogy külföldön, de a magyar egyházon belül sem. Papok, szerzetesek és civilek százai voltak korábban és ez idő tájt, de még később is börtönben, akik nem bíztak a magyar egyház feje fölött kötött alkuban. Az amerikai nagykövetségre kényszerült Mindszenty bíboros nyílt kétkedéssel fogadta az egyezményt mert nem hitt a Kádár-kormány frázisainak.

A megegyezés két részből állt: egy okmányból, amely a Vatikán és a magyar kormány közötti tárgyalások konkrét eredményeit tartalmazta, és egy jegyzőkönyvből, amely a vitás kérdéseket és a felek ezzel kapcsolatos álláspontját rögzítette. A kötelező jellegű okmány a püspöki kinevezések módjáról, a papok állami esküjéről és a római Pápai Magyar Egyházi Intézet helyzetéről intézkedett. A jegyzőkönyv pedig tizenhat pontban foglalta össze a fennálló vitás kérdéseket, többek között az egyházi állások betöltésének módját, az egyházmegyék kormányzati szabadságát, a letartóztatott és hivatásuk gyakorlásától felfüggesztett papok és szerzetesek ügyét stb. Az egyezmény szövegét nem hozták nyilvánosságra, de a megállapodást követő évek során nyilvánvalóvá vált, hogy a vatikáni diplomácia függetlenné vált, és sorra ejtette a zsinat által lefektetett és imént említett alapelveket, amelyek az érdemi dialógushoz és együttműködéshez szükségesek lettek volna. Nem csoda hát, ha a következő két és fél évtized során a magyar püspökök, elsősorban Lékai bíboros, a Vatikán keleti politikájára hivatkoztak, amikor a kommunista államhatalommal szembeni túl szervilis magatartást vagy a zsinatreformok elodázását vetették szemükre.

Úgy tűnik, elsősorban a Vatikán ellenezte egészen a legutóbbi időkig, hogy nyilvánosságra hozzák a megállapodás teljes szövegét. 1989 nyarán, a Vatikán és a magyar kormány közötti részleges megállapodás 25. éves évfordulója alkalmából az Egyházfórum folyóirat szimbolikus aláírás-gyűjtési akciót kezdeményezett a megállapodás teljes szövegének nyilvánosságra hozatala érdekében. Szimbolikus azért volt ez a kedvezményezés, mert a magyarországi kb. 2500 katolikus egyházközség számának megfelelően 2500 aláírás összegyűjtését terveztük. Még mielőtt azonban akciónk igazán beindult volna, már majdnem együtt volt á tervezett számú aláírás, és Paskai bíboros, akit tájékoztattunk tervünkről, levélben utasította el „az ilyen jellegű külföldi beavatkozást a magyar egyház életébe”. Valójában azonban itthoni katolikusok írták alá az íveket, az országhatáron túl élő magyarok aránya az egy százalékot sem tette ki. Mivel célunkat elértük, és Paskai érseket sem akartuk bosszantani, a határidő lejárta előtt befejeztük az aláírásgyűjtést. Az eredeti íveket megküldtük a Vatikánba Agostino Casaroli bíboros-államtitkárnak, a másolatokat pedig Németh Miklós akkori miniszterelnöknek. Budapestről szinte postafordultával érkezett a válasz. Sarkadi Nagy Barna, a Minisztertanács Egyházpolitikai Titkársága vezetője többek között azt írta, hogy „a kormány ez idő szerint nem látná akadályát annak, hogy a részleges megállapodásban foglaltakat nyilvánossá tegye. Szándékunkban áll ezzel kapcsolatos javaslatunkat a legközelebbi tárgyalások során vatikáni tárgyalópartnereink elé tárni, s egyetértés esetén az Önök által is szorgalmazott lépést megtenni.” A Vatikánból azonban mind a mai napig nem érkezett válasz. Meg kellett elégednünk az esztergomi érsek levelének egy idevonatkozó mondatával, miszerint „az aláírásgyűjtés a szervezők hitelességét és jóakaratát megkérdőjelezi a Vatikánban is”. Tény, hogy a megállapodás szövegét ezután sem publikálták.

Reformellenes klerikalizmus
 
Stehle írja a bevezetőben már idézett művében, hogy keleti politikájával a Vatikán „azokat az egyházi struktúrákat akarta biztosítani, megmenteni vagy újra létrehozni, amelyek veszélyben voltak vagy amelyek megsemmisültek” (i. m. 11.1.). Maga Casaroli bíboros-államtitkár a Magyar Televízió 1991. október 2-i Panoráma című külpolitikai műsorában visszatekintett a nevéhez fűződő keleti politikára, és összefoglalta céljait. „Az egyezménnyel éppen azt próbáltuk meg, hogy leszűkítsük, behatároljuk azt a beavatkozást”, amellyel a pártállam tartotta ellenőrzése alatt a magyar egyházat. Ennek módja az volt, „hogy a magyar papoknak” biztosították „a megfelelő püspöki kart”. Sőt, „sikerült biztosítanunk a magyar egyházmegyék számára nemcsak a megfelelő püspöki kart, hanem a segédpüspököket is”, mondta a bíboros-államtitkár. A keleti politika azért koncentrált püspöki kinevezésekre, mert – amint Stehle Casarolit idézve kijelenti –: „a püspökök tartóoszlopok.” Az egyház „lelkipásztori szolgálatát csak olyan hivatalos papi tevékenység révén töltheti be, amely szentségileg-egyházjogilag fedezve van: pápa nélkül nincs püspök, püspök nélkül nincs pap, pap nélkül nincs szentség, és szentség nélkül (amelyet a »legméltatlanabb« pap is kiszolgáltathat) nem létezik a lelkek üdvössége” (i. m. 14.). Stehle ezen mondata kétségkívül a vatikáni keleti politika velejét érinti.

Minden hívő katolikusnak tudnia kell, hogy az egyházi struktúrák biztosításának, így az érvényes püspökök kinevezésének is, a II. vatikáni zsinat után is különös jelentősége van. Stehle és az önállósult vatikáni diplomácia azonban egyoldalú szemléletével, amely csak a papokra, püspökökre figyel, de figyelmen kívül hagyja a zsinat minden egyéb utasítását, visszacsempészi az egyházba azt a klerikalizmust, mereven jogi gondolkodásmódot és paternalizmust, amelyeket a zsinat mint időtmúlt ballasztokat levetett magáról. Nem feladatunk itt a zsinat új teológiai szemléletét ismertetni, csak néhány alapelvre utalunk, amelyet a vatikáni diplomácia könnyedén föláldozott egy reformellenes klerikalizmus oltárán. A dialógus és együttműködés feltételeinek föladásáról már volt szó. A zsinati reform két jelentős kérdésköre a civilek apostolkodása, valamint a helyi egyház felértékelése volt.

A II. vatikáni zsinat felértékelte a világi hívek szerepét, és az egyháztörténelemben első ízben szentelt nekik egy külön dokumentumot. Eszerint a világi hívek tevékenysége is apostolkodás, ami annyit jelent, hogy lényegileg hozzájárulnak ők is, és nemcsak a papság, az egyház küldetéséhez és az egyház világban betöltött szerepéhez. Ez az apostolkodás pedig az egyházhoz való tartozás jogán illeti a civileket, nem pedig az egyház vezetőinek jóvoltából, és ez utóbbinak nincs joguk ezt az előbbiektől megvonni. Különösen vonatkozik ez a kulturális, gazdasági, politikai életre, amelybe a világi mint hívő épül be, megszüntetvén ezáltal a szent és profán szokásos megkülönböztetését. A profán – és vele együtt a világi hívő is –  nem másodrendűek többé, hanem elnyerik az őket megillető sajátos és teljes értékű helyet. Azokban az országokban pedig, ahol az egyház szabadsága korlátozott, a civileknek kell a papok helyébe is lépni, hogy az embereknek Krisztus tanítását hirdessék (Apostolicam actuositatem 17). Magyarországon elsősorban a báziscsoportok tették magukévá a civil híveknek a zsinat által fölértékelt szerepét, vállalva az azzal járó feladatokat is. Róma azonban nem állt ki mellettük, hanem újabb püspökkinevezések vagy a kompromittálódott egyházi vezetők tekintélyének megmentése érdekében megrendszabályozta őket.

Hasonlóan nagy jelentőségű a helyi egyház fölértékelése. A katolikus egyház ettől fogva nem csak a római egyház, hanem minden egyházmegyében, egyházközségben vagy egyházi közösségben (pl. báziscsoportban) jelen van az egyház. Ez pedig természetszerűleg sokféleséget jelent az eleddig egyszínű, egysíkú katolikus egyházban. A fölértékelt egyház önálló is, amihez az is kell, hogy a kormányok ezután ne szóljanak bele az egyház belügyeibe, különösen az egyházi kinevezésekbe. A zsinat ezért fölszólította az állami vezetőket, hogy mondjanak le a püspökkinevezésekkel kapcsolatos előjogaikról. Ezzel szemben a Vatikán ilyen jogokat adott a kommunista kormányzatnak Magyarországon (új püspökök kinevezésénél pl. ún. „előzetes hozzájárulásra” volt szükség), lehetetlenné téve ezáltal más, lelkipásztori szempont érvényesítését (pl. alkalmas papok kinevezését). Ennek következménye lett, hogy a helyi egyház önállósága összezsugorodott, és az egyházi vezetők szívesen tolták a döntések egyikét-másikát vagy a felelősséget Rómára, elhárítván ezzel maguktól az oly szükséges belső egyházi megújulás kérdéseit is. Titokban természetesen örültek, hogy nem kell bevezetni a zsinati reformokat, amelyek hamarosan kikezdték volna kétes, államegyházi alapokon nyugvó pozíciójukat. A világi hívek pedig továbbra is a pártállam és az egyház autokratikus vezetőinek kettős gyámkodása alatt maradtak.

Az így megtorpedózott zsinati reformok hosszú sorát sajnos sokáig folytathatnánk.

Az az állítás, miszerint a Vatikán keleti diplomáciája a magyar egyház lelkipásztori érdekeit szolgálta, a II. vatikáni zsinat célkitűzéseinek ismerétében legjobb esetben is jóhiszemű tévedés. Azáltal, hogy a zsinat reformelképzeléseit javarészt gyakorlatilag hatályon kívül helyezte, sőt egyetlen cél, a hierarchikus struktúra érdekében feláldozta, csak rövid távon járt bizonyos gyakorlati haszonnal, de hosszú távon maga vetett gátat az egyház megújulásának, és konzerválta az államegyházat. Túlságosan egyszerű lenne azonban mindezt a pápák nyakába varrni. Inkább arról van szó, hogy a Vatikán keleti politikájában a konzervatív római hivatali apparátus nagyobb befolyásra tett szert. Az ún. római kúria a zsinat alatt is megpróbálta befolyását érvényesíteni, és az egész, egyházat megújítani kívánó törekvéseket lefékezni. XXIII. János pápa a „boldogtalanság prófétáinak” nevezte ezen munkatársait, akik ellen nemcsak neki, de VI. Pálnak és II. János Pálnak is meg kellett küzdeni.

Vajon többet tudunk-e meg erről a pápa magyarországi látogatása során?

• Beszélő