Több mint egy hónappal az 1956-os forradalom kerek évfordulója és két héttel az önkormányzati választások előtt Budapesten a hazugság ellen vonultak az utcára azok, akik eddig elvárták a politikusoktól, hogy hazudjanak nekik. A kiszivárogtatott, obszcén nyelvezeten előadott súlyos kormányfői kritika és beismerés obszcén és súlyos, napokig tartó utcai randalírozáshoz vezetett; a legobszcénabb persze az ’56-osokkal való azonosulás, a legsúlyosabb pedig az MTV ostroma volt, amelynek során a stadionok ultráinak ténykedését kedélyes, középosztálybeli voyeurködés és mobilon történő fotózgatás kísérte.
A köztévét egyébként simán megtarthatta volna a rendőrség: végre kellő létszámban elkezdhették volna a nyomozásokat a húzós intézményben, utána pedig Kék Fény Csatorna néven sugározhattak volna az éterbe.
Ha az 1988–89-es rendszerváltó folyamatot békés kapitalista forradalomnak tartjuk, akkor minek nevezzük annak a tömegnek a lázadását – és most nem csak a gyújtogató B-középről beszélek –, amely követeli a választási ígéretek világának megvalósulását? Tavasszal is megfigyelhettük, hogy az egymásra licitáló ígéretek leginkább a (feltételezett) választói akaratra reflektáltak: a két nagy néppárt pontosan észlelte, hogy tizenhat évvel a kapitalista forradalom után is a régen elszállt büdzséből kell nagyon elszállt (Fidesz) és valamivel kevésbé elszállt (MSZP) tündérmesét álmodni a köztársaság antikapitalista többségű választópolgárai számára.
Gyurcsány Ferenc ennek a sokéves, általa pontosan diagnosztizált hazugság-, ill. félrevezetési iparnak akart véget vetni – a méltánylandó szándék természetesen nem feledtetheti, hogy frakciója előtt elismerte: ő is, kormánya is tudatosan megtévesztették választóikat a hatalom elnyerése érdekében. A miniszterelnök ezzel jelentős mértékben aláásta az amúgy is csak virtuálisan létező bizalmat választott politikusaink felé. Nem segíti a helyzetét, hogy nem a nyilvánosság előtt, hanem pártfrakciója zártkörű ülésén jött rá az őszinteségi roham, és hosszú hetekig az a szó nem hagyta el a száját, hogy „bocsánat”. Ilyen nincs, ez európai, sőt transzatlanti mércével abszolúte elfogadhatatlan – ennél lényegesebb azonban tisztában lenni azoknak az elvárásaival, akik most tüntettek, és lemondást várnak tőle.
Gyurcsány Ferenc két konszenzust rúgott fel egyszerre, egy politikait és egy kommunikációst. Egyrészt nyilvánvalóvá tette, hogy elszánt a reformjai mellett, éspedig azzal a céllal, hogy lezárja a jobb híján kádáristának nevezhető jóléti-etatista egymásra kacsingatást: ti elvárjátok, mi meg adjuk, vagy legalább ígérjük. Ingyenes egészségügyet és oktatást, alanyi jogot, járulékfizetés nélküli ellátást, tandíj nélküli invesztálást a saját jövőbe, nyugdíjba vonulást ötvenévesen, piac nélküli gázárat, gyógyszert, de azt is csak a gyógyszertárból. Ha Gyurcsánynak csak a keménynek nevezett (de drasztikus állami lefaragások és hardcore reformok híján túl gyáva és túl könnyen felpuhítható) csomagja lett volna az utolsó lépése, nem vonul az árpádsávok népe az utcára. Ehhez kellett az is, hogy felrúgja a hazugság elkendőzését is: „hazudtunk” – mondta Őszödön, miközben elkúrt mondatai között ott lebegett az ok is: „mert elvártátok.”
Egyébként ha egyáltalán, akkor éppen a csalódott MSZP-s szavazóknak kellett volna utcára menniük: Gyurcsány leginkább őket verhette át, nem azokat, akik tavasszal a Fidesznek elhitték, hogy Gyurcsányék hazudnak.
A beszéd kiszivárgása utáni kormányfői kommunikáció túlságosan arrogáns volt ahhoz, hogy egy, a hallgatólagos együttműködés felrúgásán amúgy is kiakadt jónépet otthon tartson. A Fidesz-barát demonstrálók (tételezzük fel: őszinte) morális kiakadására és utcai jelenlétére médiabarát módon rátelepedett a teljes árpádsávos-revizionista spektrum, a náci nyelvezetű kuruc.info, a hatvannégy vármegyében gondolkodó fiatalember, akit a térségből egyedül Magyarországról nem toloncoltak ki, a Lelkiismeret 1933 és más polgári demokraták. Brutális „ávéhásnak” csúfolták az általuk vert, törött plexivel védekező rendőrt; „ötvenhatról” beszéltek, amikor a fradisták utcakövet kaptak plázacica barátnőjüktől a Szabadság téren; egyesek „forradalmi bizottmányt” alakítottak a Kossuth téren, majd felolvasták a szerintük zsidó politikusok listáját.
A kis szeptemberi ellenforradalom nagyjából a legutolsó volt, ami a nemzetnek hiányzott 1956 méltó megünnepléséhez. Az ünnep méltóságát azonban nem a hivatalos politika frázisai állíthatják helyre, hanem az, ha végre leszámolunk azokkal a hazug elvárásokkal, amelyek úgy negyven-ötven éve rögzültek az agyunkban.
- Vendégkönyv [6]