Bár maga a fundamentalizmus kifejezés nem iszlám eredetű, s az arab nyelvben nincs is pontos megfelelője, használata ma már az iszlám világban is elfogadott. Az iszlámnak azt az irányzatát jelöli, amelyik a „tiszta”, az „igazi” iszlámhoz, az iszlám „eredeti” alapelveihez való visszatérést követeli. A fundamentalisták szerint az iszlám „aranykora” a Mohamed prófétát követő első négy ortodox, ún. igaz úton járó kalifa uralkodásának idejére esett, hiszen akkor még a mindennapi életben is az eredeti iszlám volt a meghatározó.
Tradicionalisták, modernisták, liberális muszlimok
A modern iszlám fundamentalizmus előfutárának a XVIII. századi „tradicionalizáló” reformmozgalom, a vahhábizmus tekinthető, ténylegesen azonban az iszlám XIX. századi „reformációja” nyomán jött létre. Ez a – lényegében európai szellemi tendenciák által kiváltott – reformmozgalom később két szárnyra vált: modernizmusra és fundamentalizmusra. Mindkét irányzat a változás híve, csakhogy a modernizmus a reformok bázisát az európai, „nyugati” modernizációban kereste, a fundamentalizmus viszont a saját múltban, az iszlámban. A legtöbb vezető fundamentalista teoretikus szerint azonban a fő „hadszíntér” nem a nyugati világban, hanem éppenséggel az iszlámon belül található, mivel az iszlám világ országait is az iszlámmal valójában szemben álló erők, a Nyugat kiszolgálói vezetik.
A fundamentalizmus nem azonos a mindenfajta változást mereven ellenző tradicionalizmussal sem: a fundamentalisták a – bár „iszlámközpontú” világot akaró, de „intellektuális rugalmasságukat elveszített” – tradicionalistákat éppoly hevesen támadják, mint a Nyugatot másoló, modernista „liberális muszlimokat”. Az első jelentős modern fundamentalista szervezet, az egyiptomi Muszlim Testvérek szervezetének vezető ideológusa, a Nasszer által kivégeztetett Szajjid Qutb például hevesen bírálta az ortodox iszlám fellegvárának számító Al Azhar vallástudósait, mégpedig nem csupán azért, mert az iszlám merev értelmezésével a status quót – vagyis hatalmukat – kívánják fenntartani, hanem mert az iszlámot úgymond a nép elnyomására használják, s így valójában az imperializmus érdekeit szolgálják.
A fundamentalisták általában nem vallási célok megvalósítása érdekében lépnek fel, hanem nagyon is világi – társadalmi, politikai – változásokat kívánnak elérni. Nem az iszlámot kívánják megváltoztatni és a világ változó feltételeihez igazítani, hanem a világot akarják megváltoztatni, és az iszlám feltételeihez igazítani.
A „forradalmi iszlám”
A fundamentalizmus mint mozgalom színre lépésének kezdete 1928: ekkor hozta létre az egyiptomi tanító, Ahmed Hasszan al-Banna a Muszlim Testvérek szervezetét, ezt 1941-ben követte a pakisztáni Iszlám Szervezet megalakulása. E szervezetek a nem hivatalos iszlám fundamentalizmus első vonulatának tekinthetők. A Muszlim Testvérek a negyvenes-ötvenes évek során milliós taglétszámú, komoly társadalmi programmal is rendelkező, széles tömegbázisú populista mozgalommá vált. A hetvenes években azonban új szervezetek szakadtak le róla: így jött létre a fundamentalizmus „második vonala”, a neofundamentalizmus, amely már sokkal radikálisabb, militánsabb, mint az egyre mérsékeltebb első vonulat. Ez az „új hullám” már nélkülözte a széles tömegtámogatást, s kimondottan „elitista” irányvonalat képviselt. E teória szerint egy „élcsapat” küzd a társadalom iszlamizálásáért, „elnyomás” alóli felszabadításáért: ezen „élcsapatokat” maguk a neofundamentalista szervezetek (Dzsihád, Takfir va’l-Hidzsra, Reformközösség, Felszabadítók Közössége, a Küldetés Pártja stb.) alkotják.
A korábban említett elméleti motivációk a mai (neo)fundamentalista szervezetek tevékenységében alig kapnak hangsúlyt. A „forradalmi iszlám” nevében az állam, a társadalom iszlamizálásáért küzdő csoportokban már alig találhatók képzett vallástudósok, tagjaik elsősorban „iszlám laikusok”. (Ezalól természetesen akad kivétel, mint például a libanoni Hezbolláh vezetője, Muhammad Huszayn Fadlalláh, akinek elméleti munkássága világosan tükrözi Khomeini, illetve Báqir asz-Szadr hatását.)
A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején erősödött a neofundamentalizmus aktivitása. Merényletekre, fegyveres akciókra került sor szerte az iszlám világban. Az iráni iszlám forradalom győzelme és Iránban a Khomeini vezette fundamentalista rendszer hatalomra jutása nagymértékben elősegítette ezt a helyzetet. (A neofundamentalista szervezetek mindig is Iránt tekintették mintaországnak, hiszen egyedül itt történt kísérlet az „iszlám állam” gyakorlati megvalósítására.) Míg a fundamentalizmus radikális „második vonulata” Irán támogatását élvezte, addig a mérsékeltebb „első vonulat” (főként a Testvérek egyiptomi szervezete) a szaúdi vezetéshez került közel.
Újabb neofundamentalista esélyek?
A radikális neofundamentalista „konjunktúra” azonban a nyolcvanas évek közepére teljesen kifulladt. A politikai vezetés szinte minden országban erőteljesen fellépett a fundamentalista szervezetekkel szemben, mégpedig az egyedül lehetséges módon: politikai szervezetként kezelve őket. Ezért a nyolcvanas évek második felétől a fundamentalista szervezetek új módon próbálnak a hatalom közelébe jutni: elfogadják az általuk korábban hevesen bírált, több iszlám országban most kibontakozóban lévő politikai pluralizmus, illetve parlamenti demokrácia játékszabályait, s közben – nem kis sikerrel – részt vesznek a parlamenti választásokon. Egyes kormányok ezt úgy próbálják meg „kivédeni”, hogy eleve megtiltják vallási alapon szerveződő pártok létesítését (idesorolva a fundamentalista szervezetek is). Ahol viszont erre nem került sor, ott a fundamentalisták rendre szép sikereket aratnak. Mi biztosítja a talajt ehhez az új előretöréshez?
Az iszlám világ már hosszú ideje mély modernizációs válságban van. A szekularizált ideológiák és az ezekre épülő társadalmi-gazdasági rendszerek sorra eredménytelennek bizonyulták. A „forradalmi iszlámmal” rokonszenvező neves egyiptomi filozófus, Hasszan Hanafi négy, az iszlám világban kudarcot vallott ideológiát emel ki: a liberalizmust, az arab szocializmust, a marxizmust és a tradicionális konzervativizmust. A fundamentalizmusnak – vagy ahogy sokan nevezik: a „forradalmi iszlámnak” – sokkal kedvezőbb a helyzete az említett ideológiákhoz képest.
Jelenleg az iszlám világban a szekularizált indíttatású ideológiáknak tehát nincs igazi létalapjuk. Ráadásul ezek „idegen”, külső eredetű („nyugati”) ideológiák, ezzel szemben a fundamentalizmus a „nativizmus” egyik megnyilvánulása, így mintegy természetes része a kolonizáció óta meglévő Nyugat-ellenességnek. Leegyszerűsített, „kétpólusú” társadalom, sőt világszemlélete („jók” vagy „rosszak”, „iszlám” és „nem iszlám”), az általa használt klasszikus iszlám kategóriák világosak, az egyszerű tömegek számára közérthetőek. Fő érvelése (ha iszlám rendszer lenne, megszűnnének a problémák) nehezen támadható. A mind nehezebben munkát találó, a jövőtől nem sok jót remélő és rohamosan duzzadó fiatalság (az iszlám világban az összlakosság 60-65 százaléka 25 évesnél fiatalabb) igen fogékony ezen eszmék iránt.
A kelet-közép-európai változások sok szempontból fokozták a bizonytalanságérzetet az iszlám világban. A létező szocializmusok megszűnése végérvényesen kihúzta a talajt az ötvenes-hatvanas években még vezető ideológiának számító „jelzős” (arab, iszlám algériai stb.) szocializmusok alól. Nincs többé olyan külső fejlődési modell, amely egyértelmű mintaként szolgálhatna. A fennálló rendszerekből kiábrándult lakosság sok helyütt változást akar: a hagyományorientált társadalmakban a saját örökséghez visszanyúló fundamentalizmus reális alternatívának tűnik.
Aligha kell azonban attól tartani, hogy az iszlám világban radikális, szélsőséges fundamentalista rendszerek kerülnének hatalomra. A radikális neofundamentalizmus korábbi fő támogatója, Irán új vezetése mind pragmatikusabb irányvonalat követ, ami máris érezteti hatását például a libanoni Hezbolláh „visszafogottabbá” válásán. A szélsőséges fegyveres csoportok nem elég erősek ahhoz, hogy erőszakos úton hatalomra kerüljenek, s a vezetés esetenként még a hadsereg egységeit is hajlandó bevetni ellenük. A választások útján a parlamentbe eddig bekerült fundamentalisták egy része teljesen mérsékeltté – szinte „kormánypártivá” – vált.
Nehezebb a helyzet a most (újraformálódó pluralista rendszerekben, amelyek szembekerülnek azzal az ellentmondással: hogyan engedjenek teret úgy a demokratizálódásnak, a többpártrendszernek, hogy egyúttal mindebből kizárják az (egyik) legnépszerűbb, legnagyobb bázisú pártot, mozgalmat? Algériában a Front Islamique du Salut az 1990. júniusi helyhatósági választásokon a szavazatok 54,25 százalékával az első helyet szerezte meg. 1991 júniusában viszont Sadli elnök elrendelte a szükségállapotot, döntést hozott az általános választások elhalasztásáról, miközben úgy módosították a választási törvényt, hogy az egyértelműen a kormányzó FLN pártnak kedvez. Jordániában az 1989-es parlamenti választásokon a mandátumok több mint negyedét a Muszlim Testvérek szerezték meg, s az Öböl-háború idején a szervezet öt tagja miniszteri tárcát is kapott. 1991. június utolsó hetében azonban a király átalakította a kabinetet, s az új kormányban a legnagyobb parlamenti frakció már nem kapott helyet.
Nagy valószínűséggel állítható, hogy a közeljövőben számítani lehet az iszlám szerepének újbóli növekedésére, különböző iszlám szervezetek előretörésére. Ez azonban nem jár együtt automatikusan a fundamentalizmus térhódításával. Sőt, bár paradoxonnak tűnik, az iszlamizáció erősödése jelentősen csökkenti a fundamentalizmus létalapját, hiszen minél nagyobb az iszlám szerepe egy társadalomban, annál kevésbé támadható a fundamentalisták érvelésével. A politikai vezetések vélhetőleg inkább ezt az utat fogják követni akár azon az áron is, hogy mérsékeltebb iszlám szervezeteket bevonnak a kormányzásba. A másik út ugyanis, amely a fundamentalizmus bázisát szűkítené, nevezetesen egy sikeresen működő társadalmi-gazdasági-politikai modell bevezetése, amely tartós prosperitást, a tömegek életszínvonalának javulását eredményezné, nemcsak rövid, de középtávon is valószínűtlen.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]