Az 1967 óta rendezett Országos Kisplasztikai Biennálék mindig kis kiállítások voltak. Nemcsak azért, mert nem jutott számukra különösebben nagy hely – Pécsett, ahol ezeket a tárlatokat a kezdetektől befogadják, majd kinyitják, nem is igen akad méretes tér ilyesfajta ügyek számára –, hanem mert mindig dúlt valami fontosabb is e nemben. Egyrészt a híres biennálék, melyeknek, ha végeredményben semmi közük nem is volt egymáshoz (s a legkevésbé hozzánk), volt annyi erejük, mellyel „kívülről” is elnyomták a mi kis itthoninkat. Nem használt – másrészt – az ellenséges előítélet sem, mely a szobrászat reputációjának apályából származott a műfajjal szemben, a vizualitás más eszközeinek rendes fölértékelődése pedig valósággal érdektelenné tette, így a fogalom, az emelkedetten hangzó biennále szó inkább csak a pécsi tárlatok ritmikus ismétlődését, mintsem jelentőségét jelezte. Nem használt az Országos Kisplasztikai Biennálénak azután az sem, hogy 1971-ben Budapest nemzetközivé puffasztotta a kisplasztika kicsiny világát: a pesti biennálé – egyéb erényei és eredményei mellett – elérte, hogy a pécsi kiállítások tényleg csak a szegény és vidéki rokon mufurcos ügybuzgalmáról, s ne pedig valódi értékekről számolhassanak be.
Pedig a biennálék – vélt, vágyott és valódi lényegüknél fogva – mindig többet akartak adni, mint amit az egyszerű tárlatok nyújthattak és nyújthatnak. Keresztmetszetet, máskor panorámát ígértek, persze jól ellenőrzött áttekintést, máskor diagnózist egy vitálisnak púderezett, ám mindenki által tudottan halódó műfaj állapotáról. Az igyekezet többnyire kudarcos volt, ami az évek során – az utóbbi két-három pécsi biennálén kiváltképp – már kínossá is vált. Nehezítette (mindenütt) a rendezők dolgát persze az is, miszerint a világ úgy döntött, hogy a hatvanas-hetvenes évek néhány nagy tematikus kiállítását mintaként veszi, s azokat rendszerré növeli: a nyolcvanas évek egyre inkább a koncepciót s az arra aggatható művek összességét, és mind kevésbé az önmagában álló munkát vagy a tárgyak halmazát értékelte.
Pécs azonban nem alkudott meg, és idén is megrendezte a maga biennáléját. S bár a körülmények egy cseppet sem változtak, a hagyományos értelemben vett szobrászatra ma sem járnak jó idők, a tárlat jobb, mint remélhettük. (Leszámítva a kétségbeejtő installálást: az ipari vásárokon és a korszerűsködő lakberendezési butikokban megszokott vázposztamensek hihetetlenül zavaró, zűrös látványát.)
A hetvenöt művészt „bezsűriző” kiállítás legfőbb erénye, hogy nem érezhetők a régi komplexusok: nem igyekszik köztéri szobrok makettjaival, vázlataival fölelőkelősíteni magát (bár ilyesfajta monumentumok híján ezt nem is tehetné egykönnyen), s nem ragaszkodik dimenziókra, anyagra és méretre vonatkozó avítt kánonokhoz, melyekkel korábban jó merevre bírta magát körülíratni. Igaz persze, hogy ez a vidám, de még inkább józan fölszabadultság nem itt és most ömlött szét először, természetessé és általánossá azonban, sőt, mintha lassan hétköznapivá is, mostanára lett.
Számtalan jel utal erre, ám ezek közül most csak egyet említek: a matéria esetét a nem szobrászi gondolattal. Arról van szó, hogy végérvényesen megszűnt – azt hiszem – az úgynevezett anyagszerűség kívánalma a szobrászatban (is); a „szerűtlenség” eszközzé, átlagos fogássá vált, s elvesztette gyanússágát. Az anyag szabadon ábrázolhat, nem kötelezi semmi, hogy önmaga legyen. (A nagy vicc, hogy végeredményben, ha épp erre vágyik, még ezt is megteheti.) Akár jó ez, akár nem, a szobrászatban – mint másutt is – újra egyenrangúvá vált az irodalmi gondolat a vizuálissal; a posztmodern gesztusok a konceptuális ideákkal elegyedve fölöslegessé, sőt, értelmetlenné teszik a tiszta technikához, a steril anyagszemlélethez való ragaszkodást.
Nem egyszerűen a konvenciók megszűnése felett örvendező közhelyről van persze szó, hanem annak belátásáról s a belátás hozta megkönnyebbülésről, miszerint a dolgoknak nem feltétlenül kell igaznak lenniük. Gyakran az is elég, ha szépen, meggyőzően s megfontoltan nem azok.
- Kultúra [6]