Rakovszky Zsuzsa: Már régen szeretném megkérdezni, voltaképpen honnan tud mindent Mándy Iván, már úgy értve, hogy honnan tudja például, miről beszélgetnek a gimnazista lányok a tízpercben, meg a kábítószercsempészek a barátnőikkel, és így tovább? Elég ehhez járkálni az utcán, ülni egy padon és figyelni? Vagy ezt az ember egyszerűen tudja?
Mándy Iván: Azt hiszem, elég, és azért pontosan persze nem lehet tudni. Pontosan soha semmit nem lehet tudni, de úgy valahogy a légkörből lehet tudni, hogy miről beszélgethetnek.
R. Zs.: Esetleg hallasz valamilyen beszélgetésfoszlányt?
M. I.: Igen. Vagy elnyújtott sírást…
R. Zs.: És hol hallja az ember ezeket? Kinéz az ablakon, vagy beül egy kocsmába, vagy leül a téren egy padra?
M. I.: Inkább az utóbbi. Azt hiszem, le kell ülni a téren egy padra. Egy téren mindenki átmegy, akár kábítószercsempész, akár iskoláslány.
R. Zs.: Melyik térre kell leülni?
M. I.: Hát én legtöbbet a Tisza Kálmán téren ültem, az volt hozzám legközelebb, gyerekkorom egyik döntő szakaszában. Több döntő szakasza volt, de a Tisza Kálmán tér az tényleg fontos volt. Ott mindenféle világ volt. Kedvesen sétáló lányokat lehetett látni, meg egészen sötét vagányokat, akik azért nem voltak olyan nagyon sötétek, gyilkolni gyilkoltak, de mondjuk azt nem tűrték volna, hogy bárki az anyjukat szidja.
R. Zs.: Ez mikor történt körülbelül, hogy sűrűn üldögéltél a Tisza Kálmán téren?
M. I.: Nem üldögélés volt az, hanem mászkálás, verekedés, futball… általában nem én verekedtem, de néha, nagyon ritkán, nekemestek.
R. Zs.: És miért?
M. I.: Mit tudom én… olykor futballkapus voltam, és nagyon rosszul védtem, és hogy úgy mondjam, erre indulatosak lettek csapatom tagjai.
R. Zs.: És kikből állt a csapat?
M. I.: Hát a téri gyerekekből. Ha mondjuk az ötödik potyagólt bekaptam, akkor indulatosak lettek.
R. Zs.: Vagyis a Tisza Kálmán tér a gyerekkort jelentette?
M. I.: A gyerekkort, ami átment a kamaszkorba.
R. Zs.: És például a hatvanas éveknek az anyaga honnan van? A Vera-novellák, Az ördög konyhája?
M. I.: Ismertem egy nagyon kedves festő családot, Sugár Gyulát, feleségét, és ők ott laktak albérletben, tulajdonképpen főbérlőkből lettek albérlők, ez egy külön regény. Ott a főbérlőknél volt egy lány, akkor még kislány, ma már mama, nagyon kedves és nagyon érdeklődő volt. Hát persze jártak hozzá a barátai. Egyébként az a család nagyon kedves volt. Oda mindenki bemehetett, és akkor odanyomtak a kezébe egy vajas kenyeret, nem kérdeztek semmit tőle, soha semmit, nem faggatták, és éppen ezért megnyíltak, és elmondták panaszaikat. És rengeteg panaszuk volt. Hogy a szülőkkel milyen nehéz meglenni. Az egyiknek az édesapja kiszámította, hogy a Lánchídba mennyi vas kell. A fiút ez nem nagyon érdekelte, őt furcsa módon inkább az irodalom érdekelte volna. De erről odahaza soha egy szót sem hallott, csak a legunalmasabb és legtávolibb dolgokról. Az apja nagyon precízen kiszámított mindent, ő pedig úgy érezte, hogy egyre közelebb van az öngyilkossághoz. Hála isten, nem lett öngyilkos, mert ott volt az a bizonyos Olgi, ez a kislány, aki körül nagyon jó légkör volt. Tudtak létezni, tudtak beszélgetni.
R. Zs.: Ha visszagondolok… körülbelül én is akkor lehettem olyan korú, mint a novellákban szereplő fiatalok… hogy mi történt tulajdonképpen a 60-as években, úgy tűnik, hogy pontosan ezek: lehetett már nejlonharisnyát kapni, a fiatalok beleszerettek a rockzenébe, na meg persze lakásínség volt.
M. I.: Volt. Ez továbbfejlődött. De aztán, hála isten, más is történt. Mégis megjelenhetett már sok minden, az irodalom valamelyest felszabadult.
R. Zs.: Ez jó időszak volt? Mert én még emlékszem az akkori kritikákra…
M. I.: Ja, nem a 60-as évekre gondolok, hanem ami azután következett. Amikor már elfogadható kritikákat is lehetett írni, amelyek már arról szóltak, amit az író megírt, az írót az írón keresztül próbálták megközelíteni. A 60-as évek kritikái? Azt hiszem, leverőek voltak. Engem azonban furcsa módon, bár gyermetegen hiú ember vagyok, ez nem érdekelt.
R. Zs.: És hogyan élt az irodalom a 60-as években? Az 50-es éveket, azokat nagyjából tudjuk.
M. I.: Akkor nem élt. Illetve élt, csak hát asztalfiókokban.
R. Zs.: Nem is annyira az irodalomra, inkább az írókra gondoltam. Hogyan telt mondjuk akkoriban egy napod?
M. I.: A 60-as években hogy telt egy nap? Nálam ez nem sokat változott. Reggel őrjöngtem, hogy írni kéne, de nem megy az írás. Egészen biztosan nem megy az írás. Ez elég sokáig eltartott, pedig csak hat sort szerettem volna megírni. Aztán valahogy annyit bámultam a levegőbe, hogy furcsa módon abból mégis kijött valami. Kusza terveim voltak, de ha azokat írtam meg úgy, ahogy elképzeltem, akkor az nagyon rossz volt, mert semmit sem tudtam hozzátenni, és akkor tulajdonképpen rájöttem, hogy valamiféle furcsa feladatot írok. Úgyhogy nem, ez teljesen érdektelenné vált. De hát azért valami megmozdult azok között a moslék, olvashatatlan sorok között, valami mégis megindult, amire titokban számítottam, de nagyon mégsem. Szóval mégis megmozdult valami. Aztán lehet, hogy azt el kellett dobni, de akkor már tudtam, hogy valami megindult, és akkor már tudtam, hogy nincs nagy vész, most már nem hagyom abba. Nem szállók le az anyagról. Azt hiszem, ezt éppen most írtam valamivel, akármivel kapcsolatban, persze, olyan novellával kapcsolatban, hogy tulajdonképpen az én életem olyan, mint egy hisztériás buldogé. Szóval nem szállók le az anyagról, de közben rendkívül ideges vagyok. Állandóan ideges vagyok, de tudom, hogy nagyon fontos, és meg kell csinálni. Lehet, hogy húsz évig kell rá várnom, de akkor is megcsinálom.
R. Zs.: És mi jelentkezik belőle először, mi az, ami megmozdul, egy mondat vagy egy kép?
M. I.: Esetleg egy mozdulat. Egy tárgy egy kép. Igen. Nem lehet pontosan tudni. Valaki átszól valakihez, egy asztal átszól egy másik asztalhoz.
R. Zs.: És mit mond például?
M. I.: Bármit. Mitől félsz, Dezső? Mi bánt téged, Dezső? És Dezső fogja a homlokát, és a barátja a harmadik asztaltól valahogy látja, hogy ott valami baj van. Mi bánt téged Dezső, mitől félsz? Betegségtől? Nem, mondja Dezső. A haláltól félek. És ez valahogy elindítja bennem Dezső életét. Valószínűleg nem olyan az élete, mert hát miért lenne olyan, de körülbelül tudok köréje építeni valamit, ami talán jellemző rá, emlékeztet rá, és amit főként én beleérzek. És ez a fontos.
R. Zs.: És amíg Dezső élete ki nem alakul benned, addig Dezső nem hagy nyugodni?
M. I.: Ez valahogy kölcsönös. Addig Dezső nem hagy nyugodni, és én sem hagyom Dezsőt nyugodni.
R. Zs.: Gyakran írsz az álmaidról is. Sűrűn álmodsz?
M. I.: Elég sűrűn. Most már aránylag kevesebbet. Az álmaimban az volt a legmeglepőbb eleinte… mert most már megszoktam…, hogy állandóan üldözök valakit, szóval én vagyok az a figura, akitől félni lehetne, de azért tulajdonképpen senki sem fél.
R. Zs.: De hát ha üldözöd, akkor valószínűleg menekül?
M. I.: A szerencsétlen menekül, nem fél túlságosan, inkább unja a dolgot. De tudom, hogy találkoznom kell valakivel, ami kellemetlen lesz, esetleg rémes lesz. És én úgy érzem, hogy túl kell esni ezen a találkozón. Beszélgetni kell vele. A beszélgetés nem tudni, hogy hogy végződik. Igazából azért én nem félek túlságosan az álmaimban. Lidércnyomásaimban sem félek. Emlékszem, egyszer, ezt meg is írtam egy novellában, hogy csapóajtókon keresztül, mármint egy ilyen lépcsőházi gang csapóajtaján keresztül rohantam át és kergettem a rémet. Hogy végre egyszer beszélgessünk, leüljünk beszélgetni. Az ajtó mindig csapódott, nem volt mögötte senki. Csak folyosók, vasrácsok, mindenféle, a hátsó lépcső hangulata. Na most aztán egyszerre váratlanul benyitottam egy szobába, ami nyugodt volt, és kb. olyan, mint a mi Gyár utcai szobánk. Tudniillik a Gyár utca volt a fénykorunk, és akkor még apámnak volt némi pénze és volt lakás, és a lakásban szobák, tehát több szoba, legalább három. Ami nagy dolog volt. És ott ült. Tudtam, hogy ez a rém, aki ott ül. Meglepő módon emlékeztetett apámra, apám legjobb korszakára, mikor jó ruhákban járt, fésülködött, sokat adott a külsejére – nem volt piperkőc, de adott magára –, és ott ült a díványon, de azért mégsem apám volt, a tekintetén éreztem, hogy ez valaki más. Tudtam, hogy más, és kb. azt is tudtam, hogy ez a rém és ezt keresem. Nem lepődött meg túlságosan, és szivarozott. Fújta a füstöt, és így belemeredt a levegőbe, és azt mondta nekem, hogy hagyjon békén Mándy úr, nagyon kérem, hagyjon engem békén. Nem akarok én semmit sem magától, higgye el, hogy nem akarok semmit, csak hagyjon békén, fáraszt, hogy örökösen a nyomomban van, Hát tulajdonképpen nem értem, hogy mit akar tőlem. Higgye el, hogy semmit sem akarok öntől, van, akinek ártani akarok, de önnek nem. Úgy látszik, meglehetősen jelentéktelen figurának tartott, akit nem is érdemes üldözni, mert minek. Úgyis tele van frásszal, és ő már ehhez alig tud valamit hozzáadni. Fújta a füstöt, és azt mondta, nézze, menjen át a szomszéd szobába, ott van egy nagyon helyes lány, higgye el, az sokkal több örömet okoz magának, de engem ez sem érdekel túlságosan, én nem fogom magukat zavarni, csak maga ne zavarjon engem. És fújta a füstöt, szivarozott, és az volt az egyetlen vágya, hogy hagyjam békén, hadd üljön a dívány sarkán, és hadd szivarozzon, és hadd fújja a füstöt.
R. Zs.: És neked megesett a szíved a rémen?
M. I.: Inkább azt éreztem, hogy a dolog reménytelen, hogy ebből nem alakul semmi. A rém nem akar velem beszélgetni, úgyhogy nem tudok túlesni egy beszélgetésen, amin szerettem volna túlesni. De azt is éreztem, hogy ez nem is tartogat számomra semmi veszélyt.
R. Zs.: És azt lehet tudni, hogy miről beszéltél volna a rémmel?
M. I.: Nem, ez tőle függött volna. Azt hittem, hogy ő tud rólam valamit a múltamról, mert bármilyen fiatal, az embernek múltja azonnal van, amint megszületik… Vagy a jövőmről tud valamit. Egyszerűen érzi, mi az, ami soha nem fog nekem sikerülni, és mi az, amit egyszerűen nem lehet elkerülni. De semmit nem mondott. Semmit a világon. Hát ez volt, ami az álomban meglepett. Ja, igen, és hogy olykor meglehetősen kellemetlen figura is voltam, most a rémtől eltekintve. Mindig kihallgatásokat tartottam, ahol én voltam a kérdező, az ügyész vagy valami ilyesmi. És én aztán nagyon kellemetlen kérdéseket tudtam föltenni, de úgy vaktában. Egyszerre csak rákérdeztem, amikor már úgy látszott, hogy a vádlottat fölmentik, akkor előálltam: „És mondja, hol volt maga szerdán, melyik utcában? A Rottenbiller utcában? És kihez ment fel? Igen? Hozzá? A Magdához? Jó. Köszönöm, mindent tudok.” Amikor felébredtem, én is azt mondtam, hogy jaj, ez borzasztó, ez valahogyan azért jellemző lehet rám.
R. Zs.: És mindig te voltál az üldöző meg a kihallgató az álmodban, vagy csak mostanában?
M. I.: Nem mindig én voltam, nem. Volt, amikor engem hallgattak ki.
R. Zs.: Ez azt jelenti, hogy mostanában jobban érzed magad? Mert azért talán kihallgatni és üldözni jobb egy fokkal, mint kihallgattatni és üldöztetni.
M. I.: Hát azért egyik sem volt olyan nagyon jó. Bár hála isten, élményalapja egyiknek sem volt. De akkoriban nem is álmodtam ilyeneket… A Rákosi-korszakra gondolok. Akkor ezek az álmok megszűntek. Átléptek valósággá. Soha nem hallgattak ki egyébként. Az utcán néha rám szállt egy pasas, hogy miért megyek erre, és miért nem megyek arra. Mondtam, hogy egy nő után. Ezt nem értette meg. Hát mondtam, ha az ember nők körül pörög, az még nem jelent összeesküvést. Természetesen ezt se értette, de aztán valahogy elengedett. Váratlanul megkérdezte, hogy fordítottam-e szovjet költőket. Mondtam, ez teljesen lehetetlen, mert semmilyen nyelven nem tudok.
R. Zs: Mentetek az utcán, ő odalépett hozzád, és megkérdezte, hogy fordítottál-e szovjet irodalmat?
M. I.: Igen, de ez később történt. Először azt mondta: „Láttam, hogy ön irányt változtatott.” Afféle régimódi, rosszabb fajta ügyvédi nyelvet használt. Ez tőlem valahogy idegen volt. Arra számítottam, hogy gorombább, egyenesebb, nyersebb kérdést tesz fel. De ez így talán még fenyegetőbb volt. „Ön irányt változtatott.” Úgy éreztem, ez azt jelenti, hogy az egész életemben irányt fogok változtatni, mondjuk egy börtöncella felé, de nem fajult idáig a dolog.
R. Zs.: Ha már úgyis benne van az emberben a szorongás, akkor érzékeli egyáltalán a korszakok közötti különbséget?
M. I.: Hát azért valamelyest érzékeli. Egyszerűen más a levegő. Érzékeli. Nem lehet pontosan lemérni, hogy miben, de érzékeli, hogyne. Például ha este hallottam jönni a liftet annak idején, az 50-es években, akkor én már nem aludtam el. Azóta lettem, azt hiszem, igazán rossz alvó. Nekem a lidércnyomás nem jelent különösebb rémületet, hiszen akkor mégis elaludtam.
R. Zs.: És most mit érzékelsz, mi van a levegőben?
M. I.: Valami iszonyú idegesség. De ebben benne van egy bizonyos szabadságnak a lehetősége is. A lehetősége feltétlenül benne van, csak kérdés, hogy tudunk-e vele élni?
R. Zs.: És mi az idegesség forrása, a bizonytalanság? A romló életfeltételek vagy egyszerűen a szokatlan helyzet?
M. I.: Igen, a szokatlan helyzet, a teljes bizonytalanság. Na de én egész életemet nagyjából a teljes bizonytalanságban töltöttem el. És azért némi türelemre lenne szükség. És nem szeretem, idegesít - többek közt, mert rengeteg minden idegesít, ez az örökös hivatalnoksírás, hogy mindenki keserű pofát vág, ahhoz képest, hogy azért megvan valahogy, és örökké kötelességszerűen érzi magát rosszul, amire persze azért meg is lehet az alapja. Szóval én nem szépítem, nem színezem át a dolgokat. Hiszen most azért mégis le lehet ülni egy presszóban, és előveszem a cetliket meg a ceruzavéget, és amit írok, nem kell feltétlenül a fiókomba rejteni. tudom, hogy ez önző álláspont, de hát istenem, az ember önző. Ezt meg tudom tenni, és ez tulajdonképpen nagyon sokat jelent. Persze, hogy rettenetes a helyzetünk. Hát a nyugdíjasok… és egyáltalán nagyon sokan, borzasztó rosszul élnek. Ezen valamiképpen segíteni kell, hogy hogyan, azt én nem tudom. És az is nagyon idegesít, hogy nem tudom.
R. Zs.: És úgy érzed, hogy neked tudnod kellene?
M. I.: Igen, úgy érzem, hogy nekem valami módon tudnom kellene. De hiszen egymást se értjük úgy igazán. Ezt időnként elmondom. Egyszer például a szövetségben is megemlítettem, mondjuk egy elég viharzó veszekedés közben, hogy próbáljuk egymást elviselni. Ezt sajnos teljesen félreértették. Lelkesen bólogattak, hogy persze, persze, szeretni kell egymást, pedig ilyen képtelenséget én sosem mondtam… a szeretet, az nagyon nagy szó. Nem mindig szeretik egymást az emberek, ez nem is túlságosan nagy baj.
R. Zs.: És úgy érzed, hogy most nehezebben viselik el egymást, mint korábban?
M. I.: Hát most sok minden felszínre tör. Valamilyen sajátos gyűlölet tör ki, nagyon tehetséges és lényegében nagyon derék emberek között is. Ez szomorú. Hiszen, most durván fogalmazok, az úgynevezett hóhérmunkára, a derék és tisztességes emberek életének – vagy ha nem is életének, de a lehetőségeinek – a megszüntetésére vannak még emberek. Vannak még mindenféle sötét alakok. Ne végezzük el helyettük ezt a munkát! Akadnak arra másféle figurák.
R. Zs.: Az előbb az írókról beszéltünk… de mi a helyzet a presszóban, utcán, villamoson, ott milyennek érzékeled az embereket? Nagyon haragosnak, vagy felszabadultabbnak, vagy milyennek?
M. I.: Részint felszabadultabbnak, részint pedig nagyon idegesnek és nagyon dühödtnek, valami örök ingerlékenység van bennük, ami csak arra vár, hogy kitörjön.
R. Zs.: És gondolod, hogy kitör? Mert ez, azt hiszem, egy elég komoly veszély…
M. I.: Elég komoly veszély, de én azt hiszem, hogy nem.
R. Zs.: A Művész presszóban, ahol beszélgettünk, az előbb idejött egy ismeretlen az asztalhoz, megköszönte Mándy Ivánnak az életművét, majd közölte: a felesége azt üzeni, hogy azt a bizonyos mozit Népszínház Mozgónak hívták. Mi történt a Népszínház Mozgóval?
M. I.: Hát akkoriban a mozinak is megvolt a közönsége, megvolt a maga enyhén alvilági közönsége is, de azért csöndben nézték végig a filmet. Volt egy mozi, talán egy ugrásra a házunktól, és furcsa módon nem emlékeztem a nevére. És tessék, most idejött valaki, a felesége üzenetével. Az asszony emlékezett a névre: Népszínház mozinak hívták. Csak a Népszínház moziban láttam verekedést. Egyszerre csak felcsattant a villany, világos lett, és ketten nekiugrottak egymásnak, de az egész verekedés körülbelül azt hiszem 5 és fél percig tarthatott. Utána békésen leültek, mintha valamit el kellett volna végezni. Már régen rájuk rótták ezt a feladatot, hogy verekedjenek, megtörtént, utána békésen leültek, és nézték a filmet.
R. Zs.: Milyen mozik és cukrászdák tűntek el, amiket különösen sajnálsz?
M. I.: Hát a mozik nagy részét sajnálom, még azt is, ami megmaradt, mert valahogy más lett. Mint például a Főnix mozi, nem is tudom, most hogy hívják. A Rákóczi úton van. Aztán nagyon szerettem még a Roxy mozit, amit sokáig Honvédnak hívtak. Ez siralom, hogy egy mozit mennyire nem tudtak elnevezni ama bizonyos időkben. A Bodográf moziból Bányász lett. Ugye egy lánynak mondhatom azt, hogy gyerünk a Bodográf moziba, de hát azt, hogy gyere a Bányászba… Ebből látszik, hogy az egésznek úgy, ahogy volt… szóval semmi stílusérzék! És ez azért nagy baj. Semminek a hangulatát nem találták meg. Elveszett az, amit légkörnek lehet nevezni.
R. Zs.: Hát igen, csakhogy nekünk ez volt a fiatalságunk, hogy a Vörös Csillag moziba mentünk, mondjuk utána a Bányász presszóban ittunk egy feketét, most mit csináljak, én ezeket is sajnálom a nem létező hangulatukkal és az egész ocsmány kelléktárukkal együtt. Te nem találtál olyasmit ebben az utóbbi pár évtizedben, ami szintén eltűnésre van ítélve, és sajnálod, mint az Eldorádó mozit?
M. I.: Hát, mondjuk, a pályaudvarokat… Utazni nem szerettem, betegesen nem szerettem, sajnos most sem szeretek, bár tudom, hogy betegség, de a pályaudvarokra sokat jártam, és az valahogy megvigasztalt.
R. Zs.: Melyikre?
M. I.: A Keletire.
R. Zs.: Mostanában is?
M. I.: Még mostanában is. Ez valahogy mindig otthonos volt nekem. Hiszen elég közel is laktunk hozzá sokszor apámmal a Hotel Adriában. Az Adria a Kenyérmező utcában volt, közel a Keleti pályaudvarhoz. Iskolába nem jártam, pontosabban kimaradtam az iskolából, de azért úgy fél nyolc tájt fölkeltem a Hotel Adriában, és elindultam járkálni az utcán. Nagyon szép lányok jöttek velem szemben, akik persze velem ellentétben az iskolába mentek táskával a hónuk alatt.
R. Zs.: És azt is szereted, amit mostanában látni a Keletinél? Mert én elég rémületesnek találom.
M. I.: Ezt kevésbé. Ez aránylag tényleg elég rémületes hangulat. És valahogy sajnálom azokat az embereket, akik ezt ijesztővé teszik. A szegénységüket, a nyomorukat vagy az elszabadult indulataikat.
R. Zs.: És megesik, hogy szóba elegyedsz velük? Vagy inkább csak figyelsz rájuk?
M. I.: Inkább figyelek. De megtörténik, hogy ők kezdenek velem beszélgetni váratlanul valamiről.
R. Zs.: Miről?
M. I.: Szobájukról, lakásukról, azokról, akikkel laknak, és akik néha egészen távoli, hozzájuk nem tartozó egyének, szóval nem tudnak békességben élni velük. Ebben senki sem hibás. Valahogy a légkör olyan, amilyen. Hogy egy drámai szót használjak, elég végzetes. Nem szeretem az ilyen kifejezéseket, de elég végzetes lehet.
R. Zs.: Ezek, akiket most említettél, legalább laknak valahol. Azokkal is szoktál beszélgetni, akik ott élik az életüket szinte a pályaudvaron?
M. I.: Hát a beszélgetés az túlzás, ők beszélnek.
R. Zs.: És ez hogy történik?
M. I.: Valami bizalomfélét éreznek.
R. Zs.: És ilyenkor tudják, hogy te vagy te, vagy csak látnak egy bizalomgerjesztő embert, aki meghallgatja őket?
M. I.: Igen, az utóbbi.
R. Zs.: Az imént valaki, egy olvasó idejött, hogy megköszönje az életművedet. Az ilyesmi nyilván nagy öröm. De meg vagy-e elégedve a műveid fogadtatásával, a kritikai visszhanggal úgy általában?
M. I.: Nem érdekel különösebben, hogy az irodalomban hol a helyem és mi a helyem, éppen mert nagyon hiú ember vagyok; arra vagyok hiú, hogy önmagámból a maximumot hozzam ki, facsarjam ki, és addig ne nyugodjak, amíg ezt valamiképpen el nem érem, de szeretném, hogyha más is alapjában véve ezzel törődne, más is, és nemcsak az irodalom területén, hanem mindenhol. És én azt hiszem, hogy így tudnánk valamit segíteni. Úgy egymáson, mint ennek a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes országnak a sorsán. Kevesebbet szavalni, és valamiképpen többet és igényesebben tenni azt, amit teszünk.
- Kultúra [6]