Mottó: „Aki hivatása miatt éveken keresztül arra kényszerül, hogy önmagát zsákmányolja ki, az a maradékok hasznosítójává válik. Sok nem maradt. Ami kézzelfogható segédeszközöknek köszönhetően hagyta magát alakítani, torzítani, végül hol előre irányuló ugrásokban, hol visszafelé elmesélni, mindenevő szörnyetegként nyelte le a regényeket, és szózuhatagokban választotta ki őket.”
2006. augusztus 11-én megrázó interjú jelent meg a Franfurter Allgemeine Zeitung hasábjain. Günter Grass, a csaknem nyolcvanéves Nobel-díjas író a Beim Häuten der Zwiebel című önéletrajza megjelenése kapcsán vele készült beszélgetés során elismerte, hogy a második világháború vége felé, tizenhét évesen a Waffen SS-ben szolgált. Megrázó, bár nem teljesen új keletű beismerés. Egyrészt már a hadifogolytáborban bevallotta ezt az amerikaiaknak az adatfelvételnél – mint azt a Wehrmachtsauskunftsstelle által máig megőrzött, de soha egyetlen kutató által korábban ki nem kért személyi kartonja is bizonyítja (Berliner Zeitung, aug. 16.) –, másrészt, mint egy Spiegel-interjúból kiderült (Der Spiegel, aug. 15.), szűkebb baráti körben már legalább húsz éve nem volt egyáltalán titok ez a tény. Persze Grass „közelmúltjának” fényében ezzel együtt is sokkoló lehetett az interjúban közölt beismerés a nagyközönség számára. Bár számos jelentős közéleti személyiség kiállt Grass mellett – Martin Walser például kifejtette (Stuttgarter Zeitung, aug. 13.), hogy csak a német múltfeldolgozás, a Vergangenheitsbewältigung állapotát jelzi, hogy Grassnak ennyi ideig hallgatnia kellett – a reakciók többsége elítélő volt. Mivel az kezdettől fogva világos volt, hogy Grasst besorozták az SS-be, a felháborodott reakciók – nagyobbrészt, hiszen Rolf Hochhuth például (Spiegel online, aug. 13.) egyértelműen Grass morális megsemmisüléséről beszélt – nem magának a ténynek szóltak, hanem elsősorban annak, hogy Grass ezt a tényt hatvan évig elhallgatta a szélesebb nyilvánosság elől. Az író az elkövetkező napokban sem adott hihető magyarázatot a hallgatására, illetve arra, hogy vajon most miért tartotta fontosnak, hogy megszólaljon: a „nagyon szégyelltem, nem tudtam, mit kezdeni vele, de most már nem tudtam magamban tartani” – típusú, semmitmondó magyarázkodástól eltekintve. Éppen ezért számos találgatás látott napvilágot az okokat illetően. A Berliner Zeitung állítását, miszerint az egykori NDK állambiztonsági minisztériuma, a Stasi tudott az ügyről, így arra hamarosan fény is derült volna a megfelelő akták nyilvánosságra hozatalával, hamar megdőlt. Ezért előtérbe került az a spekuláció, mely szerint a kései vallomás nem más, mint az önéletrajzot kiadó Steidl Verlag pr-akciója. Bár szerintünk ez a teória egyértelműen az összeesküvés-elméletek kategóriájába sorolható, az kétségtelen, hogy az eladásoknak nem tett rosszat a botrány. A kiadó eredetileg abban bízott, hogy legalább százezer példányban sikerül a kötetet eladnia, ehhez képest az első kinyomtatott 130 000 példány a megjelenés napja, vagyis augusztus 16-a délutánjára elfogyott, így másnap már az utánnyomott példányok kerültek a boltokba. De marketingakció ide, lelepleződésveszély oda, azt kell mondanunk, hogy semmiképpen sem jártak rosszul azok, akik megvásárolták a kötetet. Ugyanis a huszadik század közepének hiteles és olvasmányos leírását kapták, hamisítatlan Grass-stílusban, melynek olvasása természetesen legalább annyi kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.
„Oscar kineveti lukas emlékezetemet”
Először azt kell leszögeznünk, hogy a Beim Häuten der Zwiebel az író két fontos cezúra közé szorult fiatalkorát meséli el. Nem életének első harmadát, hiszen a történetbe 1938-ban kapcsolódunk be, amikor Grass tizenkét éves. Ugyanis, mint azt Grass maga is elmondta egy interjúban (FAZ, aug. 12., magyarul: ÉS, 2006. 33. szám), a háború kitörésével az ő életében is teljesen új korszak köszöntött be, amelynek semmi köze mindahhoz, ami előtte történt. Ez volt az a pillanat, amikor Grass gyermekkora hirtelen véget ért. A másik cezúra a szerzőnek világhírt hozó Bádogdob 1958-as megjelenése, ami megint csak egészen új korszakot nyitott az életében. Ami a kettő között történt: egy világháború, a háborút követő nyomor évei, majd a német gazdaság és egyáltalán a mindennapi élet lassú magára találása.
Másodszor szeretnénk néhány szót ejteni a módszertanról. A cím – amit nyilván nagyon nehéz lesz majd az árnyalatok megtartásával magyarra fordítani – pontosan jelzi, miről van szó. Ugyanis nem a hagyma hámozására utal, hanem arra a folyamatra, amikor az ember a hagymáról réteget réteg után távolít el, és így értelemszerűen láthatóvá válnak az egyre mélyebben fekvő héjak. Pontosan így próbál az idős mester saját emlékeinek egyre mélyebb rétegeibe leásni. Ami nem egyszerű feladat, éppen az említett ok miatt: mivel az események nem csekély hányada később a szerző különféle munkáinak alapanyagául szolgált, gyakran maga sem lehet egész biztos benne, hogy az irodalmi megvalósulásban mi volt a nyersanyag, és mivel gazdagította azt a költői képzelet. „Be kell vallanom, nehezemre esik akkori életemet bizonyítható tények után kutatva letapogatni. Mert ahogy más epizódokban is történt, mindig tolakodóan közbeszól valaki, ha a tárgyra akarok térni. Nyilvánosan elismert regényhősként fennen hangoztatja saját bizonyítható elsőszülöttségét. ...Oscar ragaszkodik az elsőbbséghez, mindent jobban tud, és kineveti az én lukas emlékezetemet.” (352. o.) Grass ezzel együtt is tudatosan vállalja, hogy a kötetben kizárólag saját emlékeiből építkezik. Nem járt utána a tényeknek, nem egyeztette emlékeit könyvtári és levéltári forrásokkal. Ezért aztán természetesen amúgy könnyen kiküszöbölhető tárgyi tévedések is találhatók a szövegben, mint arra Ungváry Krisztián a Magyar Narancsban rámutatott (MaNcs, 2006. 36. szám). Csakhogy éppen a Grass által tudatosan választott módszer miatt nem lehet ezt a szemére hányni – pace Ungváry.
„A hírnév útjára léptem”
Nézzük ezek után, hogyan valósult meg ez a szándék. És kezdjük nem éppen logikus módon a kötet második, a világháború utáni eseményeket tárgyaló, de épp ezért sokkal kevésbé problematikus felével. A történet tulajdonképpen röviden összefoglalható. A majdani író a fogolytáborból kiszabadulván többé-kevésbé céltalanul bejárja Németországot, különféle munkákat vállal, mígnem rájön, hogy alapvetően szobrászként szeretné a jövőben megkeresni a kenyerét. Düsseldorfban felkeresi a szénszünet miatt bezárt egyetemet, ahol azt a tanácsot kapja, hogy (sír)kőfaragóként sajátítsa el a szobrászat alapjait. Grass így is tesz, majd a kőfaragómester által kiállított gyakornokbizonyítvánnyal egy évvel később visszatér az egyetemre, ahol immár megkezdheti tanulmányait. Bár Grassnak az ismert körülmények miatt nincs érettségije, de érthető módon ezt akkor senki sem kéri számon rajta. Viszont az feltétlenül a sors iróniája, hogy bár a felvételin megállapítják, hogy a jelentkezéshez beadott rajzai tehetségről árulkodnak, mégis a sírköves bizonyítványának köszönheti, hogy egyike lesz a 47 jelentkezőből kiválasztott két új diáknak. Ebben a pillanatban 1948-at írunk. 1952-ben aztán már túl provinciálisnak bizonyul számára Düsseldorf – „a város, amely Kis-Párizsnak álcázza magát, és amelynek törpe művészvilága a Malkasten-ünnepekre bohémmódra jelmezbe öltözött” (376. o.). Grass 1955-ben Berlinben fejezi be a tanulmányait, novemberben megtartja első önálló kiállítását, de ekkor igazán sorsfordító esemény történik vele: költészetét felfedezi magának a Gruppe 47 művészcsoport. Kiadják első verseskötetét: „igaz, csak 735 példányt adtak el belőle három év alatt.” (467. o.) Majd feleségével 1956 nyarán Párizsba költözik, ahol megszületik a Bádogdob. „Ahogy már annak idején schmargendorfi főbérlőnk takarítónője, aki a város keleti részéből jött, hogy kávézaccból olvasson, megjósolta: a hírnév útjára léptem.” (472. o.) Elkezdődik tehát egy másik történet, amelynek megírásához „nincs se hagyma, se kedv”. (479. o.)
A kötetnek ezt a felét nyilván nagy érdeklődéssel fogják olvasni az irodalomtörténészek, a Grass-filológusok és a történészek is. Hiteles és plasztikus képet kapunk belőle a háború utáni, nyomorgó Németországról, ahol mindenki folyamatosan éhezett és fázott, és ahol ezért teljesen természetes, hogy Grass is feketepiaci üzleteléssel tartja fenn magát. Mint ahogy az is teljesen magától értetődik, hogy mindenhol, ahová elveti a sors, rögtön befogadják, hogy elfoglalja a család fronton elesett vagy éppen még hadifogoly tagjának helyét. De egy történész számára valószínűleg az is különösen érdekes rész, ahol első politikai iskolájáról, csillésfiúként szerzett tapasztalatairól számol be. Ugyanis a bányászok még egy évvel a háború után is három, élesen elkülönülő csoportra oszlanak: a legnagyobb csoportot a nácik alkotják, míg a legkisebbet a kommunisták. Köztük egy ingadozó létszámú mérsékelt csoport, a szocdemek. Illetve nem is köztük, hanem sokkal inkább velük szemben: „a folyamatos vita csúcspontján a kommunista csapat mindig szövetkezett a megrögzött nácikkal, hogy közös erővel torkolják le a szociáldemokratákat. A nemrég még halálos ellenségek, a vörösök és a barnák közös frontot alkottak a szocik ellen.” (256. o.) Az eszmetörténész számára amúgy is külön érdekesség, hogy első kézből tájékozódhat a kor emberét és különösen a Grass által belülről szemlélt művészvilágot megmozgató filozófiai vitákról, míg a Grass-filológus számára azért nem mindennapos ez a rész, mert a mester az életrajzban felbukkanó alakok kapcsán minden esetben külön is rámutat arra, melyik mű melyik szereplőjében találhatjuk meg az illető irodalmi lenyomatát.
Persze itt is maradnak elvarratlan szálak. Grass végig nem hajlandó világossá tenni, hogy az a bizonyos vörös hajú és mélyen hívő Joseph, akivel a Bad Aibling-i fogolytáborban egy földbe vájt lyukban egész nap kockáztak és vitatkoztak egy sátorlap alatt, vajon azonos-e a jelenlegi pápával – aki egyébként tényleg ott volt hadifogoly. Mint ahogy az sem derül ki a kötetből, hogy vajon igaz-e a történet, miszerint az egyetem mellett a düsseldorfi Csikós étteremben jazzdobolással pénzt kereső Grass triójába egyszer maga a nagy Armstrong is beült dzsemmelni – igaz, Grass állítása szerint maga sem tudja eldönteni, hogy ezt csak nagyon szerette volna, vagy tényleg megtörtént az eset. De ezek nyilvánvalóan apróságok ahhoz képest, hogy a kötetből mennyire kevés derül ki az író szülővárosából, Danzigból elüldözött családtagokat ért atrocitásokról – miközben köztudott, hogy Grass a lengyelek neheztelése ellenére is egyik élharcosa a mozgalomnak, amely szerint igenis a németeknek is joguk van az őket a második világháborút követő kitelepítések során ért sérelmekről nyíltan beszélni. Bár egy fél mondat erejéig kitér arra, hogy anyja halála után a húga utalásaiból valami olyasmi derült ki, hogy az anyját az oroszok megerőszakolták, miután a lányát védendő felajánlkozott – tulajdonképpen mindössze ennyit tudhatunk meg érdemben az eseményekről. Igaz, ebben az esetben Grassnak van mentsége a szófukarságra. Mégpedig éppen az anyja hozzáállása, aki soha nem beszélt arról, ami akkor és ott történt. Illetve mindössze ennyit volt hajlandó erről mondani: „Hagyja az ember a múltat nyugodni.” (321. o.)
„A dupla rúna az uniformis gallérján nem volt visszataszító”
Persze aki önéletrajzot ír, az ezt nem teheti meg. Grassnak el kellene számolnia azzal, mi történt vele a háború alatt. És valóban ennek szenteli a könyv első kétszáz oldalát. Mégis éppen ez a rész az, ahol Grass egyes kritikusok szerint sokkal kevesebbet mond ki, mint az joggal elvárható lenne.
Pedig ha a tényeket vizsgáljuk, igazán nem mondhatjuk, hogy Grass bármit is elhallgatna, ami esetleg nem vetne jó fényt akkori önmagára. Megtudhatjuk, hogy az anyai, vagyis kasub ági nagybácsi, bizonyos Karl Kraus pechjére postás volt, így a németek bevonulása után részt vett a danzigi posta védelmében, amiért statáriálisan halálra ítélték és kivégezték. A család pedig egyszerűen többé egy szót sem ejtett róla. „A neve sem hangzott el, mintha soha nem is létezett volna, mintha minden, ami vele vagy a családjával kapcsolatos, kimondhatatlan lenne… És én, jóllehet a gyerekkorom a háború kitörésével véget ért, szintén nem kérdezősködtem. Vagy éppen azért nem mertem kérdezni, mert már nem voltam gyerek?” (16. o.) Kimondja, amit persze eddig is tudtunk: hogy büszke volt arra, hogy egyszerű, rövidnadrágos gimnazistából egy csapásra szép egyenruhában feszítő és a szűkös otthont maga mögött hagyó légvédelmi segédszolgálatos lett belőle. És hogy munkaszolgálatosként őszintén képes volt gyűlölni – miközben kicsit csodálta is megtörhetetlen akaratáért – azt az „Ilyetminemcsinálunk” becenevű fiút, aki vallási meggyőződésből nem volt hajlandó fegyvert fogni, amiért őt magát és az egész munkaszázadot is súlyosan megbüntették. És Grass azt is bevallja, hogy sok kortársához hasonlóan mi járt a fejében, amikor tizenhét évesen önként jelentkezett a tengeralattjárókhoz: „gyors sikerrel kecsegtető lányok, jövőbeli hőstettek” és a hit a csodában, a végső győzelemben. (84. o.) De amikor kiderül, hogy itt már betelt a létszám, akkor sem esik kétségbe: „na jó, ha nem a tengeralattjárókhoz, akkor felőlem jöhetnek a páncélosok is.” (85. o.) Megtudjuk azt is, hogy a behívója végül a Waffen SS 10. Frundsberg páncélos hadosztályához szólt. És ennek kapcsán Grass kertelés nélkül bevallja azt is, hogy mit érzett – vagy éppen nem érzett – annak idején: „Fel kell tennem a kérdést: elborzasztott-e a dupla S, amit akkor a sorozóirodában nem lehetett nem észrevenni, és ami most, hatvan évvel később elborzaszt, ahogy leírom. A hagymahéjon semmi nem áll, ami rémületre vagy iszonyatra utalna. Inkább elitegységnek láthattam a Waffen-SS-t, amelyet akkor vetnek be, amikor egy áttört frontszakaszt kell lezárni, egy katlant, mint például a gyemjanszkit, kell szétrobbantani, vagy Harkovot kell visszahódítani. A dupla rúna az uniformis gallérján nem volt visszataszító.” (126. o.) Illetve azt is, hogy miért hallgatott később minderről: „Amit ifjú éveim buta büszkeségével elfogadtam, a háború után utólagos szégyenérzetből el akartam hallgatni. A teher teher maradt, és senki nem tudta könnyebbé tenni.” (127. o.) A kiképzésről is megtudhatunk egyet s mást. Például azt, hogy a fiatal, értelmetlen csuklógyakorlatokkal kínzott regruta menetrendszerűen belevizelt a kiképzőőrmesterek reggeli kávéjába. De persze egy percig sem állítja, hogy ez az ellenállás valamilyen formája lett volna. Egyszerűen csak utálta őket. „Feltehető, hogy ez az ismétlődő, a tehetetlenségből eredő gesztus, a bosszúnak ez a mindennapos aktusa segített nekem abban, hogy belül vigyorogva bírjam ki a gyakorlatoztatást a legszemetebb kiszúrásokkal együtt is.” (131. o.) Viszont a harci cselekményekről, amelyekben Grass részt vett, igen keveset tudhatunk meg. Igaz, miután Grass egységét 1944 áprilisában vetették be először a keleti fronton, érthető, ha a menekülés kaotikus és kissé szaggatott képei dominálnak ebben a történetben. Tulajdonképpen az egyetlen olyan történet, amelyből az derül ki, hogy Grass képtelen szembenézni akkori önmagával: a hadifogolytáborban esett meg. Ez a bajtársai meglopásán kapott Luftwaffe-főhadnagy története, akit a láger íratlan szabályai szerint a helyszínen elítéltek, majd az ítéletet azonnal végre is hajtották. „Bár meglopottként érintett és szemtanúként jelen voltam, nem tudok vagy nem akarok arra emlékezni, vajon a kezem részes volt-e abban, amikor a rendesen megválasztott barakkbíróság által elítélt főhadnagyra kiszabott büntetést, a Wehrmacht-övcsatokkal a meztelen fenékre mért ütlegelést végrehajtották.” (194. o.) A lágerbéli élményeinek elbeszélése során arra a kérdésre is választ kapunk, hogy mit érzett Grass, amikor az amerikai nevelőtiszt szembesítette őket a koncentrációs táborokban elkövetett szörnyűségekkel: „Folyton ugyanazt mondtuk: »És ezt a németek tették volna?« »Ezt biztos nem németek csinálták.« »Ilyet németek nem csinálnak.« És magunk közt azt mondtuk: »Propaganda. Ez mind csak propaganda.«” (221. o.)
Ezzel együtt is azt mondhatjuk, hogy a kötetben tulajdonképpen egyetlen olyan momentum sincs – sem abban, amit kimond, sem abban, amiről éppen hogy hallgat –, amit a kritikusok az író szemére hányhatnának. Tanulságos, utólagos értékítéletektől mentes történet arról, hogyan élt és gondolkodott egy átlagos tizenéves ezekben a zavaros években – ami nekünk magyaroknak Kertész Imre okán különösen ismerős. Illetve egészen pontosan arról, hogyan emlékszik vissza valaki 50-60 év távlatából arra, miként gondolkodott akkor. Ami valószínűleg nem egyszerű feladat, hiszen „az emlékezés szereti a gyerekes bújócskát. Elrejtőzik. Hajlik a szépítésre, szívesen díszít, gyakran szükségtelenül is. Az emlékezés ellentmond az emlékezetnek, amely pedánsnak adja ki magát, és ki akarja veszekedni, hogy neki legyen igaza.” (8. o.) Ennek ellenére csak azt mondhatjuk: akit érdekel a korszak ebből a sajátos és felettébb tanulságos szemszögből, vagy egyszerűen csak szereti Günter Grasst, annak számára ez az életrajz megkerülhetetlen olvasmány.
Günter Grass: Beim Häuten der Zwiebel. Steidl Verlag, 2006
- Kultúra [5]