Kedves Pali – úgy is mint druszám és baloldali elkötelezettség dolgában sok tekintetben eszmetársam –, nagy figyelemmel olvastam a július 27-i Beszélőben megjelent Vártára, baloldaliak! című írásodat, ezt a sok szempontból kiváló és megrendítő eszmefuttatást. A benne foglaltak nyolcvan százalékával s a címben két szóba foglalt kétségbeesett harci kiáltással mélységesen egyetértek.
Mielőtt rátérnék arra a húsz százalékra, amivel vitám van, engedj meg egy személyes jellegű kiigazítást. Egy megtisztelő névsorban (Solt Ottiliával, Eörsivel, Litvánnal) együtt említed az én nevemet is mint olyan baloldali emberekét, akik hosszú távon aligha férhetnek meg egyazon pártban – ahogy írod – a Tölgyessy–TGM-féle konzervativizmussal. Nos, ami engem illet, nekem eddig se kellett megférnem eme (egyébként nagy tehetségű és ragyogó felkészültségű) politikusoknak az eszmerendszerével – mert eddig se voltam egyazon pártban velük. Nem léptem be ugyanis az SZDSZ-be.
(Máshova se. Amikor, még valamikor 1988-ban a szociáldemokraták meghirdették első összejövetelüket a Makrapipa vendéglőben, örvendezve odasiettem – hogy azután alig félóra múltán elkeseredetten otthagyjam őket. Pedig azt akkor még nem is sejtettem, hová süllyesztik később ezt a nagy múltú pártot. Máig is összeszorul a szívem, ha az ott boldogan megjelent, régi kalapácsos emberes tagkönyvüket szorongató öreg szakikra gondolok, akik negyven éven át erre a napra vártak…)
Hogy nem léptem be az SZDSZ-be, annak egyszerű oka van: a liberális gazdaságfilozófiát sose tudtam összeegyeztetni az életemet meghatározó szakszervezeti gondolattal. Ez nem zárja ki, hogy ne tartsam szellemileg-erkölcsileg igen nagyra a szabad demokraták meghatározó személyiségeit, hogy ne fűzne régi barátság legjobbjaikhoz, hogy ne őket – a hajdani bátor demokratikus ellenzék harcosait – tartanám a diktatúra elleni harc, a demokráciáért és emberi jogokért vívott küzdelem legfőbb, sőt, hosszú időn át kizárólagos zászlóvivőinek. Az is erős meggyőződésem, hogy az általad oly szemléletesen leírt veszély, a jobboldali tekintélyállam, sőt, szélsőjobb diktatúra fenyegetésével szemben a mai Magyarországon ők a legelszántabb, legerősebb és erkölcsileg legtisztább erő. És külön nagyra tartom Kis Jánosék következetes kiállását a szabad munkavállalói szervezkedésért, a büszkén fölvállalt „szabadság, és szolidaritás pártja” meghatározásért.
E személyes mozzanat tisztázására azonban talán nem ragadnék tollat. De meghökkentett, hogy a szakszervezetekkel kapcsolatos új törvényeket még Te is valamiféle liberális-konzervatív ármánynak tartod, amely „a” szakszervezetek szétverésére irányul. Igaz, egyes újságcikkek és nyilatkozatok a legutóbbi napokig is hatásosan sulykolták a közvéleménybe ezt a tetszetős állítást – de azt nem gondoltam, hogy egy magadfajta független gondolkodót is megtévesztenek.
Érdekes, más értelmiségi ismerősömtől is hallottam már, hogy az új törvények „munkásellenesek” – de munkásoktól egyszer se. Az üzemeket járva inkább azt halljuk: miért csak ily későn? Hiszen ők tudják, mennyi üldöztetésnek volt és van kitéve a szabad szervezkedés odalenn.
Merthogy nagyot tévedsz, amikor azt írod, hogy a szabad szervezkedés elgáncsolóit az MDF-ben és az SZDSZ-ben kell keresni. A munkahelyen igenis a régi struktúra, a régi hatalmi kapcsolatok és összefonódások informális, de még ma is elszánt visszahúzó ereje érvényesül. Néhány hete egy új független szakszervezet megalakulására hívtak meg, ahol egyszer csak hívatlanul ott termett az igazgató, és kemény hangon föllépett a munkavállalók szervezkedési elképzelései ellen, szándékaikat „sandának” minősítve (ugyanevvel a kedves jelzővel illette a független szakszervezetet még 1988 tavaszán, a pártállam végnapjaiban az azóta MSZP-képviselővé avanzsált hajdani SZOT-titkár asszony). És ez történetesen itt, a fővárosban hangozhatott el – de hogy mik esnek meg Kazincbarcikától Mosonmagyaróvárig embereinkkel, hogy hány tucat munkajogi pert folytatnak a Liga jogászai a „lapátra tett” aktivistáink védelmében, arról regényt lehetne írni.
Torz tehát az a sematikus elképzelés, hogy a törvényekben most a parlamenti „jobboldal” fogott össze a „baloldali” MSZOSZ-szel szemben.
Torz mindenekelőtt azért, mert (amint ezt Kőszeg Ferenc Engedetlen keresztapák címmel, ugyancsak a múlt heti számban kitűnően megírta) itt voltaképp, egy évet csúszva s egyetlen – utolsó? – pillanatra újra összeállt az Ellenzéki Kerekasztal, hogy elvégezzen egy immár nem halogatható műtétet. És ebben a – számomra is viszolyogtató – parlamenti csatában az MSZP-frakció (amely úgy küzdött az MSZOSZ-vagyonért, mint a sajátjáért…) bizony minden felkészült és tetszetős érvelése ellenére igenis visszahúzó, a demokrácia ellen ható szerepet játszott. Gyorsan hozzáteszem: néhány kiváló, mindkettőnk által nagyra becsült személyiségének ellenvéleményét legázolva.
Szövetségesek nélkül nehéz politizálni; s mi korrekt szövetségesre leltünk a talpig tisztességes herendi porcelánfestő, Palkovics Imre vezette Munkástanácsokban. És az, hogy ő meg tudta nyerni a törvények támogatására az MDF-et, az – kell-e bizonygatnom? – nem jelenti függetlenségünk feladását. Szerencsére Solt Ottilia felszólalása világosan meghúzta a választóvonalat, újra bizonyítva, hogy ha ketten teszik ugyanazt, az szándékaiban nem feltétlenül ugyanaz. Ami minket illet: a kormány szociális érzéketlensége ellen ugyanolyan határozottan fogunk fellépni, mint eddig.
A Kőszeg-cikkben meg a 168 óra riportjában föltárt tények nyilván Téged is meggyőztek azóta, hogy a törvényre szükség volt; sőt, hogy késedelmessége miatt sajnos már meg se tudta egészen akadályozni, amitől tartottunk: a közös örökség elherdálását, eltüntetését vagy az ennél is sötétebb, még nem is ismert machinációkat.
És még mielőtt lelki térképeden az MSZOSZ-t valahol a baloldalon helyezed el, gondold meg: ugyan kinek-minek játszik a kezére az, aki parlamentáris úton hozott törvények nyílt megszegésére, kijátszására buzdít? Mondd, mit érlel az, aki a munkavállalók kétségbeejtő helyzetét kihasználva a – bármily esendő, de mégiscsak szabadon választott, többpárti – Országgyűlés ellen lázít?
Legalábbis elgondolkodtató például az, ahogy a baloldali fellegvárként feltüntetett Dózsa György úti palotában lévő irodájából, MSZOSZ-pénzekből busásan kifizetve „éhségsztrájkol” és buzdít tévékamerák előtt sztrájkra a szakszervezeti törvények ellen az egykor független Szolidaritás vezére, aki egyben a Jurtában székelő Nemzeti Kerékasztal egyik illusztris személyisége. A szélsőjobb és a szélsőbal sokszor ért már össze a magyar történelemben; korunknál fogva sajnos te is, én is tudnánk rá példákat hozni.
Végezetül hadd szögezzem le: ha a kormány, ne adj’ isten, netán korlátozni akarná „büntetésből” bármely szakszervezet szabadságát, akkor elsőkként állnánk ki védelmükben! Merthogy, amikor szakszervezetekről beszélünk, nem a fejük felett ágáló keresztapákat látjuk, hanem azokat a vasasokat, bányászokat, mezőgazdasági munkásokat, akik ilyen vagy olyan okból, de az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek valamelyikében rekedtek, vagy netán azt választják.
Barátsággal üdvözöl:
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]