Még javában zajlott a világégés, melyet a Szovjetunióban Nagy Honvédő Háborúnak; a Tengely országaiban kommunistaellenes keresztes hadjáratnak, a nyugati demokráciákban pedig második világháborúnak neveztek. Ezekben az években vajmi keveset számított az egyes ember sorsa, mégis a szenzáció erejével hatott, amikor a nyugati lapok beszámoltak róla, hogy 1944. április másodikán egy Viktor Kravcsenko nevű mérnök, miután utoljára megfordította a kulcsot hivatala páncélszekrényében, kilopakodott a szovjet kereskedelmi kirendeltség washingtoni épületéből, hogy soha többé ne térjen oda vissza.
Tudta, ezzel a lépéssel kockára teszi az életét, hiszen túlságosan fontos ember volt, aki akkor már egy éve dolgozott az Egyesült Államokban a szovjet fegyvervásárlási misszió alkalmazottjaként. Szökése odahaza akkora vihart kavart, hogy legfőbb főnökét. Szerov tábornokot Sztálin személyes utasítására hazarendelték, hogy felelősségre vonják. Az amerikai szovjet rezidentúra pedig ettől kezdve jó ideig arra összpontosította erejét, hogy megkísérelje kideríteni Kravcsenko illegális tartózkodási helyét. Szerették volna élve a kezükbe kaparintani, de végső esetben készek voltak a helyszínen leszámolni vele, hogy elnyerjék főnökeik bocsánatát. Ha tervük megvalósul, akkor – a világháborús győzelem pillanataiban! – Sztálin véres országlásáról nyilatkozó menekült osztozott volna olyanok sorsában, mint a Kreml utasítására sorra meggyilkolt Lev Trockij és fia, Valter Krivickij, Ignacy Porecski (Reiss) – mindketten a rendszerrel szakító szovjet felderítők – vagy a Párizs kellős közepén elrabolt, majd a Lubjanka föld alatti kazamatáiban főbe lőtt Kutyepov és Miller fehérgenerálisok.
Elvágtam a kötelékeket
A szökevény tudta, hogy tűvé teszik érte Amerikát, de nem lapított. A szabadságot választottam címmel már 1946-ban vaskos memoárt tett közzé akkoriban meglehetősen szokatlan tette indokairól. A könyvről szóló első híradásaikban az amerikai lapok az alábbi részletet külön, bekeretezve közölték: „Úgy tűnt, a rövid út a taxiban a háztól az Union Stationig teli volt veszélyekkel, a sors fenyegetésével. (…) Hideg, csillagtalan éjszaka. Mi lesz, ha a pályaudvaron véletlenül találkozom valamelyik munkatársammal? A két bőrönd s hogy engedély nélkül utazom, eleve kiváltja a gyanakvásukat. S ha Szerov elvtárs már kifürkészte, mi a szándékom? Ekkor hirtelen, mintegy válaszul a félelmeimre, egy szovjet egyenruhás ember árnyéka suhant el mellettem. Kivert a hideg veríték: a kalapot homlokomba húztam, s kabátom gallérját feltűrve a fal mellett lopakodtam, honfitársam csupán a hátamat láthatta (…)
Tervem megvalósult, de nem voltam boldog, nem is repestem a gondolattól, hogy alig egy hajszál választ el a hőn áhított szabadságtól. Kínzó üresség visszhangzott a lelkemben, és a félelem, a lelkiismeret-furdalás olyan hangosan lüktetett bennem, hogy úgy éreztem: az álmos katonák és matrózok, útitársaim az agyonfüstölt vasúti kocsiban, látják, mi zajlik le bennem. (…) Elvágtam hát a kötelékeket, amelyek a régi életemhez kötnek, gondoltam. Nincs visszaút: ma éjjel hazátlan emberré váltam, akinek nincs gazdája, nincsenek barátai. (…) Akik velem dolgoztak, akik kedveltek, nem is beszélve azokról, akik szerettek, életük egész hátralévő részében a gyanú árnyékában fognak élni. Hogy életben maradjanak, el kell felejteniük a velem kapcsolatos emlékeiket. S hogy megmeneküljenek, meg kell tagadniuk engem, ahogyan annak idején jómagam megtagadtam másokat, akikre lesújtott a szovjet állam bosszúálló haragja…”
Két tűz között
Kravcsenko helyzetét nehezítette, hogy volt felettesei azzal vádolták: közönséges bűnöző, aki azért szökött meg, mert közpénzeket kártyázott el; ezzel az indokkal kérték kiadatását. Az amerikai hatóságok pedig belső hivatali titkokat követeltek tőle, s mivel ilyenek kiszolgáltatását a szökevény megtagadta, túlságosan nagy segítőkészségére nem számíthatott erről az oldalról sem. Az viszont senkit nem érdekelt a hivatalos Washingtonban, amit Kravcsenko el tudott és el is akart mondani: a párttagság soraiban végzett „tisztogatásokról”, a tömeggyilkosságokról, a szocialista nagyipar katasztrofális helyzetéről, a háború előtti szovjet–német közeledés fontos részleteiről, a Moszkvát 1941 októberében megbénító pánikról és a Kreml urainak fejvesztett meneküléséről – mindarról, ami hamarosan könyve egy-egy lélegzetelállítóan izgalmas fejezete lett.
A dolgok végül odáig fajultak, hogy Kravcsenkónak nemcsak Szerov tábornok ügynökeitől, hanem az őt folyamatosan kihallgató FBI és az amerikai katonai elhárítás emberei elől is el kellett rejtőzködnie New York rengetegében. Alighanem a vele szimpatizáló befolyásos (és a szenzációra mindig éhes) amerikai sajtónak köszönhette, hogy végül nem toloncolták haza azonnal, ami a halálos ítéletét jelentette volna. Erre – a kiadatásra – minden esélye megvolt, hiszen a Szovjetunió még az Egyesült Államok szövetségese volt, vezetőjét pedig, a mindenható szovjet diktátort, a Barbarossa-terv elindítása óta már nem kaukázusi vonatrablónak és véres kezű gyilkosnak, hanem többnyire bölcs államférfinak, győztes hadvezérnek, sőt egyenesen afféle egzotikus keleti Joe bácsinak állították be az amerikai közvélemény előtt. S még az átlagnál lényegesen jobban tájékozott fehér házi politikusok döntő többsége is meg volt győződve, hogy amit korábban a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásáról, a tömeges deportálásokról és általában a totalitárius rendszer működéséről hallottak, merő koholmány, de legalábbis erős túlzás. (A háború alatt az Egyesült Államok alelnöke népes kísérete társaságában látogatást tett Magadanban, a GULAG egyik központjában, majd távozásakor azt nyilatkozta, hogy úgy érzi, mintha szanatóriumban járt volna: végig felszabadultan viselkedő, jól táplált foglyokat látott a szögesdrót mögött. Évek múlva derült ki, hogy az őrség tagjait öltöztették rabruhába a jeles alkalomra, megtévesztendő a hiszékeny amerikaiakat.)
Kiadatásra ítélve
Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a hidegháború kezdetéig nem a hivatalos Amerika, hanem az ottani liberális és szocialista értelmiségiek álltak ki Kravcsenko mellett. Akik már a „nagy perek” idején, a spanyolországi polgárháború alatt, főleg pedig a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése után kiábrándultak Sztálin politikai gyakorlatából.
A mindenre elszánt, lakásból fegyver nélkül ki nem mozduló s szinte senkiben nem bízó Kravcsenko előre számított arra, hogy döntésével magára marad. Elkeseredése mégis határtalan volt, amikor látnia kellett, hogy az őt órák hosszat kihallgató amerikai tisztviselők először szovjet ügynöknek nézik, majd meggyőződvén pálfordulása őszinte voltáról, jó okot keresnek, hogy kiadják Moszkvának (ez volt Roosevelt elnök véleménye is!), s ezzel Sztálin kedvében járjanak. E tekintetben Kravcsenko helyzete nem volt kivételes: Jalta után a Nyugat százezreket szolgáltatott ki a Szovjetuniónak. Korántsem csupán azokat, akik Hitler kiszolgálói voltak, hanem a front mozgása miatt Nyugaton rekedt vagy oda menekült szovjet állampolgárokat, sőt évtizedek óta Nyugaton élő fehéremigránsokat; kis híján közéjük került a ma trónörökösként fellépő Vlagyimir Kirillovics Romanov nagyherceg is.
A reformkommunisták előfutára
Kravcsenko kiadatása azonban addig húzódott az amerikai bürokrácia útvesztőiben, míg végül elmaradt: életét éppen a militáns antikommunista Truman elnök beiktatása mentette meg. Paradox módon, mert a róla szóló terjedelmes szakirodalom felfogásával ellentétben a szökevény nem volt antikommunista a szó mai értelmében, a pártapparátus elleni kemény kirohanásai ellenére sem – sokkal inkább a Dubcek-típusú reformkommunisták korai előfutárának tekinthető. Abból is látszik ez, hogy közvetlenül szökése után kihez fordult először, kikben kereste szövetségeseit: első nyilatkozatai s részben memoárja megszövegezésében nem fehéremigráns, hanem az akkor már kizárólag külföldön tevékenykedő, kis létszámú mensevik párt vezetői működtek közre. Kravcsenko már menekülése előtt tudatosan kereste a kapcsolatot velük mint az egyetlen csoporttal, amelynek szociális elképzelései és hagyományos marxista gondolkodásmódja közel állt az ő szovjet neveltetéséhez. Még hosszú idő telt el, mire a szökevény elsajátította a tőle Nyugaton elvárt kemény terminológiát, változatlanul óriásnak tekintette a Sztálint hatalomra segítő, de az ő szemében alkatilag is, programját tekintve is egy másik alternatívát jelképező Buharint, sőt bizonyos fokig Ordzsonikidzét, az első ötéves tervek iparosítási politikájának kegyetlen végrehajtóját is. Emlékirataiban az ukrán Kravcsenko végig heves kirohanásokat intézett az ukrán nemzeti törekvések ellen. A nyomtatott szöveg, főleg pedig a fordítói és szerkesztői beavatkozástól még érintetlen eredeti orosz kézirat számos más pontja is érzékelteti, hogy szerzője változatlanul ezer szállal kapcsolódik a szovjet rendszerhez, főleg annak lenini kezdeteihez. Ha egy évtizeddel korábban menekül el külföldre, nagy valószínűséggel a trockistákhoz csatlakozik. 1944-ben azonban Lev Trockij már halott volt, így Kravcsenko a mensevikekhez fordult, akik tárt karokkal fogadták: két évtizedes emigrációjuk információtól fosztott közegében számukra reveláló erejűek voltak „az orosz dolgozók igazságát képviselő” mérnök elbeszélései.
Rá is Trockij sorsa várt volna
Később azonban a kényszerűségből is, elvből is hallatlan szerényen élő orosz szociáldemokraták csalódtak védencükben, aki könyve megjelenését követően, már gazdagon, belevetette magát a nagyvilági életbe. Két tucat elegáns öltönyt csináltatott magának, és néger sofőrök vezette fekete limuzinon, részben az FBI által kirendelt testőrei társaságában járta az előkelő mulatókat, a századelő dőzsölő orosz kupeceihez, az Artamonovokhoz, Foma Gorgyejevekhez hasonlatosan egy bőrönd készpénzt cipelve magával. Ha valaki sanyarú sorsára panaszkodott előtte, Kravcsenko fejedelmi mozdulatai elővett egy köteg százdollárost… Egészen addig, amíg el nem kótyavetyélte az emlékirataiért kapott vagyont.
Mielőtt azonban hozzájutott a honoráriumhoz, Kravcsenko szegényes manzárdszobákban húzta meg magát. Az illegalitás szabályait idős korukban is miatta felelevenítő mensevikek éjjel és nappal vigyáztak rá, hogy megmentsék az NKVD bosszújától. A szökevény biztonságáért különösen aggódó David Dallinnak – napjaink ismert amerikai kremlinológusa, Alexander Dallin édesapjának – az az ötlete támadt, hogy egy Zborowski nevű agilis trockista legyen Kravcsenko állandó testőre. E terv azonban valamilyen oknál fogva nem valósult meg, Kravcsenko szerencséjére. Mensevik jóakarói ugyanis nem tudták, hogy Zborowski (tavaly halt meg San Franciscóban mint az öngyilkosok lélektanának világhírű szakértője) nemcsak Trockij fiának legjobb barátja volt egykor Párizsban, hanem egyben a gyilkosa is. Amerikában pedig többek között azért telepedett le, hogy Berija megbízásából megszerezze a Szovjetunió számára az atomtitkot.
(Folytatása következik)