A Nyugaton világhírűvé vált memoárból nem világos, hogy a szökevény végül is mikor került szembe a szovjet politikai elittel. Annyi bizonyos, s ezt egy pillanatig sem titkolta A szabadságot választottam lapjain: mentalitását otthoni élete során mindvégig az határozta meg, hogy híven a sztálini ideológiához, egy hatalmas gépezet csavarjának tekintette magát. Vagyis homo sovieticus volt.
Éppen ezért váltott ki személye Nyugaton óriási érdeklődést: A szabadságot választottam egyedül az Egyesült Államokban négymillió példányban kelt el. Franciaországban Kravcsenko-koktélt ittak, sőt, Kravcsenko-kalapot viseltek az emberek. S mint a mesében, az új kor jóképű és délceg hősébe rögvest beleszeretett egy gyönyörű amerikai milliomosnő. A sajtó tömjénezte, hiszen a kibontakozó hidegháború kezdetén nagy téma volt, hogy a befolyásos szovjet hivatalnok az apparatcsikkarrier helyett csakugyan „a szabadságot választotta”.
Kravcsenko gyorsan megértette, mit várnak tőle, és szeretett volna megfelelni ennek a szerepnek, de voltaképpen mélyen megvetette a Nyugatot: „Ezek itt nem tudnak igazán dolgozni” – mondogatta, „majd én megmutatnám nekik, csak lenne rá módom…”
Párhuzamos életrajzok
Egy ukrán asszony nemrég kezembe került kéziratos emlékezésében olvasható, hogy diákéveiben hősünk egy Ljonya Brezsnyev nevű diáktársával karöltve milyen szenvedélyes kirohanásokat intézett a Komszomol-gyűléseken az ideológiai „elhajlók” ellen. A Nagy Terror éveiben pedig, amikor Hruscsov, Sztálin személyes ukrajnai helytartója, megtizedeltette a helyi politikai és gazdasági vezetést, az ambiciózus Kravcsenkónak kisebb kellemetlenségeket leszámítva nemcsak hogy nem esett bántódása, hanem több lépcsőfokot átugorva lendületesen haladt előre a szamárlétrán. Emlékezése erről szóló passzusaiból mintha szégyellős lelkiismeret-furdalás sejlene fel azért, hogy míg annyian elpusztultak környezetében, ő megmenekült. (Hasonlóképp vallott erről Egy túlélő című memoárjában a másik neves szovjet dezertőr, Alekszandr Barmin athéni ügyvivő, aki a harmincas évek végén tagadta meg a hazatérést.)
Pedig ennek a szovjet nemzedéknek a képviselőitől semmi sem idegenebb, mint a bűnbánat. A hatalom csúcsain eltöltött életük végén rendszerint már büszkélkedtek is azzal, hogy éppen ők maradtak meg, éppen rájuk volt szüksége a Gazdának. Kravcsenkóval közel egy időben vették elő a süllyesztőből az ismeretlen közgazdász Gromikót, akire egy gyorstalpaló elvégzése után rábízták a birodalom tényleges képviseletét az Egyesült Államokban. Ez nem volt egyedi eset: mivel a Külügyi Népbiztosság nagy műveltségű, tapasztalt vezetői elpusztultak a „tisztogatások” örvényében, hirtelen diplomatákká avanzsált kishivatalnokok, történelemtanárok, üzemmérnökök, sőt esetenként NKVD-tisztek formálták a szovjet külpolitikát. A feladat nagysága egyáltalán nem mindenkit vonzott. A vidéki iskolaigazgatóból előléptetett berlini szovjet ügyvivő térdre borulva könyörgött Sztálinnál a búcsúkihallgatáson, hogy ne küldjék őt állomáshelyére. 1939 vége volt, a háború küszöbön állt, ő nem beszélt németül, s saját bevallása szerint fogalma sem volt új állomáshelye múltjáról, kultúrájáról. A Hitlerrel való egyezséget éppen tető alá hozó pártfőtitkár így válaszolt a szovjet érdekek berlini képviselőiének: „Éppen azért szemeltük ki magát, mert mindenhová tolmács kíséretében kell mennie, tehát nehezebben szervezik be a nácik.”
Az 1937-es Tuhacsevszkij-per után hasonlóképpen zajlott a káderkiválasztás a hadügyi népbiztosság apparátusában is. 1940-ben a tárca munkáját irányító két miniszterhelyettesnek a szó szoros értelmében fogalma se volt a hadászati kérdésekről; három évvel kinevezésük előtt még főhadnagyi rangban „harcoltak” környezetük ideológiai tisztaságáért. A Vörös Hadsereg 1941-es pánikszerű nyári visszavonulása miatt azonban nem az ifjú titánokat kineveztető Vorosilov marsallt, hanem az újdonsült és persze teljesen tehetetlen generálisokat végezték ki.
A civil életben is hasonlóan véletlenszerű választás alapján folytak az előléptetések. Az eredetileg textilmérnök Alekszej Koszigint például mindenki úgy ismerte munkahelyén, a leningrádi tanács egyik alosztályán, mint lelkiismeretes, kissé morózus és zárkózott, a politizálástól magát tüntetőén távol tartó szakembert. 1937-ben azonban neki is rá kellett jönnie, hogy veszélybe kerülhet, ha nem csapódik a Néva-parti város első emberének, Zsdanovnak a környezetéhez. Így indult el a fiatal mérnök magasba szárnyaló karrierje a kivégzések és letartóztatások nyomán. 1941-ben Koszigin már a szovjet kormány elnökhelyettese volt, Sztálin bizalmi embere, s egyebek mellett egy ideig Kravcsenko főnöke.
Ez akár fordítva is alakulhatott volna. Hiszen Viktor Kravcsenko ugyancsak nagyon fiatalon egy négyszáz fős kollektívát igazgatott. A háború kezdetén egy uráli hadiüzem vezetője, majd Moszkvában a hadiipart koordináló csinovnyikok egyike volt, mielőtt a feltétlen bizalom jeleként a tengerentúlra vezényelték. Ha nem szökik meg, hanem odaadóan dolgozik és változatlanul előszobázik Gromikónál, Kosziginnél vagy éppen Szerov tábornoknál, Brezsnyev többi dnyepropetrovszki munkatársához hasonlóan Kravcsenko egészen az 1980-es évekig ott feszíthetett volna a Kremlbeli fogadásokon, kitüntetésekkel teleaggatott uniformisban, egyre roskatagabban.
Ám éppen az a rendhagyó életútjában, hogy képes volt feltárni a háború vége felé a Sztálint egyre inkább idealizáló nyugati világnak, miként él vissza a szovjet új osztály a maga teljesen kontrollálatlan hatalmával. A háború utáni emigránsok és a frontok mozgása következtében idegen területen rekedt „dipik” közül egyedül Viktor Kravcsenko mutatta be csaknem teljes mélységében Sztálin és környezete népirtó politikáját. Megfigyeléseit csak az ötvenes évek közepén múlta felül egy másik szovjet szökevény, a máig aktív és most is kitűnő kremlinológiai elemzéseket közlő Abdurahman Avtorhanov, egykori kaukázusi pártfunkcionárius.
Kravcsenko szubjektívebb nála: a vezetés által tudatosan félrevezetett munkások történetei, az örökké rettegő, megalázkodni kényszerülő értelmiségiek sorsa s nem utolsósorban a milliókkal együtt szenvedésre ítélt saját családjának hétköznapjai egész fejezeteket töltenek meg memoárjában. Éppen ezek a furcsa, családregényekbe illő, mai szemmel kissé szentimentális történetek arattak kiugró sikert a könyv első olvasóinál. Ma már erőteljesebben hat az 1931-es ukrajnai éhínség leírása a könyvben – az elnéptelenedett falvak képe, a kannibalizmus borzalmas – és sajnos hiteles – példáival. Kravcsenko még nem tudhatta, de sejtette, hogy Sztálin maga kezdeményezte a földjéhez ragaszkodó ukrán parasztság „megregulázását”, miközben nagy gondot fordított a teljes hírzárlat elrendelésére. De másként is formálta a közvéleményt: néhány előkelő idegennek, így Lady Astornak és G. B. Shaw-nak még virágzó Patyomkin-falvakat is építettek ukrajnai körútjuk során. „Sohasem ettem olyan remek bécsi szeletet, mint az állítólag éhező ukrán kolhozparasztok körében” –, szellemeskedett moszkvai sajtóértekezletén a Sztálin által a háttérből bábfiguraként mozgatott világhírű író.
A bosszú nem sikerül
A szigorú hírzárlat segítségével a Kreml csakugyan el tudta titkolni a külvilág előtt, hogy újabb közel kétmillió ember esett áldozatul a nagyrészt szintén ukrajnai 1946-os éhínségnek. És röviddel ezután jött a Kravcsenko-memoár – ehhez mérhető hatást az elmúlt fél évszázadban csupán két dokumentum váltott ki a világon: az SZKP XX. kongresszusán elhangzott titkos Hruscsov-beszéd és Alekszandr Szolzsenyicin műve a Gulagról.
A szovjet politikai rendőrségnek fel kellett vennie a Kravcsenko dobta kesztyűt. A Lubjanka dezinformációs részlege elkezdte a szökevény nyilvános lejáratását. A „nyugati leleplezéseket” sajtókampányaival rendszeresen elindító Konsztantyin Szimonov irdatlan nagy tárcát írt a Pravdában, ezt megelőzően pedig egy múltjával szakító, állítólagos FBI-ügynök vallomása jelent meg a mindenkori moszkvai irányvonalnak alárendelődő „Lettres Francaise”-ban. Az Aragon és Eluard szócsövének számító befolyásos párizsi orgánum hasábjain az ismeretlenség homályába burkolózó (nem létező) szerző azt sugallta, hogy Kravcsenko csökönyös és tudatlan fatuskó, szinte analfabéta, ezért amerikai szovjetológusok szövegezték emlékiratait. A botrányos fércmű minden kritikai észrevétele, véli a „megtért ügynök” természetesen merő rágalom: Kravcsenko hazug állításaival szemben a Szovjetunióban sohasem voltak tömeges kivégzések és deportálások, a parasztok önként léptek be a kolhozokba, a Kravcsenko által említett kivégzett ukrán politikusok és neves műszaki szakemberek egytől egyig szabadlábon vannak. Kravcsenko sohasem töltött be vezető tisztséget a szovjet nagyiparban, viszont közönséges sikkasztó, kártyás és szereti a nagy mellű nőket, ami valami oknál fogva szintén jellemtelenségét hivatott bizonyítani. Értesülünk róla továbbá, hogy Kravcsenko a Szovjetunióban rendszeresen csalta a feleségéi, és nem törődött a családjával. Külföldi kiküldetése alatt pedig, hogy folytathassa züllött életmódját, szovjetellenes erők uszályába szegődött.
Ebből a vádhalmazból csupán azzal érdemes foglalkozni, hogy a könyvet idegen kezek rendezték volna sajtó alá. Valójában a terjedelmes mű valamennyi kézzel írt változata, a legelső fogalmazványokkal együtt, megmaradt Kravcsenko gazdag hagyatékában. Minden változaton végigvonulnak a szerző ukrajnai, uráli és moszkvai élményei; Kravcsenko mensevik ismerősei, akikkel a kéziratot átnézette, főleg statisztikai adatokkal egészítették ki, esetenként pontosították a neveket meg a dátumokat. A kiadó megbízásából a szerkesztést végző amerikai publicista, aki valaha Moszkvában maga is személyesen találkozott Sztálinnal, néhány hatásos bekezdést illesztett a diktátor portréjához. A legtöbbet a könyv fordítója módosított a szövegen: láthatólag igyekezett semlegesíteni a marxista fordulatokat. A könyvet gondozó csapat összességében inkább tompította, mintsem kihegyezte a szerző „szovjetellenes” megállapításait.
A támadásra reagálva Kravcsenko, aki tudta, honnan fúj a szél, és szerzői mivoltában igencsak sértve érezte magát, beperelte az anonim szerzőt és a francia lap szerkesztőségét. A század perének kikiáltott tárgyalássorozatot 1949 januárja és márciusa között tartották Párizsban. Minthogy a szovjet felderítés nem sokkal előtte sorozatos emberrablásokat hajtott végre különböző nyugati városokban, Viktor Kravcsenko szállodai szobáját és a tárgyalás színhelyét állig felfegyverzett francia és amerikai biztonsági emberek őrizték.
A Lubjanka felvonultatott mindenkit, akit lehetett – a lap szerkesztőségét a peren többek között olyan tekintélyes író képviselte, mint Vercors; de a szökevény hazugságait és Sztálin igazát bizonyította tanúvallomásában az ellenállás számos, egész Franciaországban köztiszteletnek örvendő vezetője és a népfrontkormány egyik volt minisztere is. A Kravcsenko elleni tanúk népes csoportja, köztük Szerov egyik helyettese a Szovjetunióból érkezett Párizsba. Jelenlétük csupán fokozta a feszültséget – ezekben a hetekben olyan régi barátok, mint Jean Paul Sartre és Camus is majd ölre mentek egymással a Kravcsenko-ügy eltérő megítélése miatt.
A felperes mellett, aki különben mindvégig félelmetes debattőrnek bizonyult, ugyancsak sokan tanúskodtak. A nyugat-európai országokban létesített menekülttáborokból csak úgy özönlöttek Párizsba a sztálini zsarnokság áldozatai, köztük egykori lágerlakók – még Kravcsenko egykori munkatársai, sőt hivatali főnöke is. A kopott zubbonyú, évek óta nélkülöző hontalanok elmondták, hogy mindenütt jobb, mint a sztálini pokolban.
Az ítélet végül rágalmazásban elmarasztalta a párizsi szerkesztőséget, amelynek minden egyes akkori munkatársa később – ki 1956-ban, ki 1968-ban – megtagadta dogmatikus múltját. Kravcsenko pedig a tárgyalás után szinte azonnal sajtó alá rendezte a tanúvallomások szövegét és a per alatt százával kapott leveleket. Ezek alapján írt Az igazságot választottam című második könyve ugyancsak megrázó kordokumentum lett, de bestsellerré már nem vált.
Epilógus
A párizsi diadal után Kravcsenko beilleszkedhetett volna az amerikai vagy a francia életbe. Lehetett volna tekintélyes kremlinológus, esetleg a Szovjetunióból elmenekült emberek szóvivője, vagy ha háttérben kíván maradni, az emigráns mensevik mozgalom szponzora. Ő azonban úgy döntött, milliomos lesz, ismét a saját erejéből. Rézbányákat vásárolt hát Peruban, majd New Yorkban tőzsdézett; közben újságírással is megpróbálkozott. Kudarc kudarc után érte. Még a magánéletében is – a felesége elvált tőle, mert féltette fiuk és a saját életét a Lubjanka bosszújától.
Kravcsenkót lassan mindenki elfelejtette. Pedig ismereteivel, erudíciójával sokat segíthetett volna a politikusoknak azokban az években, amikor meghalt Sztálin, és az egykori ukrajnai párttitkár Hruscsov, majd Kravcsenko diáktársa, Brezsnyev került rivaldafénybe, Gromiko, Koszigin és Kravcsenko többi ismerőse mellé. Nagy ellensége, a kézre kerítésével megbízott Szerov tábornok, idült alkoholista lett, és golyót röpített a fejébe – bár van aki úgy tud ja, hogy ebben segítettek neki. A háború alatt összeharácsolt, mesés vagyonát konfiskálta az állam. És a világ másik felén, egy New York-i külvárosban valamikori beosztottja, Kravcsenko egy szép napon konstatálván, hogy mindössze 250 dollár maradt a bankszámláján, kiment az utcára, és a robogó földalatti alá vetette magát. A fia mindmáig azt hiszi: apját merénylők tették el láb alól.