Az Öböl-háború eufórikus napjai gyorsan elmúltak. Nemhogy az előre beharangozott „új rend” nem jött létre a Közel-Keleten, de Szaddám Huszein hatalma megszilárdulni látszik, miután sikerrel verte le – a nyugati csapatok asszisztálása mellett – előbb á síiták, majd a kurdok felkelését, amelyek nélkülöztek bármiféle külső támogatást. Miután több kijátszási kísérlet után Irak végül is lehetővé tette az ENSZ-, illetve IAEA-megfigyelők számára nukleáris kapacitásai ellenőrzését, valószínűsíthető az Irakra nehezedő gazdasági nyomás fokozatos enyhítése is. Az USA számára nyilvánvalóan még mindig Szaddám Huszein a „legkisebb rossz”, jobb megoldás, mint akár Irak széthullása, akár egy síita vagy kurd vezető az ország élén. A kurdok megmozdulásait egyébként is aggodalommal figyelték a szomszédos, ugyancsak jelentős kurd kisebbségű országok, különösen a kurd autonómiatörekvéseket nem igazán jó szemmel néző Törökország.
Az Egyesült Államokban egy augusztus elején tartott közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek egyharmada – kétszer annyian, mint három hónappal korábban – nem ért egyet azzal a megfogalmazással, hogy az Öböl-háború „az Egyesült Államok nagy győzelme” lett volna. George Bush számára – már az 1992-ben sorra kerülő amerikai elnökválasztásra is gondolva – a békefolyamat kínálja a legkedvezőbb lehetőséget az USA közel-keleti befolyásoló szerepének újbóli demonstrálására. A meggyengült Szovjetunió immár nem igazi rivális, ezért az USA nyugodtan „megengedhette” magának, hogy a békekonferencia a két nagyhatalom közös erőfeszítése eredményének tűnjön.
Gorbacsov számára talán a Közel-Kelet jelentette az utolsó kapaszkodót a Szovjetunió nagyhatalmi szerepe látszatának megőrzésére (miután Afganisztánra vagy Kubára egyre kevésbé képes nyomást gyakorolni), eleget téve az Egyesült Államok és Izrael elvárásainak, a Szovjetunió bejelentette a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását Izraellel, milyest Izrael kész tárgyalóasztalhoz ülni.
Ki szabja a feltételeket?
Ami a közvetlenül érintett feleket illeti, eddig Izrael tűnik a nyertesnek, a PFSZ pedig a nagy vesztesnek. Izrael csupán azzal a feltétellel fogadta el a konferencia összehívását, ha azon nem vesznek részt kelet-jeruzsálemi palesztinok (mivel egész Jeruzsálemet Izrael fővárosának tekinti), valamint a terrorszervezetnek minősített PFSZ képviselői. Már előrevetíti ugyanakkor a jelenleg szinte áthidalhatatlannak tetsző nézetkülönbségeket David Lévi izraeli külügyminiszternek a Kneszet külügyi és védelmi bizottsága előtt mondott beszéde, amelyben a békekonferenciát olyan fórumként jellemezte, ahol nem hoznak konkrét döntéseket, és a fő cél a békeszerződés kimunkálása lesz, illetve amely nem kötelezi Izraelt az ENSZ BT 242. sz. határozatának végrehajtására, vagyis a „területet békéért” elv elfogadására.
Az izraeli kormányra ugyanakkor nagy belső nyomás nehezedik, hogy erőltetett betelepítési politikát folytasson a megszállt területeken a békekonferencia kezdetéig is, ezáltal is erősítve saját „tárgyalási pozícióját”. Nemcsak a már meglévő telepek bővítése folyik, hanem augusztus 5-én megalapítottak egy új, Eskolot nevű telepet, s tervbe vették további új telepek létesítését is.
Az Izrael által annektált területeken jelenleg mintegy 250 ezer zsidó – Izrael zsidó lakosságának mintegy 6 százaléka – él. Ciszjordaniában és a Gáza-övezetben 1967 óta 146, az 1981-ben annektált Golan-fennsíkon 33 települést hoztak létre. Az Eskolot előtti utolsó telepet 1991. április közepén alapították Ciszjordánia északi részén.
Izrael eleddig az amerikai békekezdeményezés kapcsán – eltekintve természetesen attól, hogy egyáltalán elfogadta a konferencia gondolatát – érdeminek mondható engedményeket nem tett, sőt úgy tűnik, változatlanul ragaszkodik korábbi kikötéseihez attól tartván, hogy a palesztinoknak adott politikai, illetve területi engedmények komolyan veszélyeztetnék biztonságát. Teljesen nyilvánvaló viszont, hogy ez az álláspont az arabok számára elfogadhatatlan, s mind jobban zavarja az USA törekvéseit is.
A korábban merev és hajthatatlan Szíria beleegyezésének a békekonferencián való részvételbe meghatározó szerepe volt abban, hogy Izrael is rákényszerült arra, hogy bár feltételesen, de igent mondjon. Asszad elnök a Newsweeknek adott interjújában világossá tette, hogy a békekötés feltételének tartja a megszállt területek visszaadását. Ez Szíria esetében konkrétan az Izrael által 1977-ben elfoglalt és 1981-ben hivatalosan is annektált Golan-fennsíkra vonatkozik. E kérdés a leendő békekonferencia egyik ütközőpontjának tűnik, hiszen egyrészről Izrael stratégiai szempontból ragaszkodik e területhez, másrészről viszont Asszad elnököt presztízsszempontok is vezérlik, lévén 1967-ben, a Golan-fennsík elveszítésekor honvédelmi miniszter.
A másik pólus labilis helyzete
Asszad – akinek vezetési módszereit sokan Szaddám Huszeinéihez hasonlítják – Samir izraeli kormányfő szerint olyan változáson ment át, amilyen Szadat egykori egyiptomi elnököt jellemezte. E változások jelzik a szíriai elnök realitásérzékét: bár Irak veresége, a PFSZ és részben Jordánia diszkreditálódása után Szíria pozíciói a régióban határozottan erősödtek (az Öböl-menti államok felújították Szíriának nyújtott anyagi támogatásukat is), a Golan erővel történő visszaszerzésére aligha lenne képes. Az a kiemelkedő szovjet támogatás, amely Szíriát 1982-ben a régió egyik vezető katonai hatalmává tette, megszűnt, s csupán a védelmi képességet fenntartó fegyverzet szállítására korlátozódik.
Az izraeli feltételek ismeretében a szíriai álláspont ismét keményedni látszik: a szíriai külügyminiszter e feltételeket „elfogadhatatlannak” nevezte. Ehhez bizonyára hozzájárult az izraeli vezérkari főnök kijelentése, mely szerint a Golan-fennsík „Izrael biztonságának és védelmének fontos eleme”, továbbá a Szíriát Irán részéről ért heves bírálat, amiért egyáltalán hajlandónak mutatkozna Izraellel tárgyalóasztalhoz ülni.
A béketárgyalásokon közvetlenül érintett másik fél, a palesztinok tárgyalási pozíciói meglehetősen rosszak. Az Arafat vezette PFSZ Irak támogatása miatt nemzetközi s arab világon belüli tekintélyét is elveszítette. (Több nyugati sajtóorgánum is megemlítette, hogy amikor a PFSZ vezetője úton Líbia felé leszállt Kairó repülőterén, mindössze egy alacsony beosztású egyiptomi politikus üdvözölte.) Az Izrael elleni felkelés, az intifáda mind jobban kifullad anélkül, hogy tényleges eredménnyel járt volna. A libanoni hadsereg pedig megfosztotta nehézfegyverzetétől a PFSZ Dél-Libanonban tartózkodó fegyveres erőit, és korlátozta mozgásukat, ezáltal gyakorlatilag kizárva annak a lehetőségét, hogy fegyveres támadást intézhessenek Izrael ellen.
Az USA a PFSZ helyett egyre inkább előnyben részesíti a közvetlen kapcsolatteremtést a megszállt területeken élő palesztinokkal, Izrael pedig hallani sem akar arról, hogy a PFSZ képviseltesse magát a béketárgyalásokon. Maga a palesztin mozgalom erősen megosztott a béketárgyalásokon való részvételt, illetve a palesztin képviseletet illetően, s a PFSZ különböző képviselői is egymásnak meglehetősen ellentmondóan nyilatkoztak. Jasszer Arafatnak az U. S. News and World Report legutóbbi számában megjelent interjújából sem derül ki, mi is a PFSZ álláspontja, egyáltalán van-e „hivatalos” PFSZ-álláspont? Minden bizonnyal nincs, hiszen Arafat megemlíti, hogy szeptemberre a Palesztin Nemzeti Tanács elé kívánja vinni a békekonferencia kérdését.
Az Iszlám Konferencia Szervezetéhez tartozó országok külügyminisztereinek augusztus elején tartott találkozóján határozatot fogadtak el, amely szerint egy ilyen konferencián csakis a PFSZ lehet a palesztinok egyedüli és legitim képviselője. A. PFSZ nehéz helyzetben van. Ha végleges áldását adja a konferenciára, heves kritikára számíthat – magán a palesztin mozgalmon belül is – egyes baloldali, illetve szélsőséges iszlamista szervezetek részéről. Ha pedig elutasítja a konferenciát, szembekerülhet a legtöbb arab országgal.
Egy tény: nemcsak a PFSZ, de a megszállt területeken élő mintegy 1,7 millió palesztin képviselői is (köztük a Baker amerikai külügyminiszterrel történt tárgyalásai óta talán a legismertebbé vált Faiszal al-Huszeini) Ciszjordánia és a Gáza-övezet mellett Kelet-Jeruzsálemet is a leendő palesztin állam részének tekintik.
Kompromisszumok jegyében
A különösen nehéznek ígérkező kompromisszumos megoldás létrehozásán fáradozó Baker azt próbálja meg keresztülvinni, hogy Izrael közvetlenül ne szóljon bele a palesztin küldöttség összeállításába (arab részről teljes az egyetértés abban a tekintetben, hogy a palesztinoknak jogukban áll saját delegációjukat összeállítani), a palesztinok maguk viszont olyan küldöttséggel képviseltessék magukat a konferencián, amely Izrael számára is elfogadható. (Eszerint például egy jeruzsálemi születésű, de Jordániában élő küldött képviselhetné Kelet-Jeruzsálemet.) Már eleve az is kompromisszumnak számított, hogy Baker a megszállt területek olyan palesztin képviselőivel tárgyalt, akiket a PFSZ előzetesen jóváhagyott.
A konferencián az előzetes elképzelések szerint az Egyesült Államok és Izrael mellett Egyiptom, Jordánia (illetve közös jordán–palesztin delegáció), Libanon, az Öböl-menti Együttműködési Tanács, a Szovjetunió, az Európai Közösség és az észak-afrikai Maghreb-államok képviselői és megfigyelői vennének részt.
A kompromisszumkeresést tükrözi – egyben a tényleges rendezés nehézségeit is előrevetíti – a konferencia tervezett „kétlépcsős” menete: a megnyitó plenáris ülés után lényegében Izrael és szomszédai közötti bilaterális tárgyalásokra kerül sor. Ami az izraeli–palesztin tárgyalásokat illeti, azok tárgya csakis a palesztin autonómia lesz, a területi kérdés és a szuverenitás végső rendezése egy későbbi újabb forduló témája lesz, hiszen az előzetes elképzelések szerint most csupán egy ötéves periódusra szóló önkormányzat tárgyában fognak megegyezni, s a végső rendezést célzó tárgyalásokra legfeljebb három évvel a palesztin önkormányzat bevezetését követően kerülhet majd sor.
Közvetve bár, de szorosan összefügg a közel-keleti békefolyamattal a nemrégiben új fordulatot vett túszkérdés. Mint köztudott, az elmúlt években mindenekelőtt szélsőséges, főként Irán és Szíria által támogatott libanoni csoportok „bevált” módszerévé vált a túszejtés. Jelenleg Libanonban még 10 nyugati túszt tartanak fogva, miután augusztus elején szabadon bocsátották előbb John McCarthy brit újságírót, majd az amerikai Edward Austin Tracyt. A két nyugati túsz szabadon bocsátása – amiben Iránnak és Szíriának fontos szerepe volt – alapvető változást sejtet.
Szíria csatlakozása a békefolyamathoz elszigetelte a régióban addig fő szövetségesének számító, gazdasági problémákkal küszködő Iránt, ahol július–augusztusban komoly utcai demonstrációkra került sor, tiltakozván a rohamosan romló életkörülmények miatt, amelyeket nem kis mértékben a bevezetett gazdasági és társadalmi reformprogram kemény megszorító intézkedései idéztek elő. Az iráni vezetés pragmatikus szárnya a túszkérdés rendezésével is igyekszik javítani kapcsolatait a nyugati világgal. Rafszandzsani elnök kijelentette, Irán mindent megtesz a Libanonban fogva tartott 10 nyugati és az Izraelben őrzött 4-5000 főre becsült muszlim fogoly (köztük a síita fundamentalista Abdel Karim Obeid sejk, a Hezbolláh egyik vezetője) kicserélése érdekében.
Izrael bekapcsolása tágabb dimenziókat ad a kérdésnek, hiszen egyrészről el kívánja érni Libanonban fogva tartott hét katonájának is a szabadon engedését, másrészről egyes palesztin vezetők – minden bizonnyal kis túlzással – 18 000 Izraelben bebörtönzött palesztin fogolyról, illetve azok mielőbbi szabadon bocsátásának szükségességéről beszélnek.
Szíria és Irán közeledése a Nyugat felé ismételten az USA közel-keleti pozícióit erősíti. Az amerikai vezetés most reményt lát arra, hogy – kétségtelenül meglévő kockázatok ellenére is – szorosabbra fűzze kapcsolatait Iránnal és Szíriával. Az U. S. News and World Report kommentátora úgy véli, Bush elnök megengedi magának, hogy az amerikai Közel-Kelet-politikában hosszú időn át érvényes szabályokat módosítsa, akár felrúgja, mivel biztos abban, hogy az USA-ban senki sem kérdőjelezi meg külpolitikai vonalvezetését. Ezért is buzdítja az ENSZ-t a túszejtőkkel való tárgyalásokra, holott maga kizárja a tárgyalások lehetőségét az amerikai kormányzat és „terroristák” között, közeledik Szíriához és Iránhoz korábbi, az „államilag támogatott” terrorizmusra vonatkozó kijelentései ellenére, nyomást gyakorol Izraelre, az USA régióbeli első számú szövetségesére és barátjára – vagyis korábban elképzelhetetlen kompromisszumokat köt csak azért, hogy mielőbb tető alá hozhassa a békekötést.
Területet békéért
A békekötés azonban még igencsak távolinak tűnik, bár tény, hogy a jelenleginél kedvezőbb helyzet egy békekonferencia számára eddig még nem adódott. Most minden azon múlik: októberig sikerül-e újabb kompromisszumokat találni ahhoz, hogy a konferencia egyáltalán megrendezhető legyen, s ha igen, akkor lesz csak igazán szükség a diplomáciai érzékre.
Az alapkérdés két eltérő elv szembenállása: Izrael – mindenekelőtt a kormányzó Likud-koalíció – a „békét békéért” elvet képviseli, ezzel szemben az ENSZ BT közismert 242. és 338. határozatai a „területet békéért” elvet fogalmazzák meg, s ez az arab államok és az USA álláspontja is. (Az angol szöveg kétértelműsége miatt Izrael a 242. sz. határozatot eleve úgy értelmezi, hogy nem valamennyi, hanem csupán bizonyos megszállt területek visszaadásáról van szó. Az pedig már egészen más kérdés, hogy a megszállt területek zömére egyes izraeli körök történelmi alapon formálnak igényt és tartják azokat Izrael elidegeníthetetlen részének.) Úgy tűnik, a döntés az izraeli vezetés kezében lesz, és sok múlik azon, mennyire képes az USA befolyásolni Izraelt. A békekonferencia esetleges kudarca hosszú időre ismét az éles konfrontáció színterévé változtatná a közel-keleti régiót.
- Külföld [6]