Ugyanakkor száz kilométerre arrébb, Békéscsabán már javában folynak az előkészületek arra, hogy – ha a jugoszláv válság elhúzódnék – újabb menekülteket szállásolhassanak el. „A menekülttábor központi épülete teljesen tele van – állapítja meg Pethő Attila, az intézmény igazgatója –, ennek ellenére szerencsére ma már jelentékeny tartalékaink vannak. Ha szükséges, akár nyolcszázra is emelhetjük a létszámot. Most körülbelül hatszázán vannak itt.”
Békés megyében alapos munkát végeztek azok, akik az elmúlt három-négy esztendőben, kezdetben szinte illegálisan, majd egyre szervezettebben és „hivatalosabban kapcsolódtak be a menekültek segélyezésébe. A Ceausescu-időszak utolsó éveiben több tízezren menekültek – a szó szoros értelmében – „végig” ezen a megyén. Igaz – amint Futaki Géza országgyűlési képviselő (SZDSZ) elmondásából megtudom – a két menekülthullámot bajos lenne párhuzamba állítani. „Míg a romániaiak, szinte módszeresen, felkészülten hagyták el az országot, és magukkal hozták legfontosabb tárgyaikat, beleértve irataikat is, a horvátok, ahogy mondani szokás, egy szál ruhában menekültek, volt, aki egy szál pizsamában.”
A mostani menekültkérdés – szemben a korábbival – szerencsére nem korbácsolt fel nagyobb indulatokat. Bár a lakosság minden időszakban messzemenően segítette a befogadóállomás működését, ám nem szabad feledni, hogy a romániai menekülthullám időszakában már jelentkeztek a magyarországi gazdasági megszorítások, s a letelepedni, munkát vállalni vágyó erdélyiek adott esetben jelentékeny konkurenciát is jelenthettek a helybeliek számára. A horvátok közül azonban – minthogy a menekültek zöme horvát – úgyszólván senki sem tekinti Magyarországot célországnak, s ez bizony a hozzájuk való viszonyban is megmutatkozik. „Elég távol vagyunk a határtól ahhoz, hogy ezek az emberek itt biztonságban érezzék magukat – állapítja meg egy magabiztos csabai járókelő. – Ugyanakkor mégsem túl távol, s így a szállítási problémák is könnyen megoldhatók. Ráadásul ma már mindenki tudja, mi a kötelessége, s az emberek felszólítás nélkül is újra benyúltak a szekrények mélyére, s összeszedték azt, amit nélkülözhettek.”
Rövid idő alatt öt tonna ruhanemű gyűlt így össze, s az elsőkként jelentkezők, a Máltai Szeretetszolgálat és a Vöröskereszt gyorssegélye, valamint a Piarista Diákszövetség Erdélyi Tagozata s a Duna Mgtsz adományaival érkező SZDSZ-szállítmány jelentékeny mennyiségű élelmiszert is tartalmazott. „Ez persze nem jelenti azt – tudom meg Pethő Attilától –, hogy további adományokra ne lenne szükség.” „Különösen a pénzzel van probléma – toldja meg a gondok sorát Futaki képviselő. – A menekültek jelentős mennyiségű dinárt hoztak magukkal, a dinárt azonban a Magyar Nemzeti Bank nem hajlandó beváltani, hisz a háború miatt a pénz értéktelensége köztudomású.”
Valóban, valamilyen módot kellene találni arra, hogy a horvátok saját pénzükkel is bekapcsolódhassanak magyarországi tartózkodásuk megszervezésébe. Talán hitelkeretet nyithatna a magyar állam e pénzek átváltásához, aminek a visszafizetését a jövendő független horvát állam vállalhatná magára. Annak lehetőségét sem lehet kizárni, hogy a már most kibontakozó nemzetközi összefogás majdan háborús kártérítés megfizetésére kényszerítse az agresszor Szerbiát, mely tartalmazhatná e „menekültdinárok” ellenértékét is.
Mindezt megoldani persze az eljövendő bizonytalan hónapok feladata lesz. Egy azonban biztos, tudom meg Kátai Józseftől, a Menekültügyi Hivatal helyi szervének helyettes vezetőjétől: „A költségvetésből jugoszláviai menekültcélokra elkülönített 800 millióból 570 millió már elfogyott, s a fennmaradó összeg jó, ha negyven napig elegendő.”
Minden újabb adományt, segítséget, küldeményt köszönettel fogadnak Békéscsabán, mint ahogy a többi befogadóállomáson is. Tisztálkodószerekre van a legnagyobb szükség, a vattától, a borotvakészleten át a mosószerig. Papp János polgármester utasítására az elmúlt napokban a békéscsabai önkormányzat épületében gyűjtőállomást nyitottak, ahol szívesen látnak bárkit… és természetesen bármit.
Életerős férfiak, nők s rengeteg gyermek üldögél magatehetetlenül a békéscsabai menekülttábor udvarán; szemmel láthatóan, fogalmuk nincs arról, mi is történik velük. „Nem kétséges – mondja egy idősebb, magyarul folyékonyan beszélő horvát tanárember –, szerencsénk van, hogy itt ülhetünk, s nem egy csetnik fogolytáborban. De hát azért, a helyzet foglyai vagyunk mi is. Mert, háború van, újra háború…”
- Belföld [6]