Pető Iván

Nyomtatóbarát változat

Elnök Úr, T. Ház!

A tegnapi ülésen a balti államok és Magyarország kapcsolatairól hozott határozatot az Országgyűlés, a legnagyobb egységben, hisz olyan ügyről volt szó, amelyben a parlamenti pártok között – ma – teljes az egyetértés. Az egyetértésnek ezek a percei éppoly természetes velejárói a többpárti demokráciának, mint az éles véleményütközések.

Amiről most kívánok szólni, abban is jó lenne egyetérteni. A demokrácia alapkérdéséről van szó, arról, hogy mik az ellenzék tényleges jogai, és hogy mit követel meg a közszolgálati televíziótól a nyilvánosság és a tájékoztatás szabadsága.

A miniszterelnök a múlt héten, itt a Házban azt mondta: Vitatható, hogy „szerencsés-e jelen körülmények között” „átlagos ellenzéki kritikát” megfogalmazni külpolitikai kérdésekben külföldön, jelesül az újvidéki televízióban. De a miniszterelnök úr ennél többet is állított, azt is: szomorúbb, illetve rosszabb, ha ellenzéki politikusok bírálják a kormány külpolitikájának néhány elemét külföldön, mint az, ha egy szomszéd állam befolyásos, bár szélsőséges alakja súlyosan rágalmazza Magyarországot.

Tisztázni kívánom, nem arról beszélek, hogy mit mondott az újvidéki televízióban a fideszes Rockenbauer Zoltán vagy a szabad demokrata Vásárhelyi Miklós. Csak megjegyzem, hogy a miniszterelnök által bírált szövegekből, amelyek azóta már a magyar sajtóban is megjelentek, bárki láthatja: ezek az ellenzéki nyilatkozatok nemhogy sértették volna, hanem képviselték és védték országunk érdekeit. Sőt, Vásárhelyi Miklós úgy ötvözte a kormányt bíráló megjegyzéseit a kormány tisztességes szándékainak védelmével, és az állítólagos területi igények, birodalmi szándékok vádjának visszautasításával, hogy abból mindannyian tanulhatunk.

Ebből következik, hogy arról is értelmetlen volna beszélnem, vajon joga van-e, vagy helyes dolog-e egy ellenzéki képviselőnek vagy bármely magyar állampolgárnak itthon, külföldön, bárhol felelősségteljes véleményét kifejteni – hiszen véleményét mindenki pontosan ugyanolyan joggal tekinti hazánk érdekében állónak, mint egy kormánytag vagy kormánytisztviselő. Annál is kevésbé kívánok ezzel foglalkozni, hiszen éppen arra szeretnénk rámutatni, hogy a szabadság alapjait bontaná meg, ha ezt a jogot immár most, a demokráciában is kétségbe vonnák.

Márpedig éppen ennek mutatkoznak jelei, s ez az, ami miatt szót kértem. A miniszterelnök múlt heti felszólalása nem előzmények nélkül hangzott el. Nem az itt-ott elejtett megnyilatkozásokra gondolok az ellenzék külföldi szerepléseiről, hanem a miniszterelnök nyári beszédére, melyet a magyar nagykövetek előtt mondott el. Ott az hangzott el, hogy (s most a miniszterelnöki sajtóirodát idézem): „A legalaptalanabb, a legostobább vád, vagy a legrafináltabb aljas vélemény, ha valaki azt állítja, hogy ez a kormány elrontotta a szovjet–magyar kapcsolatot, vagy elrontotta a szomszédokkal való kapcsolatot. Ha ostobaság, akkor mentség annyiban, amennyiben a butaság lehet mentség. Amennyiben pedig nem, akkor egyszerűen aljas rágalom, és végső soron, ha ez nem lenne közhely, nyugodtan azt mondhatnám, hazaárulás.”

Nem azt kívánom itt feszegetni, hogy az ostobaság és a hazaárulás határkövei által kijelölt mezőhöz képest hol helyezhetők el a miniszterelnök úr szerint azok, akik azt mondják: volt a kormánynak néhány olyan lépése, amely bizony szükségtelenül rontott e kapcsolatokon. De erre nem érdemes időt vesztegetni. Most ugyanis arról van szó, hogy az alkotmányosságon belüli álláspontokat még akkor sem lehet egy demokráciában hazaárulásnak nevezni, ha azokkal a parlamenti többség nem ért egyet.

Ugye világos, Tisztelt Ház, nem, a külpolitikáról, hanem magáról a nehezen megszületett szabadságról van szó. Ha bármely területen kétségbe vonják a kormány bírálatának jogát, akkor az ellenvélemény jogát vonják kétségbe, s magát az ellenzékiséget, a szabadság biztosítékát nevezik ostobaságnak vagy hazaárulásnak.

Jó dolog, ha mint tegnap is a balti függetlenség ügyében, teljes az egyetértés ellenzéki és kormányon lévő pártok között. De egyébként nem a dolgok megítélésében kell feltétlenül egyetértenünk, hanem a demokrácia alapelveiben. Amíg ezekben az alapelvekben egyetértünk, minden véleménykülönbség az ország közös ügyeit viheti előre.

Ezért kell, Tisztelt Ház, egy másik elemét is szóvá tennem ennek az ügynek. Ismét csak nem magukról a tényekről kívánok értekezni, habár a probléma onnan indult, hogy a miniszterelnök itt előttünk úgy állította be, mintha két ellenzéki képviselő Thürmer Gyulával együtt ült volna le az újvidéki televízió műsorában.

Azt gondoltuk, hogy nincs szükség parlamenti felszólalásra e hamis beállítás visszautasításához, ha egy sajtóértekezleten bemutatjuk a teljes műsor videofelvételét, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy a Budapesten, egymástól függetlenül készült interjúkat a riporter kötötte össze utólag a maga uszító hangú kommentárjával.

Tévedtünk. Úgy látszik, még mindig voltak illúzióink a televízió híradóját illetően. Hogyan számolt be ugyanis a pártatlan magyar közszolgálati televízió mondanivalónkról?

„Felháborítónak, félrevezetőnek, az SZDSZ-t lejáratónak titulálták a kormányfő azon kijelentését, hogy egy asztalhoz ültek Thürmer Gyulával az újvidéki televízióban. Bizonyításképpen, hogy az interjúrészek nem egy asztalnál születtek, levetítették az újvidéki televízióban elhangzott riport-összeállítást, amely lévén szinte háborús uszító hangulatú, nem cáfolta, inkább megerősítette azt, amit tagadtak. Bizony, hiába voltak szolidak Vásárhelyi Miklós és Rockenbauer Zoltán szavai, Thürmerrel és az újvidéki riporternővel együtt nem annak hatottak. Inkább ezeket legitimálónak” – így a Tv-Híradó.

Ismét tisztázni kívánom: nem arról beszélek, szabad-e nyilatkozni az újvidéki televíziónak. Arról sem: szabad-e egy műsorban megjelenni olyanokkal, akikkel nem értünk egyet, s vajon ettől hasonlóvá válunk-e hozzájuk. Hiszen imént hallották a példát: itthon is olyan tv-műsornak vagyunk kénytelenek nyilatkozni olykor, amely véleményünk ismertetése helyett a véleményünkről alkotott mondanivalóját közli, amit még az újvidéki televízió műsora sem mert megtenni a magyar képviselőkkel. S Antall József sem vált Thürmer Gyulához hasonlóvá attól, hogy az ARD német televízió egy műsorban közölte a szovjet puccsról adott nyilatkozatukat.

Valójában, ismét csak a szabadság alapjairól van szó. Ahogyan ellenzék, vagyis különböző vélemények jelenléte nélkül elképzelhetetlen a demokrácia, ugyanúgy az eltérő vélemények nyilvánossága nélkül is veszélybe kerül a szabadság. Egy demokratikus országban, az adófizetők pénzéből működő közszolgálati hírműsorok kötelessége, hogy azt tegyék közzé, ki mit mond, ki mit képvisel, javasol, s ne pedig azt, mint azt a televízióban oly gyakran tapasztaljuk, hogy egyes alkalmazottak az éppen hivatalban lévő kormányhoz igazodva, mit gondolnak mások álláspontjáról.

Ugyanis, Tisztelt Ház, nem attól van demokrácia egy országban, hogy jó kormánya van, mint ahogy attól sem kerül feltétlenül veszélybe a demokrácia, ha rossz a kormány. De akkor bajban van a demokrácia, ha pl. a hírekre kíváncsi állampolgár nem lehet többé biztos abban, hogy becsületesen megismertették vele mind a kormány, mind az ellenzék megnyilatkozásait.

Végezetül, nem is leplezetten plagizálom a miniszterelnök múltkori fordulatát. Ő azt kívánta az ellenzéktől, hogy cáfolja a kormányra szórt rágalmakat – amit egyébként Vásárhelyi Miklós felszólítás nélkül is megtett az újvidéki televízióban, igaz, nem éppen köszönetet kapott érte. Most én mondom: kevésbé aggódnék, sőt, elégedett lennék demokráciánk állapotával, ha az ellenzék jogait, a szabadság csorbításának kísérleteit kormánypárti képviselők tették volna szóvá.

• Belföld